– Szeretem a temetőket – mondja az asszony. – A csendjüket, amely semmihez sem hasonlítható. Lelki megnyugvást jelentenek. Az édesanyámmal gyakran jártuk a sírhantokat, amelyek vonzzák a képzeletet, és figyelmeztetnek az élet végére, az élők és a halottak szoros kötelékére.

Az úgynevezett ó- vagy öreg temetőben tapossuk az avart, ahová már nem temetnek. A növényzet indaszerűen hálózza be a fejfákat, emberi kéz nyomát nem leljük. Ebben a halott sírkertben a természet az úr. Az elszabadult növényzet. És persze a madarak, a vadnyulak, a vakondok.

– Volt egy régi evangélikus temetője is Kondorosnak – így használjuk a közbeszédben –, amelynek a helyén az 1960-as években pedagóguslakások épültek – kapom a magyarázatot –, és Kondoroshoz tartozott a Csákó-pusztai temetőkert is, de ma már mindkettőt csak az emlékezet őrzi. A csákói temető neves halottja volt Petőfi István, a költő testvéröccse, a Geist család uradalmi főintézője, a telepítés alapítóinak egyike. A temetőt is a Geist család hasította ki a kolerajárvány idején, és a felszenteléséről is gondoskodott. Petőfi István nyughelye a korabeli leírások szerint a cinterem közepén állt, „sírjele díszes márvány gúla” – ahogy a Békésmegyei Közlöny 1899- es számában olvastam. Hamvait 1906-ban vitték fel a Petőfi-mauzóleumba. Kondorost 1723-ban még pusztaként tartották nyilván. 1875-ben alakult meg a község, a törökvész után másodszor. Ehhez az évszámhoz kötődik az ó- vagy az öreg temető megnyitása is. A második világháború kitöréséig temettek ide. Lezárt sírkert, de jelenleg is temetkeznek a családi sírokba.

A legöregebb fejfát keressük. Elrejtőzik, mint a nap a felhők mögött, hogy aztán egyszer csak kibukkanjon. Csakhogy ez a fejfa már röghöz kötött. Nincs járása, mint az égi járműnek. Csoda, hogy egyáltalán megmaradt. A dátum rajta ugyanis 1898. Nehezen olvasható, hogy Kovács Jánosné hamvai porladnak a föld alatt. 

Botorkálunk a fejfák között. Iránytűjük összevissza mutat; némelyik már kidőlt, elkorhadt, ép fejfa nincs is, de akad, amelyik mintha gyökeret vert volna a csontok között. Akácfából, egy törzsből fűrészelte őket a helyi bognár, az asztalos vagy az ácsmester. Jelentésüket kétféleképpen értelmezik: egyfelől a sírban nyugvó feje fölé állítják, másfelől a stilizált emberfőt ábrázolja a fa.

– A fatörzs végét meghagyták eredeti állapotában, és utána fűrésszel, pallóként folytatták a fejfa elkészítését – mondja az asszony. – Így jobban állt a földben, de nehezen is lehetett kiszedni, ha felújították a sírjelet.

A fejfák tetején berozsdásodott, lepusztulófélben lévő bádogborítások látszanak, valamikor a sírjelek védelmét szolgálták. Felső részük legömbölyített, amelyek kétoldalt a fejfára szegezett „vállakra” simulnak. Megtudom, hogy a fejfák magassága száztizenkét centiméter, szélessége harminc, vastagsága hat centiméter. Ez a férjek „mérete”. A feleségek fejfái alacsonyabbak, a legalacsonyabbak pedig a gyerekeké.

Megállunk a Lukácsik család szlovák nyelvű felirata előtt. Itt magyarázat szükségeltetik. Az első betelepülők ugyanis 1720 körül Szarvasról érkeztek, akik szlovák nemzetiségűek és evangélikusok voltak. Hosszabb idő után azonban a szlovákok elmentek, és 1947–48-ban Szlovákiából áttelepített magyarok jöttek a helyükre. Mellesleg a kondorosi evangélikus gyülekezet 1887-ben alakult meg.

– Az öreg temető megnyitásakor, a 19. század elején a sírfeliratok szövege zömében szlovák nyelvű volt – mondja kísérőm –, fellelhetők rajtuk a cseh Bibliában alkalmazott kifejezések. Találunk szlovák és magyar nyelvű feliratot is egy-egy fejfán vagy sírkövön, de nem ez a jellemző.

Az avar mély, süppedős. A tegnapi esőtől vizes lesz a cipőnk. Lábunk alatt vadgesztenyék tengere, a gyönyörű gesztenyesorok fáira magasan felkúszott a borostyán. Eperfa, akácfa, fenyőfélék és sokfajta bokor, aljnövényzet élteti a temetőt. Összemosódik valamikori út, sírmaradvány, kidőlt rozsdás kerítés. Keresztül-kasul tájékozódunk.

– Itt állunk az evangélikus vallású Kovácsy István, Kondoros szeretett főjegyzője és felesége, a katolikus tanítónő, Foltényi Gabriella sírhantja előtt – mutat az asszony egy fejfára. – A hagyomány szerint vegyes házasság esetén a férj vallása döntötte el, hogy melyik temetőbe kerültek. Ebben az esetben a fejfa elé keresztet is állítottak, amely katolikus jelkép.

Odébb két fejfa – egymásra borulva. Szintén a férjé és a feleségé. Haláluk után is szerelemben és szeretetben. Ezt sugallja a látvány.

– A szimbólumok között egy-két helyen megmaradtak a fejfákon a fényképek – hívja fel a figyelmemet az evangélikus jellegzetességre az asszony. – A legtöbbjük azonban már kihullott a fémtokból. Volt egy időszak, amikor a divat elmúlt, de napjainkban megint feltűnik az új evangélikus sírkertben. További szimbólum a Luther-rózsa és a kehely. A fejfákon és az obeliszkeken megjelenik a szomorúfűz is, amely a hívőt jelképezi, valamint a gyümölcstelen fát, a szomorúságot, a gyászt, de az újjászületést is.

A temetőkben az ember olvas. Olvassa a neveket, a kezdő és záró kifejezéseket, a sírverseket. Az evangélikus síremlékek feliratainak gyakori kezdőszavai egyebek mellett a következők: „E sír ölében pihennek…” „Itt nyugosznak…” „E néma sír takarja…” A szlovák halottak esetében: „Vážni muz”, azaz „tisztelt, tekintélyes, megbecsült férfi”. A záró kifejezések között találjuk: „Áldás és örök béke lengjen drága poraid felett.” „Emléked szívünkben örökké él.” „Itt pihenik ki az élet fáradalmait és várják a remélt feltámadást.” Szlovákul: „Pokoj prachm jejich!” „Béke poraikra!” A öreg temetőben a következő sírversre bukkantam: „Mert én tudom, hogy az én / Megváltóm él és utoljára / Az én porom felett megáll.” (Jób 19,25)

Kalhammer Mátyásné Látkóczki Gyöngyi az öreg temető neves halottaihoz vezet. Az elsők között Áchim Ádám (1830–1899) szarvasi evangélikus lelkész és békési esperes előtt hajtunk fejet, aki végrendeletében az általa alapított kondorosi evangélikus egyháznak kétszáz hold földet adományozott azzal a kikötéssel, hogy abból biztosítsák a falu terjeszkedését. Zsilinszky Mihály írta róla: „Föllépésében és alakjában tiszteletet parancsoló méltóság; beszédeiben tudomány és lelkesedés; tetteiben pedig erély és kitartás egyesültek.” Monumentális fekete svéd gránitból készült obeliszkjét az egyház gondozza. De több neves személy sírja ápolatlan. Az obeliszket vasráccsal körülkerítették. Velky Béla (1879–1961) kántortanító volt, az evangélikus népiskola első igazgatója, lévitája, ami azt jelentette, hogy keresztelhetett is.

Felkeressük Keviczky László (1857– 1940) nyughelyét.

– A kondorosi evangélikus egyház első lelkészét, majd főesperesét tisztelhették benne – világosít fel az asszony. – Nevéhez fűződik a régi és az új evangélikus templom felépítése és több evangélikus iskola létesítése. Bedák Mátyás katolikus plébá- nossal évtizedeken keresztül csodálatosan tudtak együtt dolgozni. És Keviczky László volt az első, aki megírta Kondoros történetét. Több lapba is jegyzett tárcákat. Ez olvasható a sírkövén: „Nem feledhetjük azokat, akik csak a hazájukért, egyházukért és embertársaikért éltek.” Csendesen kérdezem: nem feledhetjük?

Végül Fritz (Fejes) Lászlónak (1889– 1967), a Magyarországi Evangélikus Egyház hajdani főügyészének síremlékénél kötünk ki, aki virtuálisan bekerült az egész Magyarországot érintő Nemzeti Sírkertbe, ami általános megbecsülést és védettséget jelent.

– 1951-ben kitelepítették, és a mai napig nem rehabilitálták… – mondja az aszszony.

A halottak napjának megünneplése több mint egy évezredes múltra tekint vissza a katolikus egyházban. Szent Odiló clunyi apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Az evangélikus egyház a halottak napját nem ünnepli, bár számos lelkész részt vesz a halottak napi ökumenikus temetői megemlékezéseken, és persze sok lutheránus gyülekezeti tag is felkeresi a temetőt, gyertyát gyújt. Vannak gyülekezetek, ahol az egyházi év utolsó vasárnapján – örök élet vasárnapján – látogatnak a temetőbe, és gyújtanak gyertyát, az örök élet, a föltámadás reménységének jeleként. Sok helyütt az istentiszteleten gyújtanak gyertyát ezen a vasárnapon.

– Településünkön Tuska Tibor lelkész vezette be, hogy ezen az istentiszteleten imádsággal és gyertyagyújtással, név szerint megemlékeznek az abban az évben elhunytakról – magyarázza a kutató. – A lelkész felolvassa a meghaltak nevét, ezután vigasztaló igék hangzanak el, közben pedig a konfirmandusok gyertyát gyújtanak. Ahány halott volt az adott egyházi esztendőben, annyi gyertya ég. 2000-től az is szokássá vált, hogy november 2-án késő délután a település lelkésze megemlékezést tart a ravatalozó előterében. Rövid igehirdetéssel, imádsággal és énekkel idézik fel az elhunytakat. A gyülekezeti tagok koszorút helyeznek el, gyertyát gyújtanak és énekelnek a gyülekezetet alapító, valamint a templomépítő lelkész sírjánál.

Még átmegyünk az új evangélikus temetőbe, amely tele van egysíkú, téglalap formájú betonelemekkel. Fejfa itt már nincs, újabban egy-két kopjafa; a leggyakoribb szimbólum a sírokon a kehely. Az utóbbi évtizedekben itt is láthatók már gyertyák. De vágyom vissza az öreg temetőbe, amelyben még szeretnék több órát eltölteni. Semmi mást nem csinálni, csak sétálni. Néha-néha megállni és Gárdonyi Géza versét skandálni: „Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok: / az a halott a koporsóban nem én vagyok. / Csak hamu az, elomló televény. / A láng eltűnt. A láng, – az voltam én.” (Ha meghalok)

Kosztolányi Dezső vigasztal bennünket: „Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik…”