A fotón Robert Coles látható.

Philip Yancey: Kerülő utak a boldogsághoz (Harmat Kiadó, Bp. 2010).

Narratív módon maga mondja el Jézus történetét az evangéliumok segítségével, mindig vagy gyakran érintve korunk kényes közösségi és egyéni emberi problémáit. S amikor már itthon az íróasztalom mellett alaposabban olvasni és jegyzetelni kezdetem a „Jézus másként” című könyvet, rányitottam az evangélikus honlapra, és mosolyogva láttam az aznapi könyvhirdetést, ajánlást, Ph. Yancey: Az imádság (Harmat Kiadó, 2014). Mivel a „Jézus másként” annyira megragadta a figyelmemet, sőt lenyűgözött minden kritikai viszonyulásom ellenére is, megvásároltam az imádságról szóló könyvet, hiszen úgyis oly sokszor gyatra, felületes, hiányos, szegényes az imaéletem, és mivel- mert azt is elkezdtem olvasni – maga a szerző is bevallja ezt a lelki kínját, még nagyobb lelkesedéssel igyekszem elmélyedni a témában.

Közben megnéztem, hogy mit kínál a Somogyi könyvtár Yanceytől, és meglepetésemre elég gazdag a lehetőség. „Keresztények és politika – kelletlen barátság” (Harmat Kiadó, 2013), valamint a „Kerülő utak a boldogsághoz” című kötet, amelyben Yancey a saját lelki-szellemi fejlődését vázolja fel 13 szellemi nagyság segítségével: Martin Luther King, G. K. Chesterton, Paul Brand, Robert Coles, Lev Tolsztoj, Dosztojevszkij, Mahatma Gandhi, C. Everett Koop, John Donne, Annie Dillard, Frederick Buechner, Suszako Endo, Henri Nouwen.

Nem tagadom, a nevek egy jelentős részét nem ismertem, de nagyon gazdagítóak, és különösen az a módszer, ahogy Yancey az ő segítségükkel vázolja fel az ő hitbeli, szellemi, lelki kibontakozást, hogyan lett egy beszűkült fundamentalista, rasszista, előítéletes keresztényből nyitott, modern, a kegyelmet átélő hívő, aki a keresztyénséget reális alternatívának tartja a modern világban is?

5. fejezet: Robert Coles

Itt és most ebben az összefoglalóban vessünk egy pillantást ROBERT COLES tudós és hívő egyéniségére. Yancey-t – aki egyébként keresztyén újságíró – az ragadta meg legelőször vele kapcsolatosan, hogy R. Coles hídépítő. Amerikában – úgymond – eléggé szétvált a keresztyén és a világi újságírás, irodalom, szakadék tátong közöttük, és R. Coles hídépítő a szakadék felett. A hit jelenségéről és annak fontosságáról írt cikket egy New Yorki világi napilapban, és keresztyén beállítottsággal célul tűzte ki, hogy közvetít a hívők és a nem hívők között. Igaz, hogy keresztyén felfogású, de gondolkodó hívő akart lenni. Mellesleg 1972-ben ő volt „a legbefolyásosabb amerikai pszichiáter”, aki különleges kurzusokat tartott pl. a Harward Egyetem orvosi karán ilyen címmel: „Transzcendens irodalom”. Vagyis spirituális témájú regényeket tett egyetemisták elé, mondván, hogy azokból többet tanulhatnak, minta a szakzsargonba belebonyolódó un. szakkönyvekből. Mintegy 60 könyvet, 1000 cikket írt ebben a szellemben. 1973-ban Pulitzer díjat kapott a Children of Crisis (A válság gyermekei című könyve), amelynek végül 5 kötete lett.

Egy orvos-író hatására ment Coles az orvosi egyetemre, hol rezidensként ismerte meg E. Fermit, a fizikust, barátságot kötött Anna Freuddal és Erik Ericksonnal, és tanítványa volt R. Niebuhrnak és P. Tillichnek.

Nemcsak az elmélet érdekelte, fehér ember volt, de aktivistaként részt vett M. L. King polgárjogi mozgalmában, és egyébként is aktív életet élt, mindig „odament, ahol izzott a levegő.” Coles egyik kedvence volt Flaubert: Bovaryné című regényének ez a mondata: „Az emberi beszéd repedt üst, amelyből jó, ha medvetáncoltató melódiákat tudunk kicsiholni, amikor a csillagokat szeretnénk vele megríkatni.”

Látva a – ez az 1960-as évek – a feketék szenvedését, kutató figyelmével elsősorban a feketék gyermekei felé fordult, közéjük ment, mert – úgymond – a gyerekek őszinték, velük érdemes beszélgetni. Sok-sok beszélgetést, amelyet gyermekekkel folytatott jegyzett fel, vett magnóra, és ezek közül való a kis Margarita (Rio de Janeiróban) is, aki ezt mondta: ha felnézek Krisztusra (a szoborra), ez jut eszembe: „vajon mire gondolhat éppen ő”, aki egyszerre láthatja a nyomort és a luxust. Egy zsidó kisfiú pedig azt a drámai kérdést teszi fel, hogy vajon „Isten miért nem lépett közbe Hitler esetében?” [Tegyük hozzá, nemcsak Hitlert lehet megemlíteni, de Hitler barátját és csodálóját, Sztálint is, és még nem kevesen mások is említésre nem méltó, de nem is felejthető diktátorokat. És végül is Isten csak közbeszólt, amikor nem engedte meg Hitleréknek az atombombát bedobni, pedig nem sok választotta el az emberiséget ettől a rettenettől.]

Colest nagyon érdekelte az ember rejtélye. Csodálva nézte Gauguin egyik festményét, egy triptichont, amelyre maga a festőművész írta rá: „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?” S Yancey hozzáteszi, sajnálatos az, hogy „ma már senki sem tud erre válaszolni”, bár alighanem azt érti alatta, hogy senki sem tud mindenkit meggyőző választ adni erre a kérdésre.

Coles ezekre a kérdésekre a gyermekek szájából akarja hallani a választ. Pszichiáterként elutasította Freudot, és nagy figyelmet fordított a szentek és mártírok felé, akiket Freud beteges jelenségnek tartott. Coles elvetette a szakzsargont, és inkább a gyermekekkel folytatott – mint említettük – beszélgetést. Jelszavát Pascaltól vette: „A természet rácáfol a szkeptikusokra, az értelem pedig a dogmatikusokra.”

Coles gyermekkorában kettős hatásnak volt kitéve. A félig zsidó származású apa fizikus volt, és a vallással szemben erősen szkeptikus, már csak ha meghallotta a mennyország kifejezést, elutasítóan felcsattant. De az édesanyja mélyen vallásos volt, szintre misztikus. Az episzkopális egyházhoz tartozott, és az apa elvitte őket a templomba, de istentisztelet alatt ő kint maradt az autóban újságot olvasni. A vallás a szülőket élesen elválasztotta, de volt bennük több közös vonás: így pl. mind a ketten szerették az értékes irodalmat, és ezeket együtt olvasták otthon (: G. Eliot, Tolsztoj, Dickens). Az is közös volt bennük, hogy készek voltak segíteni a rászorulóknak. Sőt segítettek az ingyen-konyhán is, betegeket látogattak.

Eredetileg angolirodalom szakra ment az egyetemre Coles, de egy orvos-költő hatására jött rá arra, hogy ezt a két dolgot találkoztatnia kell, mert 1) az orvos és az orvostudomány képes segítenie az embereknek, 2) de az emberek élményeit pedig az író írhatja le kellő erővel, ábrázolókészséggel. Így lett orvostanhallgató, de az irodalom és élete része volt.

Új volt nála, hogy nem érdekelte különösebben a laboratórium, sokkal fontosabbnak tartotta a betegekkel folytatott beszélgetéseket. S mint az eddigiekből is kiderült, különösen a gyermekek felé volt nagyon figyelmes, érzékeny. Életének jelentős eseménye volt, amikor megismerkedett Th. Mertonnal, és a hatására bevonult egy időre egy trappista kolostorba elgondolkodni azon, hogy mit tegyen, mi legyen az életfeladata. Külső szemlélők – látva a küzdelmeit – pszichoanalízist javasoltak neki, hogy gyógyuljon ki ezekből a hóbortokból. Nem volt haszontalan a gyanús lelkületű javaslat, mert rájött, hogy az ő célja „beszélgetve gyógyítani az embereket”. S így hozta meg azt a döntését, hogy pszichiáter lesz, kutató.

Ilyen kérdések foglalkoztatták: 1) miért betegszenek meg egyesek, míg mások ugyanolyan helyzetben, vagy ugyanolyan körülmények között egészségesek maradnak? 2) Miért nem jó a szakmai zsargon és a tudományosnak mondott címkézés? Mert „minden ember felfoghatatlan és összetett és titokzatos.” Feltétlen tisztelettel kell a másik felé fordulni, ez a tiszteletadás szinte egyelő a gyógyítással.

A pszichiátria mellett továbbra is érdekelte a regényirodalom, ilyesmire hívta fel a figyelmét Paul Tillich is. Mert a regényekben „pontosabb leírást talált az emberi viselkedésről, mint a tankönyvekben.” Így különösen Dosztojevszkij nyűgözte le.

Szakmai célja lett a hídépítés: áthidalni az orvos és a beteg közötti távolságot! Mindennél fontosabb a beteg! Életre kell kelteni a beteg belső világát, álmait, belső meggyőződését, és ezért Coles aktívan odafigyelt az emberekre, mert „minden életnek megvan a maga titka, a saját meséje (=története)”. Ő teljesen új utakat keresett, így eltért a hagyományossá vált pszichológiai utaktól. Pl. Freud szerint beteges dolog az élet értelmét keresni, de R. Colest nem is érdekelte más, minden egyes embernek fel kell fedeznie az élete értelmét.

A már említett 60-as évek amerikai eseményei jelentős fordulatot hoztak az életében. Egyszer egy tengerparti kisvárosban tanúja volt a feketék és a fehérek konfliktusának amiatt, hogy ki mehet be először a tengerbe fürödni. Az volt a kérdése, vajon milyen erkölcsi elv mentén akartak a feketék elsőként a vízbe menni? És milyen erő szította a fehérekben a gyűlöletet.

Coles maga személyesen is átélt válságot az életében, látva a valóság sokszor kiábrándító felszínét, vagy akár mélyét. Italhoz nyúlt, depresszió fenyegette, s ezért felkeresett egy pszichiátert. Mindezen közben faji zavargások voltak sokfelé Amerikában, és ott is, ahol ő éppen a fehér Porschéjával száguldozott, de egyszer dugóba került a zavargások miatt. S ekkor támadt az az ötlete, hogy jobban a mélyére néz ennek a jelenségnek, mi is történik itt. Megtudta, hogy abban a kis városban a zavargás oka egy fekete kislány volt, Rubi Bidgest, akit felvettek egy olyan iskolába, amit addig csak fehérek látogattak, és most kitört a botrány. A fehér diákok és szüleik sztrájkba léptek, s amikor a kislány ment az iskolába, már az épület előtt a fehér (keresztény) emberek szikrázó és gyilkos gyűlölete vette körül, és neki egyedül kellett az iskolában ülnie. Coles elment a tetthelyre, és döbbenten ismerte meg, hogy mit kellett a kislánynak átélnie. Hogy milyen óriási stressznek volt kitéve, és ő, mint tudós, ezt a jelenséget akarta megvizsgálni. Nehezen sikerült a kislánnyal, a családdal kapcsolatba kerülnie, de végül sikerült, és Coles döbbenten szembesült azzal, hogy ő milyen magasrendű etikai kurzusban részesült a gyermeken keresztül. Vajon ő mit tenne Rubi helyében? Megfutamodna…

És mit tett ez a kislány? S persze a családdal együtt. Rubi imádkozott ebben a félelmetes helyzetben, önmagáért, hogy 1) erős legyen és a fehér gyűlölködőkért, az ellenségeiért, hogy 2) Isten bocsásson meg neki, mert nem tudják, hogy mit tesznek.

Voltak máshol más fekete gyermekek is kitéve a fehérek tomboló gyűlöletének. Beszélt szülőkkel is, nagyszülőkkel is. Ők ki akartak állni a jogaikért. Érdekes mondat egy nagymamától, aki az unokáját bátorította így: „Gyermekem, a Jóistennek segítenünk kell ebben a világban. Te abba az iskolába jársz, és majd eljön az a nap, hogy ezt mindenki más is tudomásul veszi.” És ez volt a kedvenc énekük: „Ó, Uram, könyörülj rajtuk!”

Íme, az ellenség szeretete! Egy 6 éves kislány, szegényes kultúrával, de nagy hittel megélte azt, amit Jézus mondott.

Coles Massachusettben kezdte el speciális munkamódszerét. Ahogy lehetett, kapcsolatot vett fel a szenvedő gyerekekkel és a szüleikkel. Eleinte nehezen ment a dolog. Atalantában 10 olyan fekete diák életét, lelki világát tanulmányozta, akiket elsőként írattak be a fehérek iskolájába. Ő felajánlotta az orvosi és a pszichiátriai felkészültségét az iskolának, de csak gondnoki állást kapott, így vállalta a takarítás feladatát, csak hogy a diákok közelébe kerüljön. Ki is vívta a diákok tiszteletét, bizalmát. Igaz, 1964-ban hajszál híján áldozata lett a vállalkozásának, mert hívták őt is polgárjogi aktivisták, hogy segítsen szavazókat regisztrálni [Amerikában csak azok szavazhatnak a választásokon, akik regisztráltatták magukat, ilyen terve az Orbán kormánynak is volt, de ezt akkor itthon antidemokratikusnak kiáltották ki. Amerikában nem az.] Colesnek valami közbe jött, nem tartott az aktivistákkal regisztrációs körúton. S döbbenten vette a hírt, hogy az aktivistákat ismeretlenek meggyilkolták és elásták őket. Ha velük van, bizonyára ő is pórul jár.

Könyvét – „A válság gyermekei” – Amerika déli államairól írta, a bátorságról és a félelemről. Mint említettük, gyerekekkel nagyon sok beszélgetést folytatott. Alapfelfogása volt, hogy individuumként tekintett minden emberre, és az a kérdés izgatta, hogy miféle „belső erőtartalékuk” van ezeknek az embereknek, ehhez a pokolian nehéz küzdelemhez. S ezt a belső erőtartalékot fedezte fel az üldözött és megalázott emberekben. De honnan ez az erő? Tudta, hogy a behaviorizmus szerint az üldözött és megalázott ember vagy 1) megtörik a szörnyű súly alatt és erkölcsileg elsüllyed, vagy 2) megkeseredik. S hogy hogy nem, ezek az üldözött és megalázott feketék nem így jártak. Sőt, döbbenten fedezte fel, hogy meghatározhatatlan transzcendencia és kegyelem árad belőlük. S a könyvében olyan emberekről ír, „akik a kegyelembe kapaszkodva képesek felülemelkedni nyomorult sorsukon. Mindig Istenről beszéltek.” Coles elmondja, elment az istentiszteleteikre, de neki idegen volt az a stílus, és ő csak azért ment oda, hogy „figyelje a szegények vallásában működő pszichológiai erők jeleit.” De azzal ő sem tudott mit kezdeni, hogy ott a templomban emberek változtak meg, alakultak át. Látnia kellett, hogy az istentiszteleten „valamiféle hatalmas erő szabadult fel”, és az orvosi tudása alapján nem értette ezt. „A fáradtak megújulva tértek haza. A gyűlölet oldódott bennük.” És ezt is írja: „Én láttam, hallottam és éreztem, ahogy a Lélek megmozdult és valami történt… az Istent imádó ember úgy érzi, elragadtatott, s már nemcsak egy egyszerű ember, aki beszél a Lélekről… hanem olyan…, mint aki tart valahová.” (vagyis megváltozott).

Faggatta az embereket, honnan veszik az erőt, és általában ezt a választ kapta: Jézustól. Nekik – állapítja meg – a vallás ihlet volt. A kereszt egyenlő volt a reménysugárral, „hogy Isten látja a szenvedéseiket.” Énekük is kifejezte ezt: „Ó, Uram, te tudod, mit érzek!” S egy asszony így nyilatkozott neki: „nem az én akaratom számít, hanem az Övé… Ő tudja… Az ember azért él, hogy bebizonyítsa, bízik benne. 1 millió dollárért sem adnám fel… Jézus fontosabb.” Szegény, elesett emberek beszéltek így, és Coles azt állítja, köztük értette meg, hogy Jézus miért olyan betlehemi szegényes körülmények között lépett be ebbe a világba. A krisztusi értelem nyilvánult meg a nagyon nehéz helyzetekben, ez volt a kenosis, a megüresedettség állapota. A szegények ezért jobban értik Jézust, mint a gazdagok.

Persze – hangsúlyozza Coles és rajta keresztül Yancey – szó sincs itt valamiféle szegénység-romantikáról, és kerülendő az is, hogy bárki is a vallást a szegények vigaszának fogja fel. A tudós Coles maga is határozottan lobbizott a szegénység felszámolása mellett, de nem tagadja, hogy közöttük tapasztal meg a „hit egészen különleges erejét.”

Érdekes volt a számára, hogy a tudományos világ (Amerika) a szociográfiai leírásait elismeréssel fogadta, „de a vallás szerepe reflektálatlan maradt.” Coles elmondja, hogy megértette, miért téves „a vallás a nép ópiuma” és a hasonló valláskritika, mert ő személyesen látta, hogy a hit milyen csodákra képes, erőt és lelki tartást ad igazán nehéz helyzetekben. Saját tudományos kutatásai alapján ismerte fel a vallás hatalmas erejét.

Találkozott Alabamában a feketék között fehér tüntetőkkel is, és egy a szegregációban nevelkedett férfi így nyilatkozott: „nem úgy neveltek, hogy az integráció hívek legyek. Viszont arra neveltek, hogy szeressem Jézus Krisztust. S amikor azt láttam, hogy a rendőrök kutyákat eresztenek az emberekre, akkor feltettem magamnak a kérdést: mit tenne most Jézus? Ezért tüntetek itt velük.”

Ami ennek a polgárjogi mozgalomnak még egy különlegessége volt, a nehezen megharcolható „erőszakmentesség.” Coles nagyon fontosnak tartja King ama beszédét, amiben a mártírrá váló King azt mondja: az integrálódni akarok indulatai ne csapjanak át ellenségeskedésbe, ne legyünk olyanok, mint ők, akik ellenünk vannak. King az ellenség szeretetéről és a megbocsátásról beszélt, s ezért fontos Jézus, mert ő minden képmutatásunkat leleplezi.

Coles egyik felfedezése az, hogy a szegények között több hitet, reményt, bátorságot talált, mint a gazdagok között. A gazdagok között – mondja – elsősorban unalmat, elidegenedést, dekadenciát talált. Szerinte a bőség az egyik legveszélyesebb kísértés. Ugyanis a gazdagság lehet áldás, de nagyon sokszor átokká válik, mert a határt elvétik. A bőség, a jólét elfojtja bennünk az irgalmat, elidegenít a többi embertől, nagy falakkal vesszük körül azt, amink van, és riasztókkal, és amúgy meg nagyratörővé tesz. [Természetesen mindig vannak kivételek!]

A tudós végül arra jut, hogy a figyelmünk középpontjába kellene helyezni a Hegyi Beszédet. Titokzatos módon, de boldogok a szegények, és sokszor nyomorultak a gazdagok. [Jókai: Szegény gazdagok]. Mert a legfontosabb az, ami belülről sugárzik! Nem a külső a fontos (nem az autómárka, vagy a luxusmedence és lakás), hanem amit kisugároz az ember. A szív a fontos.

Coles tudta, nem szabad romantikával szemlélni a szegénységet. De látta a gazdagság torzító hatását is. Na de akkor merre?

S ezért fordult olyan egyéniségekhez, akik egész életükben „lelki kérdésekkel” foglalkoztak. Így alakította ki, hogy a Harward egyetemen „spirituális irodalmat” oktatott orvostanhallgatóknak, de másoknak is. Mert a Harward mellett Duke Egyetemen is tanított, és a kurzusain a következő nevek kerültek elő: Tolsztoj, Dosztojevszkij, Pascal, Weil, Merton. Keresztes Szent János, Dickens, Flanerry, O’Connor, Emily Dickson, Robert Forst, Kempis Tamás, Avilai Szent Teréz, Kieerkegard, Bernanos, Silone, Agee, William Carlos Williams, Orwell, G. Eliot, Walker Percy (nem tagadom, nem ismerek mindenkit.)

Egyik főiskolán a kurzus címe ez volt: „Keresztyén meditációs irodalom.” Az orvostudományin: „Az irodalom és az orvostudomány.” Közgazdászoknak: „Erkölcsi és tudományos kutatás a szépirodalom segítségével.” A jogi karon: „Dickens és a törvény.”

Miért így döntött? „Mert Tolsztoj többet tudott a pszichológiáról, mint a teljes XX. századi tudomány. Ha valaki a haldoklás fázisaira kíváncsi, olvassa el az Ivan Iljics halála című művét. Ha házassági problémákkal akar foglalkozni, akkor az Anna Kareninát.

Dickens mindent tudott az emberi problémákról. A regények az emberek titkairól szólnak, bemutatják, hogy minden ember egyedi, titokzatos és nem kategorizálható.

Coles nem hallgatja el a saját hiányosságait sem, s egyúttal segít nekünk is leleplezni a saját farizeizmusunkat. Mert a mi kísértésünk, hogy mindenáron meg akarjuk mutatni, hogy mi milyen tiszták vagyunk és igazunk van. De Jézus értő módon nyúl hozzá a lelkünkhöz, és megérthetjük, ha nem öltünk még, attól ott a harag, a gyűlölet a lelkünkben, és persze még mennyi minden negatívum, vágy, irigység stb.

„Mi mással foglalkozna az ember, amikor megöregszik, mint hogy az élet értelmén töpreng?” S a másik nagy téma: milyen ember vagyok? Ki vagyok? Ki szeretnék lenni? S a cél, az embereknek azt kellene megmutatni – Jézus segítségével – hogyan kellene élni. Nem elméletek kellenek. Mindent összefoglalva, Coles a Bibliára mutat: ebben minden benne van az emberi természetről. „Mindaz, amit feltártam, pusztán lábjegyzet az Ó- és Újszövetségből megismert életek mellé.” Azért fordult írókhoz, mert a segítségükkel közvetíti azokat bibliai elveket, amelyek a mindennapi élethez kellenek. Fontos felismerni, hogy az ember nagyon sérülékeny, de nem olyan könnyen pusztítható el, mint amilyen sérülékeny.

Az embernek veleszületett méltósága van: Isten képmását hordozzuk magunkban! Ez az a szikra, amely az örökkévalóságra utal bennünk. Ezt tanulta Coles 1) a gyerekek között, 2) a nagy íróktól, és 3) a saját kutatásai alapján.

Ezért minden embernek meg kell adni a tiszteletet, annak is, aki csapzott, mosdatlan, bozontos, véres szemű, mert „ki tudja, lehet, hogy Isten jött el közénk az ő személyében, hogy próbára tegyen bennünket. Bánjunk vele díszvendégként.”