Ennek ellenére íróasztalfiókjában ott volt egy doboz cigaretta, arra az esetre, ha dohányos vendége jönne. Ilyen volt például Szebeni, a könyvkötő mester, ki gyülekezetünk tagjainak elrongyolódott énekeskönyveit, bibliáit reparálgatta. Tegyük hozzá, mai szemmel nézve, bizony ízléstelen és szakszerűtlen kaucsuk táblákkal.

A javítandó könyvek átvétele, és felújítás utáni leszállítása is a lelkészi irodában zajlott. Míg apám a kész művek aranyozását ellenőrizte, addig a mester két potya cigi közben a magáéból is rágyújtott.

Így azután nem csak az irodát, de egész lakásunkat belengte a számomra finom illatú kékesszürke füst, melynek később megáporodott szaga az órás szellőztetés ellenére is napokig észlelhető volt. Mondogatta is apám fejcsóválva, hogy: „Ez a Szebeni úgy füstöl, mint egy gyárkémény!”

Egyszer egy dohányos lelkész szolgált nálunk. A finom vasárnapi ebéd után Édesapám nem csak hogy megkínálta a vendéget, hanem nagy megdöbbenésemre maga is rágyújtott.

Bár sután állt a kezében a cigaretta, és minden mozdulata elárulta, hogy még nagyon kezdő. Nekem azonban mégis rendkívül imponált, ahogyan rövid szippantások után eregette ki a füstöt. A másnapi ebéd közben eszébe ötlött, hogy tegnap milyen jólesett az a kis bagózás.

Ekkor felpattant az asztaltól, átrohant irodájába, és kirántotta az íróasztalfiókot. Az alig megkezdett dobozt cigarettástul széttépte és a szemetesbe hajította.

„Rajtam ne uralkodjon a dohány!” – mondta. Ettől fogva nem volt repi cigi sem a házban.