Beszédünkről szólva

Beszédünkről szólva

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Ozsváth Sándor
Boldogabb időkben a magyar iskolákban mindenütt tanították a beszédet, mivel alaptantárgy volt. A felvilágosodás és a reformkor nagyjai az úgynevezett retorikai osztály stúdiumain „iskoláztak” – költőink-íróink meg a poétikain –, a még régebbi századok kolostori iskoláiban pedig, ahol a hét szabad művészetet oktatták, egyenesen az alapfok, a trivium (grammatika, retorika, dialektika) egyik főtárgya volt. Jó évszázada még az alapműveltség tartozékának számított az élőszóval bánni tudás.

Nagy- és dédszüleink elemi iskolai bizonyítványaiban lapozgatva is rábukkanhatunk egy beszéd- és értelemgyakorlat nevű tantárgyra. Aztán, úgy hat évtizede, kezdett kikopni a tanrendből, s mára már nyoma sincs közoktatásunkban az élőbeszéd oktatásának. Csak néhány egyetemi fakultáson foglalkoznak még beszédtanítással intézményes keretek között: a színművészeti egyetem színész főtanszakán meg egyes hittudományi egyetemeken (már ott sem mindenütt). Hivatalosan tantárgy még pár drámatagozatos középiskolában, de ezzel véget is ér a seregszemle.

Áprilisban, a magyar nyelv hetében és november 13-án, a magyar nyelv napján is szinte mindig csak nyelvhelyességről, nyelvművelésről, nyelvi hibákról, réteg- és tájnyelvekről nyelvészkednek a nyelvészek, de alig esik szó magáról a beszédről. Igaz, rendkívül fontos, amit mondunk, de legalább olyan fontos, ahogyan mondjuk azt, amit mondunk. Az utóbbival ma tán több gond van, mint valaha is volt, mert az elmúlt bő fél évszázadban szinte leszoktattak bennünket a helyes magyar beszédről. 

Tapasztalataim, különösen az utóbbi egy-két évtizedben, eléggé lehangolóak. Közszereplőink (például politikusok, rádiós és tévés újságírók, tanárok, lelkészek) beszéde gyakran érthetetlen: hadarnak vagy motyognak, magyartalanul intonálnak, helytelenül hangsúlyoznak, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek, nem ismerik a tempó- és ritmusváltás vagy a szünettartás szabályait sem – hogy csak a legfontosabbakat említsem. S hogy miért éppen ők vannak most célkeresztben? Mert ők nap mint nap szerepelnek, megnyilatkoznak élőszóban is, s akarva, nem akarva mutatnak (rossz) példát…

Éppen negyvennégy éve tanítok beszédtechnikát. Eredetileg egyfajta melléktárgynak, kellemes időtöltésnek tekintettem művelődéstörténeti-magyarságismereti stúdiumaim mellett, később azonban, a kommunikátorképzés felfuttatásakor főtárgyammá lett, úgy is mondhatnám: nyakamba szakadt. Tanult mesterségem is, hiszen posztgraduális képzésben, a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán Fischer Sándor tanár úr, későbbi kiegészítő tanulmányaimban pedig Montágh Imre okított e tárgyra. Azonban nemrég döbbentem csak rá arra, sárguló feljegyzéseimet forgatva, hogy tárgyam iránti elkötelezettségben a legtöbbet annak köszönhetem, aki nem is tanított: Kodály Zoltánnak.

Még 1937-ben, éppen nyolcvan évvel ezelőtt tartott a Mester egy nagy formátumú, rádióban is elhangzott beszédet „a magyar kiejtés romlásáról”, amelyet e tárgyban még három másik követett. Kitűnő zeneszerzőnkről ma már kevesen tudják, hogy szenvedélyes beszédművelő is volt. (Azt még kevesebben, hogy eredeti végzettsége német–magyar szakos középiskolai tanár, s – nem mellesleg – a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktorált A magyar népdal strófa-szerkezete című disszertációjával, amely aztán megjelent a Nyelvtudományi Közlemények című folyóiratban.) Beszédeiben, írásaiban tudósi tárgyiassággal és művészi szenvedélyességgel ostorozta az idegenszerű fonetikát, a magyartalan hangsúlyozást és hanglejtést, rámutatva arra is, hogyan kényszeríti rá „egy törpe minoritás nyelvszokását a többségre”. Hangsúlyosan foglalkozott beszédünk zenei követelményeivel, s különösen helytelenítette az artikuláció és a ritmus elváltozásait. Idő telve más tudományágak kiváló képviselőitől is szerezhettem roppant figyelemre méltó ismereteket: fizikusoktól, orvosoktól, lélektanászoktól, filozófusoktól…

Ma, amikor égetően szükségünk volna beszédtanulásra-beszédtanításra, fájdalmasan hiányzik a magyar oktatási palettáról. A beszéddel kevesen foglalkoznak – érdemben. Magyar–történelem szakos az alapvégzettségem, de tanulmányaim során én is csak beszédművelést tanultam. Tanár szakos hallgatók, teológusok, leendő jogászok, köztisztviselők, szociális munkások – és még sorolhatnám – nem részesülnek ilyen képzésben! Tanító- és óvodapedagóguképző főiskolákon is csak egy fokkal jobb a helyzet. Itt – beszédművelés címszó alatt – egy félév során, általában heti két órában, a hallgatók csak belekóstolhatnak a beszéd művészetébe, ahol is jobbára elméleti a stúdium, gyakorlatra már alig, egyéni foglalkozásra pedig szinte egyáltalán nem jut idő. Beszédművelés címen inkább nyelvtanpótló órákat, jobb esetben nyelvhelyességgel foglalkozó stúdiumokat tartanak a kollégák. Hogy miért? Mert ők sem tanulták.

Hát honnan tudnák?

 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 3. számában jelent meg, január 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: beszéd - magyar - helyes beszéd -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!