Ültessünk ceruzát – Avagy a fák és az emberek reménysége

Ültessünk ceruzát – Avagy a fák és az emberek reménysége

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Gáncs Péter
„De vajon ki a felelős a teremtett világ jó rendjének feldúlásáért? Ha a tettest keressük, nem kell messzire mennünk: elég, ha belenézünk a tükörbe, hiszen minket bízott meg a Teremtő a Kert művelésével és őrzésével” – fogalmaz Gáncs Péter evangélikus püspök írásában.

A Bonyhádon rendezett bajor–magyar testvérkapcsolati találkozó gazdag igei magvetése tovább dolgozik bennem, ebből szeretnék néhány gondolatcsírát megosztani az olvasókkal. Apropó, csíra, angolul: sprout. Ez a szó olvasható azon a szellemes, szinte prófétai üzenetet hordozó ceruzán, amelyet a bonyhádi találkozó résztvevői kaptak ajándékba, hogy otthon majd elültessék.

Lehet, hogy már sok mindent vetettünk, ültettünk életünkben, de ceruzát aligha. Ez viszont olyan különleges ceruza, amelynek a végében gyógynövénymagok rejtőznek. Az elkoptatott ceruzát nem szabad kidobni, hanem földbe lehet ültetni, és gondos locsolás után reménység szerint előbújnak majd a levendulacsírák…

A találkozó igei mottóját az első zsoltár lelkesítő képe adta a folyóvíz mellé ültetett fáról, amely „idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja”. A megkapó kép mögött felsejlik a titokzatos Kertész alakja, aki kijelöli helyünket, küldetésünket a világban. Aki mindent megtesz azért, hogy ne szakadjunk el a folyó, az élő és ható Ige tápláló vizétől.

Ugyanez a nagyszerű perspektíva tárul elénk Jeremiás prófétánál, aki így tesz bizonyságot: „…áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sincs gondja, szüntelenül termi gyümölcsét.” (Jer 17,7–8)

Sajnos mindennapos tapasztalataink olykor cáfolni látszanak ezeket a vonzó bibliai képeket. Terméketlen, kiszáradó fák, emberi életek, közösségek, gyülekezetek lassú sorvadásával, fájdalmas agóniájával kell néha szembesülnünk. A fák, az erdők természetben tapasztalható pusztulásáért többnyire a klímaváltozást szoktuk okolni. De vajon ki a felelős a teremtett világ jó rendjének feldúlásáért? Ha a tettest keressük, nem kell messzire mennünk: elég, ha belenézünk a tükörbe, hiszen minket bízott meg a Teremtő a Kert művelésével és őrzésével…

De lelki értelemben is fenyeget minket egyfajta pusztító klímaváltozás. Gyakran már nem vesszük komolyan az apostoli figyelmeztetést, amely szerint „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá”. (Jak 1,17) Nem törődünk az isteni munkamegosztással, amelyről Pál így vall: „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést.” (1Kor 3,6)

Megkísérthet minket az elkerülhetetlennek látszó menetrend: előbb-utóbb minden élő fából halott nyersanyag vagy éppen tűzifa lesz. A németnek, angolnak külön szava is van a még élő, illetve a már halott fára: Baum/Holz, illetve tree/wood.

Az emberi logika és tapasztalás szerint mindez visszafordíthatatlan folyamat, egyirányú utca: a halott fából már nem támadhat új élet. Ezt a konok, halálos rendet törte meg Jézus Krisztus keresztfája, amelyet az egyházművészetben bimbózó, rügyező keresztfaként is szoktak ábrázolni, amint ezt a finom kidolgozású örmény kereszt is példázza. Ez csodálatosan jelképezi azt a csodát, amelyet húsvét hajnalán elsőként személyesen a magdalai Mária tapasztalhatott meg a sírkertben, aki a halott Jézust kereste, de az élő Úr köszöntött rá a nevén, és akiben először a kertészt vélte felfedezni. S valójában nem is tévedett, hiszen Jézus az a hűséges kertész, az a példázatbeli fáradhatatlan vincellér, aki soha nem mond le rólunk. Ő ma is kitartó reménységgel mindent megtesz azért, hogy „hátha” (Lk 13,9!) mégis termőre fordul az életünk…

Kissé profán módon, de erről prédikál ez a ceruza is, amelynek száraz csonkja nem szemétbe, nem tűzbe való, hanem jó földbe. Ahol ha lesz, aki öntözze, ha megkapja felülről az éltető napfényt, akkor illatos virágú gyógynövény sarjadhat ki a halott fából.

Ez a fa reménysége, amelyről Jób könyvében így olvashatunk: „Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Még ha elvénül is a földben gyökere, ha elhal is a porban csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a csemete.” (Jób 14, 7–9) Erről prédikál a művészi svéd üvegalkotás.

De az embernek még inkább van reménysége az által, akinek halála és feltámadása nyomán a keresztfa is kirügyezik, ahogy énekeljük: „Keresztfa titka tündököl, / Melyen az élet halni szállt, / S megtörte holta a halált.” (EÉ 189,1)

Magasztaljuk őt az ősi latin köszöntéssel: Ave crux, spes unica! Üdvöz légy, kereszt, egyedüli reménységünk!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 29-30. számában jelent meg, 2017. július 30-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a 
kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

 

Címkék: Gáncs Péter - Égtájoló -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!