A szervező, Kalocsa Zsuzsanna evangélikus kórházlelkész és munkatársai, valamint a házigazda, dr. Faragó Artúr, a Váci Egyházmegye kórházlelkésze egy értékes, szakmai ismeretekben és találkozásokban gazdag nappal ajándékozták meg a mintegy ötven résztvevőt, akik ezen a napon a Váci Egyházmegye Képzési Központjának vendégei voltak.

Mindegyikünknek van tapasztalata az egészségügyi intézményekben folyó munkával kapcsolatban. Kinek jó, kinek rossz. S bizonyos, hogy előbb-utóbb mindannyian kerülünk olyan helyzetbe, hogy nekünk vagy szeretetteinknek kórházban kell töltenie pár napot. Akkor pedig új dimenzióba kerülnek az alapfogalmak - türelem, alázat, kiszolgáltatottság, magány, társ, segítő –, valamint felértékelődnek a hétköznapok apró gesztusai, amelyeket talán már észre sem veszünk. Egy simogatás, egy kézfogás. Egy odanyújtott pohár víz. Egy igazítás egy ráncos párnán. Egy leesett, és elérhetetlen tárgy felemelése a földről. Egy empatikus személy, aki meghallgat, de ha kell, együtt is tud hallgatni a szenvedővel. Egy imádság, egy Istenhez küldött sóhaj, amely megnyugtat, hogy nincs egyedül az ember a nehézségek közepette.

A halál árnyékának völgyében is ott van Jézus, és vannak tanítványai, akik a szenvedőknek odaviszik a vigasztalás igéjét, jelenlétükkel enyhítenek a kínokon.

Az egészségügyi intézményekben a gyógyítás nem csak a testnek, de a léleknek is szükséges a teljes egészség visszanyeréséhez. A távozásra készülő emberek mellett pedig egészen speciális feladatok várnak a segítőkre. Ebben az elhivatott orvosi, ápolói szakszemélyzet mellett az egyházak immár évtizedek óta kiveszik a részüket. S nem „csak” papok, lelkészek járnak be napról napra a kórházakba misét, istentiszteletet tartani, látogatni, úrvacsorát vagy a betegek szentségét vinni a haldoklónak, együtt imádkozni az eltávozottért, vigasztalni a családokat, hanem önkéntesek is. A nem papi/lelkészi felszenteléshez kötött szolgálatokat ezek a hűséges szolgatársak is végzik országszerte, ökumenikus, és - mint a szombati nap résztvevőjeként tanúsíthatom: - igazi testvéri közösségben. Egyházunk részéről az előadók mellett többek között jelen voltak a kórházlelkészi szolgálat munkatársai: Tóth Melinda Anna ózdi lelkész, Bajuszné Orodán Krisztina kórházlelkész és Kecskés Anita, a szolgálat munkatársa.

Kalocsa Zsuzsanna a komoly témát felvezető és a szakmai napot megnyitó köszöntésében egy derűs pillanat felvezetésével kezdett: gyakorta előfordul, hogy a kórházban megszólítják: „Plébánosnő, jöjjön be a kettesbe is!” Majd dr. Faragó Artúr atya házigazdaként üdvözölte a jelenlévőket, örömét fejezve ki a több évre visszatekintő áldott együtt munkálkodásért a lelkészekkel, önkéntesekkel.

Az első előadó az evangélikus egyház soraiból került ki: dr. Hafenscher Károly evangélikus lelkész, egyházzenész, liturgus, a Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa Hazakísérni - kevésbé ünnepélyes, de annál fontosabb liturgia címmel tartotta meg előadását. Az első percekben egy Bach-kantáta dallamát hallgattuk, nem csupán a hangulat megalapozásaképpen. A lelkész bemutatkozó szavaiban magát „hályogkovács kórházlelkészként” aposztrofálta, de ezt csak a rá jellemző humorérzék indokolta, hiszen több évtizedes lelkipásztori szolgálatában megszámlálhatatlan alkalommal végzett kórházi szolgálatot, állt meg betegágy mellett, kísért haldoklót vagy búcsúzott az eltávozottól a hozzátartozók körében. A felcsendülő 106. kantátát azért választotta előadása kísérőjéül, mert az elmúlással találkozó ember sorsán vezet végig. Az egyházi év végére írt zenemű az élet törvényét fogalmazza meg. Mint rámutatott: az idő kényszer és lehetőség.

A betegágynál végzett liturgia nagy kihívás minden lelkész számára.

Úgy is megfogalmazható, mint a határ kérdése. Akarunk-e, kell-e bizonyos határokat átlépni? Visszatekintve lelkipásztori tapasztalataira, Hafenscher Károly vallott szolgálata „gyermekbetegségeiről”, melyeket okulásul adott át, melyeknek végkicsengése nagyon egyszerűen összefoglalható: Isten igéje mindent felülír! Majd a liturgikus szolgálat izgalmas voltáról is szólt. Ami nagyon fontos: a liturgia mindig „liturgia Dei”, azaz benne az otthont adó Isten cselekszik az otthonától, és az otthonosság érzésétől – átmenetileg vagy végleg – megfosztott beteggel. Az ember csak közvetíti Isten cselekvését. A liturgia közösség, általa az egyház egészének közösségébe kapcsolódunk be mindnyájan. A liturgia elemeit is ismertette az előadó: imádság, evangélium, szentség, áldás, és a csend, amelynek nagy szerepe lehet a betegágy mellett.

Dr. Káposztássy Béla liturgikus és mentálhigiénés szakember előadása olyan történeti áttekintést adott, amely nem csak a protestáns résztvevőknek, de minden bizonnyal a katolikus testvéreknek is sok új ismerettel szolgált. A szavak, gesztusok, rítusok nyelvén - betegek lelkipásztori ellátása a katolikus hagyományban címmel az atya összefoglalta a kétezer éves kereszténység kezdeti évszázadainak gyakorlatát. Rendkívül érdekes volt a betegek kenete, az olajjal kenés történetének ismertetése, az olajszentelési hagyomány a régmúltban és napjainkban, de megosztott velünk gyönyörű, ősi imádságokat is. Napjainkkal párhuzamba állítható az a 6. században kelt pápai intés, miszerint az egyház feje arra figyelmeztetett, hogy a betegek NE a kuruzslóktól kérjék a szent olajat. A lelkipásztori gondozás fontosságát tehát már akkor erősen hangsúlyozták. Káposztássy Béla azt is hangsúlyozta, hogy betegség esetén az ember egésze omlik össze, nem „csak” egy-egy szervének, testrészének működése.

Aki nem Krisztusba veti a hitét, a bizalmát, az látszatbiztonságban él, s az előbb-utóbb összeomlik.

Különösen napjainkra jellemző, hogy a társadalom hárít: a hittel, a vallásos világértelmezéssel nem tud mit kezdeni. Ebben a helyzetben súlytja őket a betegség – itt kell a lelkigondozóknak melléjük állniuk.

Kerekes Márton református lelkipásztor, kórházlelkész előadása a Bibliai ihletésű és egyéb spirituális témájú szövegek használata a betegek lelkigondozásában címet viselte. Az Ige egyházának nevezett református felekezet lelkésze arról beszélt, hogy milyen kihívással jár a tény: a betegágynál „valamit mondani kell”. Ugyanakkor nem szabad, és nem is az a feladat, hogy a lelkész, a lelkigondozó, az önkéntes „lerohanja” a beteget vagy a hozzátartozókat, hogy minél gyorsabban megtérítse őket... Partnercentrikus, non-direktív lelkigondozásról lehet csak szó ebben a speciális, igen érzékeny helyzetben. Az alap pedig mindig ez: én kit hordozok?

Van-e élő Isten-kapcsolatom?

Mert ez tud csak megjelenni a kórházban. A cél az, hogy tanúként álljon meg a beteg mellett a lelkigondozó. Kerekes Márton felhívta a figyelmet azokra a hibákra, amelyeket nem szabad elkövetni: nincs bibliaolvasási kényszer, mint ahogy az idő sem sürget! Nincs sietségi kényszer, időt kell adni a betegnek és az őt gondozónak is, s abban válni eszközzé, ami az adott betegnek, családjának fontos. A beszélgetés mélysége, milyensége, mint nehézség is felmerült az előadásában. A segítő eszközöket, a gyakorlatokat is ismertette a lelkész: a légzés-imát, az imaginációt (képzeljük el, hogy Jézus bejön a kórterembe, mit mondanánk neki?), a gondolatok, félelmek, érzések leírását/kiírását, valamint a kő vagy egy nehezebb tárgy (mint a gondok szimbóluma) letétele, illetve átvétele a betegtől. Mint a többi előadó, a református lelkész is imádságokkal és történetekkel fűszerezte gondolatait.

Dr. Varga Gyöngyi evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének docense Életünk tánca: Áldás, mozdulás, gyógyulás címmel tartott ebéd után előadást, meg is mozgatva nem csak szellemünket, lelkünket, de legvégül, búcsúzásként testünket is. Varga Gyöngyi a Szentírás ritmusából indította előadását: nagyon érdekes, ha megfigyeljük, hogy már ott is van egyfajta ütemváltás, a „lassú, ráérősen haladó” Ószövetséget a „gyors, sürgetően lépkedő” Újszövetség váltja.

Egy lassú, egy gyors... így indul Isten tánca.

Az élet tánc, tánc itt, majd pedig áttáncolás az örök életbe. A tánc, mint szimbólum kibontását gondolatindító képekkel is segítette az előadó. A tánc, mint elmondta, leírja az egész életet, tulajdonképpen az Isten színe előtt élt élet benne van. A körtánc olyan, mint egy szeretetlánc: az adó kéz és az elfogadó kéz kapcsolja össze a táncban részt vevő embereket. Érdekes az is, mondta Gyöngyi, hogy mi, magyarok, még a négyszögletes asztalt is „körülüljük”.

S hogy hogyan vezet minket végig Isten az „élet táncán”?

Ehhez három tánc bemutatásával adta meg a választ: az első Isten tánca, akitől a lélekzet származik. A teremtés hatalmas táncba indulása az apró atomoktól a hatalmas galaxisokig mindenkire kiterjed. A második tánc az ószövetségi Mirjam tánca Mózes 2. könyvének 15. fejezetéből. Ez a szabadság tánca, az örömé. A harmadik pedig a hazatért, tékozló fiú tánca, az Újszövetségi történetből, Jézus példázatából. Ez a szeretetét tékozló Atya története is. A gyógyulás a kegyelemben van elrejtve, abban a függőleges vonalban, ami a mi negatív vonalunkat, a két évszám: a születésünk és halálunk évszáma között húzott vonalat, azaz életünket átszeli. A gyógyulás a kereszt, Jézus Krisztus keresztje. Végül pedig az áldással sem maradhat el: ez a legrégebbi szentség. Egyedül Isten áld. Ő minden áldás forrása. Az áldást életünk fordulópontjain kapjuk: például a kereszteléskor, a konfirmáción, és a hazatéréskor az atyai házba. Mi, emberek, lelkészek csak közvetítői lehetünk az áldásnak. Szavait Dietrich Bonhoeffer mártír teológus, evangélikus lelkész szavaival zárta Varga Gyöngyi: „Aki áldott, maga is áldás.” Útravalóként pedig a lelkésznő egy szép áldással engedte útjára a résztvevőket.

Az ebédnél asztaltársammal, a kedves, mosolygós fiatal hölggyel, a balassagyarmati Andreával beszélgettem. Arra voltam kíváncsi, hogy őt, mint önkéntest, mi vonzotta, mi motiválta ennek a szolgálatnak a végzésére. Andi elmesélte, hogy kezdődött: „A nagymamám kórházba került. Ahogy ott álltunk körülötte négyen, láttam, hogy a másik ágynál senki sincs. Arra gondoltam, hogy ez nagyon igazságtalan, hogy van, akire nem figyel oda senki.

Neki, annak a betegnek ki az embere, aki törődik vele?

Amikor kiléptem a kórházból, ez feledésbe merült. Néhány év múlva került elő újra. Artúr atya mindig vitt magával a kórházba gitározni, gitáros misére. Nagyon letört voltam útközben. Kérdezte, mi bajom van. Az akkori munkahelyemen nem éreztem jól magam. Az atya megkérdezte, hogy nem szeretnék-e bekapcsolódni a lelkigondozói szolgálatba? Nagy kedvet éreztem, tanultam, és elkezdtem a betegek közötti szolgálatot. Immár 11 éve vagyok lelkigondozó a balassagyarmati kórházban. Nagy szükség van a folyamatos továbbképzésekre, az ilyen találkozásokra, ahol megosztjuk egymással a tapasztalatainkat. Feltöltődünk, meríthetünk, tovább lendülünk.” A kérdésre, hogy hogyan merít erőt a legnehezebb helyzetekben, Andi elmondta: nagyon felszabadító érzés, hogy tudja: Istennél mindenre van válasz. „Neki mindenkire gondja van. Ha én megtettem, ami rajtam áll, akkor a többit bizalommal Isten kezébe tehetem. Nem nekünk, embereknek kell mindent megoldanunk... Megviselnek történetek, tegnap is volt egy olyan, ami a könnyekig meghatott, mindaz a szenvedés és elhagyatottság, amivel találkoztam. De ilyenkor Isten gondoskodására figyelek, és ezt a hitet viszem a betegágy mellé, ez megerősítő. Nagyon sokat ad nekem ez a szolgálat. Megtapasztalom Isten gondviselését, az irányítását. Elmondhatok egy történetet? Egy nap úgy éreztem, nincs erőm nehéz feladatokat ellátni. Egy olyan osztályra készültem menni, ahol tudtam, kiszámítható, elhordozható helyzet vár rám. De belül éreztem egy hívást máshova. De ennek a belső hangnak nem engedelmeskedtem. A kórház udvarán egy nehéz csomagokat cipelő nénire figyeltem fel. Mellé léptem, hogy segítsek. Magát az Isten küldte, mondta a néni. Kiderült, éppen arra az osztályra tartott, ahová én a hívást éreztem, de nem akartam volna oda menni. A néni férje feküdt ott. A bácsi morcosan fogadta a feleségét. Elkezdtem vele beszélgetni: Maga megfogadta az Isten lábát! – mondtam neki. – Ilyen jó asszonya van, hozza a finom ebédet, még én is alig bírtam el a szatyrait, olyan nehezek voltak! És ezt mind magáért teszi! Erre a bácsi elcsodálkozott. Megváltozott az arca, felderült, megszelídült... Akkor leült a néni is, és valami egészen más hangulat uralkodott a betegszobában. Ezt nevezem az Isten tervezésének. Van, amit én tervezek el, de nyitottnak kell lennem arra, amit Isten készít a számomra.”