- Anikó, aki még nem vett részt soha pszichodrámában, annak az tűnhetett fel először, hogy legalább annyira „megdolgoztattad” a testet, mint a lelket. Azt is tudatosítottad bennünk, hogyan hat egyik a másikra, például, hogyan fejezhetjük ki egy testtartással a bennünk zajló lelki folyamatokat. A testnek vagy a léleknek segít (jobban) a gyógyulásban a pszichodráma?

- Úgy érzem, ez költői kérdés, el van rejtve benne a válasz. Természetesen mind a kettőnek – test és lélek elválaszthatatlan. Amikor a lelkünkkel foglalkozunk, lelki folyamatok zajlanak bennünk, akkor arra mindig reagál a test is. Testérzetekkel kötődnek össze a lelki folyamatok. És fordítva: ha a testünk „dolgozik”, ha a testünkkel bármi történik, annak mindig vannak lelki megfelelői. A pszichoszomatikus jelenségekben ez nagyon jól látszik, oda-vissza hat egymásra a kettő. A pszichodráma-foglalkozások során játékos formában szoktunk külön dolgozni a testtel és külön a lélekkel, de valójában egyszerre van jelen a kettő. A pszichodráma éppen erre épít, hogy ott van az ember a teljes testi valóságában: a gondolataival, az érzelmeivel és a testérzeteivel együtt. A testében jelen lévő nyomokkal együtt… A velünk, életünkben megtörtént dolgok ugyanis nem csak a lelkünkben hagynak nyomot, hanem a testünkben is.

- A hívő ember, aki forgatja a Bibliát, imádkozik, ápolja a lelkét, talán jobban is ismeri annak működését. Mégis sokszor előfordul, hogy a teste által küldött üzeneteket nem érti meg vagy figyelmen kívül hagyja. A lelkész(nő)k sem kivételek, ahogy ennek a nagyon őszinte napnak a során kiderült. Vannak-e speciális foglalkozások hívő, keresztény emberek számára, olyan gyakorlatok, játékok, amelyek segítséget nyújtanak a bennük zajló folyamatok megismerésében? Könnyebb volt-e velük, velünk dolgozni?

- Nem olyan régóta dolgozom a pszichodráma módszerével hívő emberekkel, sőt, külön eddig nem is foglalkoztam kimondottan ilyen közösséggel. Mostanában csöppentem bele ilyen helyzetekbe: először a Deák téri evangélikus templomban a Keresztény Önkéntesek „Megálló” interaktív istentiszteletén drámajátékokat tartok. Ott tényleg speciális a hely és a közösség is, templomban, istentisztelet keretében, hívő fiatalokkal végzek pszichodramatikus munkát. Most pedig, életemben először, evangélikus lelkésznőknek vezettem pszichodráma csoportot. Fölkészültem erre az alkalomra, és figyelembe vettem, hogy lelkészekről van szó. Azokat a játékokat választottam, amelyek erre a helyzetre adaptálhatók. Igazából lényeges különbség ebből a szempontból hívő és nem hívő között nincs, bizonyos szempontból persze könnyebb dolgom van. Az, hogy lelki folyamatok zajlanak bennünk, itt teljesen evidens. Amikor készültem, volt bennem egy pici félelem az ismeretlentől: nehogy valami olyasmit csináljak, ami blaszfémiaszámba megy. De aztán nagyon hamar megnyugodtam: én ilyen játékos társasággal ritkán találkozom! A lelkészek igazi hús-vér emberek, nem is tudom, miért gondoltam, hogy nem azok. (Nevet.) Élvezik, hogy itt nem csak nyaktól, illetve a szív fölötti területtől fölfelé lehet dolgozni, hanem az egész embert figyelembe kell venni.

- Hívő életutad nagyon érdekesen alakult. Idén májusban konfirmáltál. Hogyan történt?

- Ez hosszú történet… Nagy vonalakban elmondom: 52 éves vagyok, egy pici faluban, Nyírmihálydiban voltam gyermek, ott nőttem fel. Ahol is görög katolikus közösség létezik a mai napig. Édesapám és családja, a Vajdicsok is görög katolikusok. Édesanyám református, de nem gyakorolta a hitét. Édesapámék azonban igen, így én is görög katolikusnak lettem keresztelve, jártam templomba, voltam első áldozó, hittanra jártam, a nagymamám tanított meg imádkozni. A mai napig az az archaikus Miatyánk-változat jut eszembe, ahogyan ő tanította. Aztán teltek az évek, feleségül mentem egy református férfihez, akinek a családjában lelkészek is vannak. Az életem nagyobbik felét már mellette töltöttem, ebben a családban. Férjem, Csanády András anyai ágon Bodoky, azaz Biberauer (később magyarosított a család Bodokyra). Bodoky Richárd lelkész férjem nagyapja volt. Az üknagyapja pedig Biberauer Tivadar - ő a Bethesda kórház egyik alapítója, valamint a Hold utcai német ajkú gyülekezet egyik létrehozója. Éreztem, hogy reformátussá váltam. A középső fiam konfirmációján jutott eszembe, hogy milyen szép lenne, ha ezt én is megtenném, s egy évvel később, idén, több felnőtt társammal együtt konfirmáltam a budakeszi református gyülekezetben.

- Anikó, hogyan dolgozzunk önmagunkon? Ha azt érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben, szeretnénk gyógyulni vagy gyógyítani egy hozzánk közel állót? Ha harmóniát szeretnénk sugározni, akkor azt is először magunkkal kell kezdenünk. De hogyan? Mi az első lépés?

- A pszichodráma-vezetővé válásom során megtanultam azt, hogy minden olyan csoport, minden olyan társas közeg, amelyben saját élmény szintjén tudunk önmagunkkal foglalkozni és másokat megismerni, az sokkal, de sokkal többet ér, mint százezer önismereti könyv, amit elolvasunk. Ezzel nem azt mondom, hogy ne olvassunk – nagy olvasó vagyok. De mindenképpen érdemes olyan saját élményű, társas tevékenységekkel kiegészíteni, ahol játszva, biztonságos környezetben – a csoport biztonságában –, vezető segítségével lehet foglalkozni önmagunkkal. Másrészt pedig, amikor a szünetben a lelkésznőkkel beszélgettünk, eszembe jutott az a jézusi parancs, hogy „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” A szeresd önmagadat, nem parancsként, hanem axiómaként hangzik el. Az az alap, hogy az ember szereti önmagát, és ahogyan önmagát szereti, úgy kell szeretnie másokat is. De nagyon sokan nem szeretik önmagukat! Azt gondolom, ezzel kell kezdeni. A gyógyítást is, a gyógyulást is. Ha nem szeretjük igazán önmagunkat – aminek sok oka lehet, például gyerekkori traumák –, akkor el kell indulnunk azon az úton, amelyen eljutunk az alapig. A szeretet pedig olyan, mint a kenyérszaporítás: minél többfelé osztjuk, annál több lesz belőle.