„Mert a boldogságra kevés csak a jelen, a multon épül az s az emlékezeten…” (Tompa Mihály)

A reformáció korai szakaszában már létező, majd a századok viharaiban eltűnt zalai gyülekezetek között nem találkozunk Szentlászló nevével, pedig a szomszédos falvakban (Söjtör, Hahót) évtizedeken át evangélikus prédikátorok hirdették az igét.

Evangélikus gyökerek

A mai evangélikusok őseinek többsége – nagy valószínűség szerint – a Vendvidék magyarlakta helységeiből került a törökdúlás következtében pusztává vált Szentlászló területére 1750 körül. Vallásukat kezdetben otthonaikban gyakorolták, mert hitük nyilvános gyakorlására csak a legközelebbi (hatvan kilométerre lévő) artikuláris helyen, Nemesdömölkön (ma Celldömölk) volt lehetőségük.

Helyzetük II. József türelmi rendelete (1781) után változott, de még mindig számtalan korlát akadályozta működé­ süket. Egy 1786-ban megjelent rendelet szerint a szervezett gyülekezetek lelké­ szei istentisztelet tartására és temetési szertartások végzésére csak azokra a helyekre mehettek, ahol a hívek egy szervezett gyülekezethez „affiliáltatták” magukat. Ezért csatlakozott Pusztaszentlászló 1788-ban az 1783-ban alakult Zalaistvándhoz. Két évvel később már szervezettségre utaló gyülekezete volt Pusztaszentlászlónak is. Ezt bizonyítja a gyülekezet 1790-es évszámmal ránk maradt bélyegzője. Ekkor 167 evangélikus és 120 római katolikus élt a faluban.

A már magát is szervezettnek és elég erősnek tartó gyülekezett 27 jobbágy és 5 zsellér tagja 1790-ben könyörgő levéllel fordult a „Tekintetes Nemes Vármegyéhez”, hogy adjon helyet oskola és imádságos ház építésére, de kérelmü­ ket elutasították. A hívek azonban nem álltak el tervüktől, és gyűjtésbe kezdtek, majd – az alsó faluvégen lévő csapásút melletti sarkon – felépítették az óhajtott „épületet” fából összeácsolt boronaház formájában. A szervezést végző buzgó iskolamester neve nem maradt fenn. Első ismert tanítójuk (1797-től) Szombati András, első lelkész-tanítójuk Tsengető Mihály (1804–1814) volt. A gyülekezet a jogi önállóságát 1804-ben nyerte el.

Templom a domboldalon

Az evangélikus templom dombra épült, s mintha délceg ifjú lenne, már messziről magára vonja a figyelmet, pedig már kétszáz éves.

Építése Benkő Sámuel lelkész (1814– 1820) nevéhez és szolgálati idejéhez kö­tődik. Alapkövét 1815. március 16-án helyezték el. Hagymakupolás tornya 1817 májusában készült el – akkor még protestáns templom égbe nyúló toronnyal nem épülhetett. Első oltára (egy szószékoltár) 1823-ban, Malatidesz József (1821–1828) működése alatt került a templomba. Az őt követő Farkas János (1828–1841) szolgá­ latából a lelki építkezés emelhető ki. Mű­ ködésének is köszönhető, hogy Bollahida (Barlahida) fiókgyülekezetté vált, majd hamarosan leánygyülekezeti státusba kerülhetett.

Az építkezés nagy áldozatkészségről tanúskodik. Felépítéséhez a negyven helyi családon kívül Pusztaederics, a már jól szervezett Bollahida, a még jelentős számú evangélikus családot számláló Kerecseny, Oroklán, Tófej és más szórványok evangé­likussága járult hozzá, de az adósság kifizetéséhez így is több év kellett.

Ökumené a 19. század közepén

Simon József (1841–1879) harmincnyolc éven át volt a gyülekezet lelkésze és – elő­ deihez hasonlóan – tanítója is az evangélikus iskolába járó lutheránus és más vallású gyerekeknek. A felekezetek jó kapcsolatban álltak egymással. A lelkész keresztkomája volt a katolikus Oeszterhauber Tará­ nyi Józsefnek és feleségének, Deák Klá­rának.

Simon lelkész munkája nyomán mind lelkiekben, mind anyagiakban erősödött a gyülekezet. Akkor épült az első lelkészlakás (1845) a hozzá tartozó gazdasági épületekkel, majd 1860-ban sor került az egyház „fedelének”, templomának felújí­tására is.

Ebben az időben Deák Ferenc nyarainak nagy részét testvérénél, Kláránál töltötte. Több anekdota maradt fenn a „De­ák-sűrű”-ként emlegetett domb árnyas fái alatti sétáiról. Dédapámtól szállt szájról szájra családunkban, hogy ilyen alkalmakon, ha velük, gyermekekkel találkozott, pénzt adott nekik, s a lelkükre kötötte: „Ezen ne cukorkát, hanem ceruzát és irkát vegyetek!”

Épülések és építkezések

Böjtös János 1879-től 1897-ig végezte áldásos tevékenységét mind Pusztaszentlászlón, mind szórványaiban. Szolgálatá­nak negyedik évében (1883-ban) leégett a zsúptetős paplak, és a tűz martalékává váltak a hozzá tartozó melléképületek is, de még abban az évben cseréptetős változatban újjáépítették. A templom karzatá­nak tartóoszlopai mellé erősítő oszlopokat falaztak, a karzatot megszélesítették, és a temesvári Dangl mester által készített orgonát 1885-ben már erre szereltették. Ekkor már hatvan-hetven evangélikus család élt az anyagyülekezetben, de Edericsen és Tófejen is megközelítette a húszat a szá­muk. Erre is tekintettel tanítólakást és új iskolát alakítottak ki a lelkészlakás északi részében, s a gyermekek oktatását hivatá­ sos tanító végezte.

Horváth Béla (1897–1901) csupán négy évig volt a gyülekezet lelkésze, de az ő szolgálata alatt épült fel az új iskola, amelyben 1899-ben kezdte meg a tanítást a nagy tudású, lelkiismeretes, kellő szigorral oktató Nándor János.

Pusztaszentlászló tanköteles korban lévő gyermekei közel másfél évszázadon át az evangélikus iskolába jártak, mert a katolikus felekezet csak 1937-ben épített önálló iskolát a faluban. Az evangélikus iskola első ismert tanítója (1797-től) Szombati András volt. Utána – évtizedeken keresztül – a lelkészek tanítóként is működtek. Önálló tanítót 1885-től alkalmazott a gyülekezet. Utolsó tanítójuk – Marton Sándor – státusa az államosításig tartott. A harmincöt évig (1899–1934) Pusztaszentlászlón szolgáló Nándor (Novák) Já­ nos személyéről szól a legtöbb legenda, s az ő nevét őrzi az 1990-es években egykori iskolája helyére épült új – sajnos ma már nem működő – intézmény falára helyezett emléktábla is.

Szabó Lajos közel tizenöt évig (1901– 1915) végezte a Szentlászlón és a hozzá­ tartozó hatalmas szórványterületen élő evangélikusok gondozását, akiknek száma a század első esztendeiben meghaladta a hétszázat. Működése alatt – 1904-ben – a gyülekezet felújította a templombelsőt, és két új harangot vásárolt, majd 1913- ban teljes külső tatarozást és tetőcserét végeztek a templomon. Akkor épült a magas tornya és – a nőegylet jóvoltából – toronyórával is gazdagodott. A templomhoz ötvenegy falépcső vezet.

Élet-halál harc és ébredés

Kovács Mihály (1915–1925) szolgálata szomorú évtizedként is említhető, mert Szentlászlóra érkezésének első éveiben tombolt a háború, és a frontokról halotti értesítéseket kézbesített a postás. Otthon vörheny és torokgyík szedte gyermekáldozatait. A templom harangjait hadi célokra vitték el, a paplak rossz állapotba került, mert csak egy részét lakta a nőtlen lelkész. Schrantz Zoltán (1926–1944) súlyos örökséget vett át elődjétől. A Harangszó 1927. július 3-i számába Élet-halál harcot vívó gyülekezetek címmel írt cikket. A lelkész és Bakó Béla felügyelő (felsőrajki földbirtokos) buzgólkodása és a hívek lelkes egyházszeretete folytán – hihetetlen anyagi erőfeszítéssel – 1928 nyarán mégis teljesen új, modern, szép és tágas paplakot építhettek, 1929-ben pedig új harangokat öntethettek a háborúba hurcoltak helyé­ re. A lelkesedés ezután sem lankadt: már 1934 tavaszán evangélikus gyülekezeti (ifjúsági) ház építésébe kezdtek. A gyülekezet tagjai maguk építkeztek, téglát ajándé­ koztak és hordtak. Ők készítették a deszkát, a gerendát és a lécet is, kézi erővel. Ez a ház volt az ifjúság kulturális centruma hosszú éveken keresztül.

Loós János (1944–1969) negyedszázados pusztaszentlászlói szolgálata ellentmondások között telt. A gyülekezettől is több áldozatot követelő, lelki és fizikai megpróbáltatásokkal járó háború után soha nem tapasztalt ébredést éltek át a hívek. A templom vasárnapról vasárnapra megtelt. Evangelizációs alkalmakon és bibliaórákon vettek részt a gyülekezet tagjai. A bekövetkezett társadalmi változások hatására azonban az alkalmak elmaradtak, s a vallásos élet a templom falai közé szorult. Ám a gyülekezet az új körülmények ellenére sem hagyta elveszni ősei hagyatékát. 1963-ban – lelkészük példamutató szervezésével – kívül-belül felújíttatta templomát.

Sárkány András Tibor, a költő lelkész (1969–1981) tizenkét évet töltött a gyü­ lekezetben. Pusztaszentlászlón kívánt letelepedni – már saját otthont is épített a templom szomszédságában –, de felesé­gének hirtelen halála után nem találta helyét, nyugállományba vonult, és Pécsre költözött. Szolgálata alatt – 1974-ben – kívül-belül felújították az 1928-ban épült parókiát, és villamosították a templom nagyharangját.

A gyülekezet kilencven éve épült parókiáján ma is megakad az emberek szeme éppen úgy, mint az 1934-ben épült, szépen felújított gyülekezeti házon, amely a falun áthaladóval élénk egyházi életet sejtet. Ám a társadalmi változások Pusztaszentlászlót sem kerülték el. Már nincs iskolája, és immár harminchat éve nincs helyben lakó lelkésze sem. Baloghné Szemerei Mária (1983–2000) és Szabóné Piri Zsuzsánna (2001–2015) Zalaegerszegről látta el lelkészi szolgálatát, és Zsugyel-Klenovics Katalin – a gyülekezet tizenötödik „parókus” lelkésze – is a húsz kilométerre lévő megyeszékhelyről gondozza a rábízottakat.

Az itt élő kicsi nyáj ragaszkodik ősei hitéhez, és mindent megtesz fennmaradásáért. Májusban temploma fennállásá­nak kétszázadik évfordulóját ünnepelte. Adja Isten, hogy a dombra vezető ötvenegy lépcsőt megjárva sokan, sokáig jussanak el házába, lássák meg csodáit, és há­laadással mondják: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” (1Sám 7,12)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 33-34. számában jelent meg, 2017. augusztus 27-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.