A majdnem 15 éve váratlanul elhunyt Dizseri Tamás legendásan küzdő és példásan „protestáns” orvosra emlékeztek idén nyáron egy nagyon szép könyvvel. Ebben róla is és tőle is vannak írások. Életének fő műve volt a Bethesda Kórház alapítása. Az a belső elszántság vezette, hogy „legyen egy protestáns kórház Magyarországon”.
Egy alapkérdés mindig ott volt az életében, és valójában mindig erre kereste a választ: „Miben különbözik egy keresztyén orvos, ápoló a többiektől? Úgy hiszem, csak abban, hogy ők a Krisztusban való meghatározottságban élnek, és törekednek arra, hogy hűségesek legyenek a Krisztus-hitben.” Én alapállásként azt gondolom, hogyha ezt a kérdést úgy tesszük fel, hogy miben különbözik egy teológiai képzésben elinduló, vagy a Melanchthon Szakkollégiumba beköltöző egyetemista 2017-ben a többiektől, az éppen ennyi. Nem több és nem is kevesebb. Nem is szükséges több, és nem is kell kevesebb ennél.
Egy a 2000. évből való idézet Dizseri Tamástól: „Egy keresztény orvosnak is mintegy fel kell építenie saját magát arra az orvosszerepre, amelynek túl kell mutatnia önmagán, hogy hiteles és hatékony »orvos-gyógyszer« legyen. A keresztény orvos vigasztaló, reményt adó és az életen túlmutató, megbízható és jól felkészült társa a betegnek. Egy keresztyén kórházban kiemelt szerepet kap az orvos, az ápoló, a kisegítő munkatársak személyisége. Sokan találkoztak azzal a gondolattal, hogy jó orvos csak jó ember lehet. Mindenekelőtt a keresztény kórházak szervezéséhez, működtetéséhez bátorság, józanság, szorgalom, áldozatvállalás és hűség kell, de ezen emberi előfeltételeken túl döntő kérdés, hogy ez krisztusi küldetés-e?”
Tudom és nem tévesztettem el a helyszínt. Nem az orvostudományi egyetem évnyitóján vagyunk, hanem az EHE évnyitóján. Nem orvosokat, pszichológusokat vagy pszichiátereket képzünk, hanem lelkészeket, teológusokat, hittanárokat és kántorokat. De valami nagyon mérvadót, aktuálisat és életünkbe vágóan fontosat fedeztem fel ezekben a sorokban. Úgy éreztem, amikor ezeket a mondatokat olvastam, hogy aki ma ide, az evangélikus teológiára jön és egyházi hivatást választott, annak erre a Dizseri Tamás-féle ars poeticára nagyon nagy szüksége van. Persze a munícióra is, amit össze kell szedni az egyetemi évek alatt. A tudásra is, amit meg kell szerezni előbb vagy utóbb. De legalább ennyire fontos, hogy képesek vagyunk-e arra, hogy valóban „társai legyünk” azoknak, akik ránk vannak/lesznek bízva ebben a tanévben, vagy majd a pálya betöltése során egy egész életen át?
Tömören és direkt módon: valóban eltökélt cél az bennünk és előttünk, hogy „jó lelkész csak jó emberből lehet”! A jó ember, pedig mindig a „társ” pozíciójában tevékenykedik. Itt ismerszik meg. Sehol máshol. Nem hatalmaskodik, nem gőgös és nem mindenkit kioktató, hanem megértő, felvállaló és őszinte. Nem felülről néz le az emberekre, hanem melléjük szegődik, és együtt teszi meg a lépéseket velük. Nem kitanít – hangosan és magasról, sok esetben meggondolatlanul és felelősség nélkül, esetleg büszkén, keményen nyilatkozik az egyes embereket egzisztenciálisan létükben is érintő témákban –, hanem együttérző viaskodásban keresi a feleletet. Mellettük él. Melléjük áll.
A 21. század egyháza és gyülekezete csak olyan közösség lehet, amely tudatosan küzd az őszinteségért, a tiszta szívűségért és az egyszerűségért. Amelyik valóban küzd a „társ szerepért”. Egy korrupciókkal, magánvitákkal, politikai kiszolgáltatottsággal és indulati harcokkal túlfertőzött világban nincsen más tisztességes lehetőség és út a keresztyénség számára. Jelzések tömege adja tudtul azt, hogy a „szívben való tisztaság” és a „tettekben való tisztaság”, vagy éppen a „gondolkodásban való tisztaság” megkerülhetetlen. Csak ezekkel lesz hiteles a prédikáció, a hit- és erkölcstan oktatás és a pasztoráció. Belefáradt ma a környezetünk és talán mi magunk is az okoskodás, a diplomáciai trükközés vagy a számító ügyeskedés technikáiba.
Lehet generálni vitát sok mindenről, de hiteles szava egy lombikbébit megszült egykori tanítványunknak van, aki evangélikus lelkészként szolgál ma is egyik gyülekezetünkben: „Visszagondolva az elmúlt évek mélységeire és magasságaira, csak egy dolgot tudok: mondhat bárki bármit, én a saját szememmel láttam, hogy a föld nem lapos. A lombikbébi-program nem bűn, és nem ördögtől való, hisz teli volt istenélménnyel. A belőle fakadó gyermekáldás sem átok, hisz azóta, hogy a fiam megszületett, az életemnek minden napja Istentől kapott ajándék.” Hiteles lelkészek csak őszinte emberekből lesznek. Jó lelkészek pedig tényleg csak jó emberekből válhatnak.
Melanchthon hihetetlenül bölcs és higgadt mondatát is hadd idézzem, köszöntve ezzel a Melanchthon Szakkollégium hallgatóit is: „Kevesebb indulattal jobban boldogul az igazság.” Ha teológusok és más egyetemeken hallgató diákjaink ezzel a lelkülettel élnek és kutatnak együtt, akkor biztos, hogy „jó emberekkel” gazdagodik az evangélikusság a jövőben. Itt, éppen a mi kollégiumunk falai között kell megtanulni azt, hogy a túlfűtött indulatból sohasem lesz őszinte és segítő keresztyén társkapcsolat gyülekezetben, egyházban vagy akár a társadalomban.
Nagyon eleven és egyben nagyon őszinte beszélgetéssel indult idén a hatodévesek konzultációja, amikor egy pillanat alatt léptünk közel a lelkészi pálya kritériumaihoz. Milyenek legyünk? Milyenek leszünk? De azt hiszem, hogy ugyanezek a kérdések vannak ott most már azoknak a szívében is, akik elsősök és kezdők a házban. Milyen lehetek majd? Milyen leszek majd öt, hat vagy hét év egyetemi képzés után? Az ideális feleletet meg tudom adni a korábban már felolvasott jelzőkkel: bátor, józan, szorgalmas, áldozatvállaló és hűséges EHE-diplomások. Legalábbis jó lenne, ha a rektori aláírással hitelesített diploma ezt jelentené majd. Krisztusi küldetéssel rendelkezőkké pedig ezekkel és a „megszerzendő” kiegészítő elemekkel lehetünk csak: őszinte, egyszerű és emberközeli magatartásúak, akik Jézus közvetlenségével szeretnénk sok-sok embernek társaivá válni. Legalább olyan fontos ez, mint egy-egy szakon megszerzendő „részismeret” a belépéshez.
Ha az orvosnak ma hiteles és hatékony „orvos-gyógyszernek” kell lennie, akkor a jövő lelkészeinek is az az igazi lelkészi szerepük, hogy „lelkész-gyógyszerré” váljanak. A segítő szolgálat igazi pályamodelljének a lényege is az, hogy nem összetör, kiborít, követel, elvár és nehezít, hanem éppen az ellenkezője: összerak, felépít, betölt és megszabadít. Tényleg segít!
A jó emberhez és a jó lelkészhez mindig megérkeznek a szomszédok, az utca lakói, a közeliek, de még messzebbről is nagy utat megtesznek azért, hogy odaérjenek hozzá. A jó ember és a jó lelkész sohasem lesz munkanélküli. Népszerű lesz. A potenciális útitársak odavándorolnak hozzá bárhonnan is. Minden találkozás, kommunikáció és lépés lehetőség erre a társi szolgálatra. Ma kiált a környezetünk az ilyen emberekért, akikhez meg lehet érkezni. Akik meghallgatnak. Akik elfogadnak. Akik befogadnak. Akik ellátnak. Akik szeretnek. Akik mosolyognak. Akik gyógyító társunkká válnak az utunkon.
A jó évkezdéshez az alapfeltételek idén is adottak. Pár napja nem hallottam mást az udvaron csak azt, hogy „milyen jó fejek az elsősök és igazán olyan aranyosak” és azt, hogy „ez a hatodév, ez a legjobb hatodév”. Ezzel már lehet valamit kezdeni. A többiek pedig úgyis „szokásosan” adottak, ők a fejlődő csapat. Az új Hallgatói Önkormányzat vezetői eredményes tréningeken edzettek és itt nyüzsögtek augusztus végétől a Luther- és Melanchthon-szobor alatt napról napra. Az adminisztratív munkatársak erőn felüli feladatokat teljesítettek. A felújítási munkálatok is lassan elkészülnek. A Luther-szobrot felújítottuk. Az új pedagógia tanárunk és egyetemi lelkészünk is munkába áll ma. Nagyjából mindenki tudja a szerepét és a feladatát. A piliscsabai otthon is várja már ma este az évkezdő csendesnapokat. Bízom abban, hogy valóban indulhat egy egészséges és „jó társaság építő” tanév a mai nappal.
Kívánom és kérem, hogy legyen egy olyan tanév a 2017/18-as, amikor kevesebb lesz a „társtalanság”, viszont erőteljesebb és meghatározóbb a „társaság”, a „találkozás”. Teológus-lelkész, hittanár és kántor „gyógyszer-életek” sokaságát tudjuk képezni sok embertársunk jövőbeli őszinte, egyszerű és tényleg segítőtársává! Semmi többé, csak felkészült, hiteles és őszinte krisztusi „társsá”! Néha a minimumnak tűnő feltétel lesz az igazi maximum. Nem rossz pedagógiai alapállás ez ma sem, 2017-ben sem!
A tanévnyitó istentiszteletről és ünnepi ülésről szóló cikk itt érhető el.