Ha egy vázlatos térképet akarunk felrajzolni a különféle felekezeteket illetően, akkor a két tábor nagyjából így osztható fel: a csecsemőkeresztséget preferálók, ill. elfogadók közé a katolikus, református, evangélikus, metodista, ortodox; míg a csecsemőkeresztséget elutasítók közé a baptista, a pünkösdi-karizmatikus, a szabadkeresztény elveket vallók csoportosíthatók.

A keresztség, mint cselekedet célja alapvetően kettős: az Újszövetség megfogalmazásai szerint egyrészt Krisztus halálával és feltámadásával történő egyfajta azonosulás, melynek értelmében az egyén meghal a bűnei miatt, és feltámad egy új életre. Másrészt a keresztségben Jézus egyetemes egyházának tagjává tesz, hiszen belekereszteltetünk Krisztus Testébe, s a keresztségben új szövetséget kötünk Istennel.

Rövid történeti áttekintés

Az újszövetségi Szentírásban a felnőttek kereszteléseit írták le. (Érthető, hiszen a gyermekek még nem értik az evangélium etikai üzenetét.) Az Apostolok Cselekedeteinek könyve (ApCsel) és az apostoli levelek sokszor beszélnek a keresztelésről, a sorrend mindig a következő: hirdettetik Jézus evangéliuma, emberek hisznek az evangéliumban és megtérnek, megkeresztelik őket, megkapják bűneik bocsánatát és megkapják ajándékul a Szentlelket, az Atyaisten gyermekévé válnak, Jézus misztikus testének, az Egyháznak a tagjává, a Szentlélek élő templomává lesznek.

Kifejezetten nem írja a Biblia, hogy csecsemőket is kereszteltek volna, de az ApCsel elbeszéli, hogy Filippiben Pál prédikácójának hatására egy Lídia nevű asszonynak „az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott”, és „megkeresztelkedett ő és háza népe” (16,15). Ugyancsak az ApCsel mondja el, hogy Pál egy börtönőrnek ezt mondja: „Higgy, és üdvözülni fogsz, te és házad népe.” Aztán „hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig mindjárt megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan.”(16,31-33)

Ha egy „pogány” keresztény (Krisztus-követő) vallásra tért, egész családja megkeresztelkedett – ebben pedig a gyermekek is benne voltak. Az Újszövetségben olvashatjuk, hogy nem is egyszer egész családok részesültek a keresztségben. Ilyen leírás például Kornéliusz (Csel 11,14) vagy éppen Sztefanász (1Kor 1,16) és házuk népe esete. Tudvalevő, hogy egy ház népéhez mindenki – a rabszolgáktól a gyermekekig – beletartozott, tekintet nélkül a korára. Alig hihető, hogy keresztény apák és anyák nem akarták volna a keresztséggel biztosítani gyermekeik (a szülők számára a legdrágább!) védelmét a Gonosz ellen. Természetesen, amikor a csecsemők kezdtek felnőni, részesedtek a keresztény hitoktatásban.

A misszió során a megtérést hirdették – nyilvánvalóan a felnőttek körében – az elsődleges gyakorlat tehát a felnőttek keresztelése volt. Érdekes, de Tertullianust leszámítva senki nem firtatta a gyermekek keresztelését az első egyházatyák közül – s ő is csak inkább pedagógiai-egyházfegyelmi okokból –, nem pedig teológiai kifogások miatt.

Gondolkodjunk el egy kicsit! Ha a gyermekkeresztség annyira idegen lett volna az Újszövetség korában, s ha éppen ezért nagy botrányokat okozott volna az első századokban (mint a mai kisegyházakban), vajon miért nem találunk erre vonatkozó tudósítást az ApCsel-ben vagy az apostoli levelekben?

Az ókori egyházban ugyanakkor kezdett elterjedni a keresztény családokban született gyermekek keresztelésének halogatása. A keresztség ugyanis a bűnök ingyenes bocsánatával járt, és nem kapcsolódott hozzá penitencia kötelessége. Ezért még a szent életű Mónika is halasztgatta fiának, Ágostonnak a megkeresztelkedését, gondolván, hogy jobb lesz majd akkor megkeresztelkednie „a bűnök bocsánatára”, amikor már túl van a fiatalság erkölcsi viharain.

Voltak olyan emberek is, akik egészen életük végső órájáig halasztgatták a keresztséget, hogy így ingyenes bocsánatot nyerve bejussanak a mennyországba. Az ilyen viselkedést az egyházi vezetők persze helytelenítették, de teljesen megakadályozni nem tudták.

Az ókor vége felé mégis általánossá vált a keresztény szülőktől született csecsemők megkeresztelése, sőt a középkorban már egyházi törvény írta elő, hogy a keresztény szülőktől született gyermekeket néhány nappal születésük után meg kell (!) keresztelni.

Mit mond a klasszikus teológia (theosz-logosz/Isten-tan) és a dogmatika (hivatalos egyházi tanítás)?

Isten szövetségi ígérete a keresztség, mely nem a tudatos döntés után történik, hanem a világ teremtése előtti kiválasztás hitén alapul. Ezért a meghatározó „nagy” teológusok az ígéretre teszik inkább a hangsúlyt és nem az emberi oldalra, s ez az ún. „történelmi egyházak” álláspontja is. Fontos megjegyezni, hogy egy tájékozott „nagyegyházi” hívő ember nem azt hangsúlyozza, hogy valakit „katolikusnak” vagy „reformátusnak” keresztelnek, hanem azt vallja, hogy az adott felekezetben részesült a keresztség egyetemes szentségében.

De mi is a keresztség?

Először is nem ismétlődő rituális fürdő (mint a judaizmusban a mikvé), hanem egyszeri alkalom. Másodszor a keresztség nem a körülmetélés újszövetségi, szimbolikus és persze humánusabb – hiszen a circumcisio az individuum legérzékenyebb intim területébe (teste fölötti önrendelkezésébe, az egyén szexualitásába) való durva, patriarchális érdekeket konzerváló közösségi beavatkozás – megfelelője, hanem alapjaiban, teljes egészében új gyakorlat, mely Krisztustól rendelt szentség, ami az emberi viselkedés/magatartás eladdig szigorú törvényi kereteiből kiemeli az egyént az isteni szeretet, a kegyelem állapotába. Megjegyzés: A körülmetélés időpontja (születést követő nyolcadik nap) a Tórában elő volt írva, a keresztelés időpontja pedig nincs „előírva”...

És a mai helyzet?

A 20. százazad neves református teológusa, Karl Barth nagyon élesen szembefordult a csecsemőkeresztelés szokásával: szerinte csak a személyes elkötelezettséggel Krisztusban hívőket kellene megkeresztelni. Barthnak eme felfogása azonban nem talált nagy visszhangra a többi teológus között. Számomra Luther és Kálvin hiteles emberek. Nem tökéletesek, mindkettőn találhatnék „fogást” – hát még ők rajtam (!) – de tanításaiknak komoly súlya van számomra. Nagyon furcsának találom, hogy rendkívüli komolyságú két humanista tudósember, akik megváltoztatták az egész egyház arcát, mégis érintetlenül hagyták a gyermekkeresztség gyakorlatát.

A kisegyháziak/szabadegyháziak álláspontja

Több is van, de ezek közül a legfontosabb (amit mindig hallani), hogy a gyermek még nem képes tudatos döntést hozni egy ilyen komoly dologról.

Amikor gyermekkeresztségről beszélünk, akkor általában csecsemőkre gondolunk. Manapság viszont általánossá vált a 3–6–10 éves gyermek megkeresztelése, ők pedig már rég nem csecsemők. Arról nem is beszélve, hogy egy 16 éves gyerek is gyerek, hiszen csak 18 éves korától nagykorú!

Ha a tudatosságot szigorúan kezelik – ez a szabadegyházi gyakorlat –, akkor bizony 18 év alatt nem lenne szabad senkinek a keresztséget felvállalnia, mert az is gyermekkeresztségnek minősül! Azonban azt látom, hogy a kisebb felekezetek ebben nem túl következetesek, és már tízéves vagy néha fiatalabb gyerekeket is alámerítenek.

Az ok számomra több mint nyilvánvaló: ezt nem azért teszik, mert a gyermek Jézus Krisztus mellett már tudatosan „felnőtt-döntés”-t hozott. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy egy 8–10 éves gyerek Istennel szövetség köt, meghal a bűnei miatt, s tényleg egy átgondolt, megfontolt hitbeli döntést hoz; hanem azért, mert egyszerűen az adott kisegyházi/szabadegyházi gyülekezet nem akarja elveszíteni a tinédzserkorba lépő, önhatárait természetszerűleg kereső potenciális egyháztagját! Az élet azonban már csak ilyen: krízisbe hoz, megítél minket: hiszen nem ismeretlen számunkra sem a fogalom: „kikonfirmált”.

Akkor: pedobaptizmus vagy kredobaptizmus? – nyitott kérdések

Képzeljünk el egy szomorú helyzetet: hívő házaspár megkeresztelteti félévesen kisgyermekét, aki felcseperedve nem lesz hívő. Ő tagja az új szövetségnek vagy csak tagja volt? Esetleg egyik sem?

Az újprotestáns felfogás szerint a keresztség – felnőtt-keresztség/bemerítkezés – arról tanúskodik, amit Isten kegyelmére válaszként a hívő embernek tennie kell. A katolikus, református, evangélikus számára a keresztség elsősorban arról tanúskodik, amit Isten tett.

Melyik a fontosabb aspektus? Számomra a gyermekkeresztség gyakorlata a járható(bb) út. Az, hogy kik a szüleink, az nem véletlen, Isten akarata szerint testesülünk meg abban a családban, ahová születünk. Éppen ezért szüleinknek „joguk” van eldönteni, hogy milyen hitben nevelkedjünk – nélkülük ugyanis nehezen lehetnénk azok, akik vagyunk. Ugyanakkor ez csak a szülői féltő szeretetből fakadó szelíd irányt mutathat – nem radikálisat és megváltoztathatatlant: lásd zsidó, moszlim körülmetélés (!) –, de az út megválasztása mindig egyéni döntés eredménye, hiszen „minden út ugyanoda vezet, de sajnos nincs lehetőségünk egy emberéletben minden utat bejárni”!

Véleményem szerint a dogmatikus szembeállítás – a pedobaptizmus és a kredobaptizmus között – még hosszú ideig létezni fog, jóllehet nem az a kérdés, hogy gyermek- vagy felnőttkeresztség (vagy nagykorúkeresztség), hanem az, hogy milyen perspektívája van az elkövetkező generációk életében a gyermekkeresztségnek és az erre épülő hitvalló (hívő-) keresztény életnek?

Végszó helyett

A nagyobb felekezetek tehát úgy látják, az Újszövetség megengedi a gyermekkeresztséget még akkor is, ha alapvetően a felnőtt keresztény életet preferálja. A reformáció előtti kereszténység jelentős részében a gyermekkeresztség támogatása abból a felfogásból fakadt, ami szerint a keresztségnek bűnmegbocsátó hatása van, és ezzel lehet a babák számára az eredendő bűn alól bocsánatot szerezni, hogy ha esetleg kiskorukban meghalnának, üdvözüljenek. Márpedig a keresztség kérdése egyben üdvösség kérdése is, hiszen: „Aki hisz és megkeresztelkedik az üdvözül.” (Mk 16,16).