Krasznavölgyi Mariann: – 2012 decemberében mentem ki anyukámmal dolgozni. Munkásszállón laktunk. Ott ismerkedtünk meg szilveszterkor. Persze én már hamarabb láttam őt a buszon, de közben nem találkoztunk.
– Mi volt a valós oka, hogy Angliáig meg sem álltak?
K. M.: – Elváltam, anyának és nekem is hiteleket kellett fizetni, itthon nem volt munkánk, ezért úgy gondoltuk, hogy ott csak jobb lehet.
– Önnek egészségügyi végzettsége van, de ha jól tudom, nem ápolónőként dolgozott kint. Egyáltalán beszéltek valamennyire angolul?
K. M.: – Semmilyen nyelvet nem beszéltem akkor, amikor kimentem. Nyilván, hogy nem tudtam a végzettségemnek megfelelően elhelyezkedni.
Rácz László: – Én is 2012-ben, októberben mentem ki. Emlékszem a buszos találkozásra, de az ismerkedés az év végi bulin történt.
K. M.: – Még annyit, hogy a buszos találkozás után, ahogy mentünk a saját szállásunk felé, egyszerre néztünk vissza.
– László, ön is a nagy semmire ment ki Angliába, vagy talán valaki már munkát is ígért?
R. L.: – Cipőgyártó végzettségem van. Nem voltam valami jó tanuló általánosban. Több fajta munkám is volt itthon, de mielőtt kimentem, már egy ideje munkanélküli voltam. Reméltem, hogy lesz munkám, bíztam abban, hogy több pénzt kereshetek, talán tudok valamennyit félretenni és az életet egy kicsit jobbá tudom tenni.
– Az angol nyelv?
R. L.: – Kimenetelem előtt egy évet tanultam angolul. Nem tudtam túl sokat, de meg tudtam értetni magamat.
– Rögtön kaptak munkát?
R. L.: – A szálló üzemeltetői szervezik a munkát is. Sok volt a mezőgazdasági munka. Kapálás, gyomlálás.
– Mit gondolt akkor, amikor kapálni kellett, hogy megérte ezért elmenni otthonról?
R. L.: – Amikor még egyedül voltam, hiányzott a család, az ismerősök…, de anyagilag persze nagyon megérte.
K. M.: – Sokkal jobban megéltünk abból a pénzből. Nagyon rendesen és pontosan fizettek. Mi tudtuk, hogy hová megyünk. Tudtuk, hogy egy zöldség-gyümölcs feldolgozóban fogunk dolgozni vagy valamilyen kertészetben.
– Abban nem gondolkodott, hogy megtanuljon rendesen angolul és ápolónőként helyezkedjen el? Biztos és jól fizető állás lehetett volna.
K. M.: – Felmerült, de nem voltunk kint elég ideig ahhoz, hogy rendesen beszéljem az angolt.
– Folyamatosan volt munka?
K. M.: – Az év eleje volt a pangás időszaka. Egyébként az év többi időszakában volt munka.
– Tudtak valamennyit félretenni?
K. M.: – Csak minimálist. Ott a legtöbb magyar ember jobban él, mint itthon. Arra hajt, hogy normálisan éljen és fizesse az itthoni hiteleit, illetve arra gyűjt, hogy évente egyszer-kétszer hazajöjjön és segítse az itthoniakat.
– Önök?
K. M.: – Mi jól éltünk. Először valójában nem is akartunk komoly kapcsolatot, de amikor komoly lett, akkor kiköltöztünk a munkásszállóról. Egy nagy házban béreltünk szobát.
– Magyarok laktak a többi szobában is?
R. L.: – Egy magyar pár lakott ott. Egyébként pedig jobb volt elkerülni a magyarokat.
– Miért, mi baja volt a magyarnak a magyarral?
K. M.: – Ott is megvan az irigység. Azt hihetné az ember, hogy távol az országtól van valamennyi összetartás, de nincs. A munka terén aláásnak a másiknak. Főleg azok, akik angolul is beszélnek. Nem tudom, hogy másnak mi a tapasztalata, de mi ezt tapasztaltuk.
– Említette, hogy mezőgazdasági munkával kezdett. Később mi következett?
R. L.: – Hosszú ideig egy csirkefeldolgozóban voltam. Az egy jó munkahely volt.
K. M.: – Én kertészetben dolgoztam a legtöbbet, és amikor kismama lettem, akkor egy csoki gyárban helyeztek el. Minden munkahelyünk hivatalosan bejelentett munka volt és a magyar bérekhez képest, még a legalacsonyabban fizetett munka is jó jövedelmet biztosított.
– Végül a három év alatt megtanultak angolul?
R. L.: – Társalgási szintig eljutottam. Ez azt jelenti, hogy amikor a feleségemet kórházba kellett vinni a terhesség okán, még a problémákat is el tudtam mondani.
K. M.: – Inkább Lacira hagyatkoztam. Ha ő ott volt, akkor hagytam, hogy ő beszéljen. Sok minden ragadt rám persze, de nem beszélem rendesen az angolt.
– Pedig az esélyei óriásit nőttek volna, ha megtanul rendesen angolul, hiszen ápolónőként nagyon sok álláslehetősége lenne ott.
K. M.: – Talán, ha tovább maradunk.
– Mi történt, hogy végül hazajöttek?
K. M.: – Honvágyunk is volt és nekem voltak lelki eredetű gondjaim… S végül a hazajövetel mellett döntöttünk.
–Nem bánták meg?
K. M.: – Van pár dolog, ami hiányzik itthon, de most itt van a család.
– Hazajöttek ugyan, de itt beszélgetünk az Oltalom Szeretetszolgálat Családok Átmeneti Otthonában, azaz valójában nem volt hová menniük egy pici gyerekkel.
K. M.: – A sógornőm keresett nekünk lakhatási lehetőséget, de az alatt a körülbelül két hét alatt nem talált olyat, ahová kisgyerekkel mehettünk volna. Közben a férjének az anyjától tudta meg ezt a lehetőséget, hogy itt akár kaphatunk egy szobát, ahol egy ideig lakhatunk. Amikor hazajöttünk január elején, még nem tudtuk, hogy itt kaptunk szállást. Azt hittük, hogy megyünk a rokonokhoz és mi magunk keresünk albérletet. A legnagyobb meglepetésünkre a sógornőm közölte velünk, hogy megkaptuk a szobát, fürdőszobával, közös konyhával és ebben a szuper környezetben lakhatunk egy ideig. Másnap már be is költöztünk.
– Ez tényleg jó, de mindjárt letelik az itt tölthető idő és mi lesz utána? Lesz hol lakniuk?
K. M.: – Kezdjük azzal, hogy itt rengeteg segítséget kapunk. Sok adományt is kapunk és korábban nagyon barátságos díjat kellett fizetnünk. De ez sem baj és attól sem félünk, ha majd ki kell költöznünk.
R. L.: – Januárban hazajöttünk és áprilisban elhelyezkedtem. A Michelinnél, a logisztikán dolgozom. Targoncásként vettek fel, egyébként meg gumit pakolok kamionokra. Jó fizetésem van, még tizenharmadik havit is kaptam. Úgy tudom, hogy a megyében ez a cég fizet a legjobban. Nagyon jó lenne, ha folytatódna jövőre is. Az a részleg átköltözik az Ipari Parkba és nem biztos, hogy mindnyájunknak megmarad a munkahelye. Egyelőre van bizonytalanság.
K. M.: – Nyáron jutottunk arra az elhatározásra, hogy veszünk egy kisebb házat Nyírteleken. Éppen most készülünk közelebbről megnézni a kinézett házat.
R. L.: – Amit itt kell fizetnünk, abból egy hitel törlesztését is meg tudjuk oldani.
– Milyen terveik vannak?
K. M.: – Lakás és második gyerek, munkahely nekem is. Ha lesz második gyerek, akkor ő majd hamarabb megy bölcsődébe, mint az első.
– Maradnak Magyarországon vagy később még visszamennének Angliába?
K. M.: – Egyelőre maradunk. Majd meglátjuk, hogyan tudunk boldogulni. Előfordulhat, hogy a férjem visszamegy, ha nagyon szükséges.
R. L.: – Ha tényleg olyan béremelések lesznek itthon, mint amiről beszélnek, akkor persze nem biztos, hogy elmegyek Angliába, vagy más országba, mert akkor elég tisztességes jövedelemhez jutok itthon is.
– A családjuk hogy kezeli a helyzetet? Arra gondolok, hogy évekig Angliában éltek, majd hazajöttek és egy szeretetintézményben élnek.
K. M.: – Lacinak csak egy nővére van, nekem anyukám, egy öcsém és egy nővérem van. Nem nagyon akarnak és nem is nagyon tudnak belefolyni az életünkbe. Laci például amíg Angliában volt, egyszer sem jött haza.
– Milyen álmaik vannak?
K. M.: – Ez az emlegetett ház, a második baba és akkor már sínen vagyunk.
R. L.: – A gyerekeket felnevelni biztonságban. Szeretnék minél többet a gyerekkel, a gyerekekkel együtt lenni.
– Mit gondolnak, jó irányba haladnak?
R. L.: – Úgy érzem, most rendben vagyunk, jó felé haladunk, lesz normális jövőnk.
K. M.: – Nagyon sok mindenen vagyunk túl, amiről nem is akarok beszélni, de most jól érzem magam. Ez egy jó házasság már most is és az is marad. Az előző házasságomból nem született gyermek, talán az lett a fő probléma közöttünk. Miközben nem haraggal váltunk el. Most beteljesült az álmom, itt van ez a szép kisgyerek és még lesz egy másik is. Mit akarhatnék még?
– Ön dolgozott a szakmájában?
K. M.: – Az iskola után a Sóstói úti kórházban dolgoztam pályakezdőként, majd másfél év után az egyik középiskola kollégiumában lettem egészségügyi asszisztens.
– Ha tehetné, visszamenne a pályára?
K. M.: – Nagyon szeretnék. Előfordulhat, hogy akár egy idősek otthonába is elmegyek, vagy mozgássérült gyerekek közé, vagy egy ilyen intézménybe, mint ahol most élünk.
– Ha már karácsony előtt beszélgetünk, akkor mi lenne a kívánságuk a karácsonyfa alá?
K. M.: – Egy olyan sorsjegyet kívánnék, amin éppen annyit nyernénk, hogy megvehessük azt a kis házat és Lacinak ne kelljen elmennie külföldre dolgozni.
R. L.: – Én csak azt kívánom, hogy ne itt éljünk, hanem a miénkben, ettől egy picivel több, jobb helyen. A boldogság megvan, a harmónia megvan. Én csak ennyit szeretnék, mert most vagyok a legboldogabb és most úgy érzem, hogy képesek leszünk megteremteni a biztosabb jövőnket. Átéltem már nagyon rossz helyzeteket. Elveszítettem a szüleimet, elveszítettük a családi házat, rendesen összecsaptak fölöttünk a hullámok.
K. M.: – Ha jól belegondolok, talán, ha három-négy évet voltam eddig boldog. Sok kudarcom is volt és úgy érzem, hogy nekem talán bizonyos dolgokért kétszer annyit kellett dolgoznom, mint másoknak. De Mátéval, a kisfiammal teljes lett az életem. Akármilyen rossz történne velem, ha rágondolok, ránézek, akkor minden rossz semmivé lesz. Mind a kettőnk nevében mondhatom: ha életünkben semmi nem sikerülne, akkor is elmondhatjuk, hogy ez a gyerek tökéletesen sikerült fiú lett.
R. L.: – Mariann április 23-án született, Máté április 24-én, én április 25-én… Ez olyan mintha a sors egymás mellé rendezte volna ezeket a dátumokat.