Tisztelt Hallgatóság, ünneplő gyülekezet!

Amikor a reformáció csaknem ötszáz éve történt eseményeire emlékezünk, akkor nem csupán a történéseket idézzük fel, hanem a hasznosítható összefüggéseket, tanulságos mozzanatokat is igyekszünk felfedezni. Válaszokat keresünk mai kérdésekre, megoldást várunk feszítő problémáinkra. Aktualizáljuk az eseményeket például úgy, hogy a keresztények lelki megújulásának és az egyház újraéledésének égető szükségével fordulunk a történelemhez. A reformáció 20. századi gyümölcse a pünkösdi mozgalom is, amely saját magát ébredési mozgalomként határozza meg. Engedjék meg, hogy pünkösdiként ezt a definíciót használjam a reformációra is, mert jellegében és eredményeiben kétségtelenül a keresztyénség legnagyobb vallási újjáéledéséről beszélünk. Társadalmi hatását mi sem mutatja jobban, mint az a megállapítás, hogy a reformáció nélkül nem lenne, vagy nem ilyen lenne a nyugati civilizáció. A társadalmi pluralizmus, a spirituális és világi tekintély szétválasztása, de Max Weber szerint a kapitalizmus szelleme is protestáns gyökerekből táplálkozik. Új kor kezdődik egyháztörténelmi és világtörténelmi értelemben is. Az új hitvallás követői, Rómától független protestáns közösségeket, felekezeteket alkotnak. A Pál apostol Római levelére épülő augustinusi megváltástan a saját korában leginkább dogmatikai jelentőséggel bírt, több mint ezer évvel később az ébredés alapja lett. Hullámai végigsöpörtek Európán, és elsodorták a középkort.

Vajon Luther egyenessége, Zwingli bátorsága, Kálvin szisztematizáló képessége, vagy Melanchton dogmatikai munkássága eredményezték mindezt? További kérdés az is, hogy miként lehetséges az, hogy egy vallási doktrína tarthatatlansága körüli konfliktus átrajzolja Európa vallási, kulturális, politikai és szellemi térképét is. Az események mögötti lényeget megragadhatjuk szellemtörténeti koherencia-feltételezésekkel is, én azonban úgy vélem, hogy a lényeg „odaát” van, vagyis a transzcendensre kell fókuszálnunk. Meggyőződésem tehát, hogy a reformáció elsősorban lelki ébredési mozgalom volt, amelynek természetesen voltak kiemelkedő alakjai, jelentős eseményei, valamint vallási, politikai, társadalmi és gazdasági következményei is. Egy olyan lelki-szellemi megújulásra emlékezünk itt, amelynek kairosz-idejét a Történelem Ura rendelte el.

A középkori rendszer útkészítő erjedésének legfontosabb személyisége Erasmus, aki Luthernek kortársa és ágoston-rendi szerzetes társa is volt. Miközben komoly kritikát fogalmazott meg a középkori egyházzal kapcsolatban, sokat tett azért is, hogy az új ébredés biblikus felépítményének alapfeltétele biztosítva legyen. Visszanyúlt az Újszövetség eredeti görög nyelvű szövegéhez, és megalkotta a Textus Receptust, amit Luther is felhasznált a német nyelvű Biblia készítésénél. Erasmus azonban lényeglátó szarkasztikus egyházbírálatai ellenére a reformáció szélességét és hosszúságát már nem látta élesen. A humanista gondolkodók a lelki szomjúságot nem tudták kielégíteni. Az örök ítélettel megfélemlített lelkek gyógyító után kiáltottak, a nagyzoló, megalomán terveiben fuldokló pápaság azonban csak Tetzel Jánost küldte. Az áttörés Luther Márton munkássága nyomán következett be. A jogi tanulmányait kezdő ifjúban is az ítélő Isten képe élt, amikor egy viharban halálos rettegés közepette döbbent rá arra, hogy bizonytalan az üdvössége. Félelméből kiutat az Isten szolgálatára való odaszánásban látja, kolostorba vonul. Egész hátralevő életében az üdvösség kérdésével foglalkozik, először a sajátjával. Augustinus megváltástanát is tanulmányozva nyílik meg előtte a Római levél üzenete. Találkozik az igazságot megigazítóként és nem ítéletként hirdető Istennel, aki ingyen kegyelemből, az ember hitére adott válaszként adja a szabadítást, az örök életet Fiában, Jézus Krisztusban. Ez a személyes lelki-szellemi eszmélés – amit toronyélménynek is szoktak nevezni – volt az alapja annak az ébredési mozgalomnak, amely szétfeszítette a nyugati egyházat, valamint a befolyása alá tartozó politikai rendszereket is.

Amikor korunk társadalmi problémáinak lehetséges megoldásain gondolkodunk, akkor érdemes komolyan vennünk azt, hogy a reformáció elsősorban a lélek üdvösségéről szólt, és csak másodsorban beszélhetünk minden más dimenziójáról. A középkori társadalom válságjelenségei is csupán tünetei voltak egy mélyebben meghúzódó lelki problémának. A reformáció prédikátorai Pállal együtt vallották meg evangéliumi elkötelezettségüket és az üdvösség elnyerésének régi-új igéit: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” (Róm 1,16-17) Ez az üzenet megállíthatatlan futótűzként terjedt Európa vallási és politikai színterén. Immáron nemcsak a papság, hanem a hitre jutott laikusok is a Krisztusban megjelenő kegyelmes Istent prédikálták. Egységesen álltak ki a jócselekedetek érdem-, illetve üdvösségszerző voltával szemben és határozottan tagadták azt, hogy az egyház kizárólagos üdvösségközvetítő lenne. Az ébredés prédikátorai hitre segítették és saját nyelvű Bibliához is juttatták az embereket. Tanítvánnyá, igehirdetővé tették őket, teljesítve az egyház felavatott szolgáinak bibliai küldetését.

Egy katolikus többségű országban nem mehetünk el amellett, hogy mi is történt eközben a Római Egyházban. Egyrészt protestánsként önkritikusan kell megjegyeznünk, hogy a legújabb kutatások szerint a latin egyház valójában nem volt olyan korrupt és üres, mint amilyennek a protestánsok láttatták. Sőt! A késő középkor emberének spirituális szükségleteit nagyrészt kielégítette a működésével. Ha azonban ez így van, akkor ez még hatalmasabbnak mutatja az ébredés erejét. Másrészt a Wittenbergben kezdődő események Rómát is megrázták. A Katolikus Egyház reformja is elodázhatatlanná vált. A Tridenti Zsinathoz kötjük ennek a hivatalos kezdetét és leginkább a Jezsuiták működéséhez a végrehajtását.

Sajnos a reformáció társadalmi és politikai feszítő ereje minden oldalon követelt véráldozatokat is. Sokan a haszonélvezői voltak, de politikai manipulációra is használták az új vallást. Az akkor kialakult katolikus–protestáns szembenállások még ma is éreztetik hatásukat például az észak-ír konfliktusban. Mindez azért történhetett így, mert a vallás a politika eszközévé lett, némelyek pedig az ébredési mozgalmat a hatalom megszerzésének és megtartásának bázisává silányították, deformálták azt. Mindez azonban rólunk, bűnös emberekről szól, nem pedig az Isten munkájáról.

A reformáció ébredéstörténeti olvasatban a Mindenható Istentől elkészített, a Szentlélek általi újjáéledés volt. A reformátorok hittapasztalatukat osztották meg, amire hallgatóikat is el tudták vezetni. Tanítványok, Jézus tanítványai lettek. Nem egy ideológia mellett kötelezték el magukat, hanem a bűnbocsánatot és megigazítást adó Istent megtapasztalva lettek az evangélium hirdetőivé. A reformációra való emlékezésünk jó, ha a lelki-szellemi felüdülés utáni vággyal társul, ha ébredésként elevenedik meg napjainkban is. Beszédemet a Szentírás felszólító szavait idézve zárom:

„Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje.” (ApCsel 3,19-20)

Köszönöm, hogy meghallgattak!