Sok érdekes megoldás született, de szinte mindenki leírta, hogy az imádkozás beszélgetés Istennel. Ilyen ötletek érkeztek még: kapcsolat; különleges kapcsolat; üzenet Istennek; bűneink megvallása; hálaadás; Isten előtt való megállás; Isten előtt való kitárulkozás; valami jó; titok. A kedvencünk pedig ez lett végül: a legerősebb dolog a világon!

Ahányan vagyunk, ahányan élünk az imádság ajándékával – hoppá, ilyen megoldás is volt –, annyiféleképpen gondolunk rá, vagy közelítjük meg az imádság kérdését. Keresztyén családban nőttem fel, első emlékeim az elalvás előtt közösen elmondott gyermekima és az asztali áldás. Később tágult a kép, bibliai történeteket megismerve, konfirmációra készülve, ifjúsági táborokban nyaranta megfordulva és a nagymamámmal sokat beszélgetve az imádkozás kérdése egyre jobban előtérbe került. Jól emlékszem arra az időszakra, amikor tizenéves lázadó, istenkereső éveimben sokszor elmentem egyedül a templomba, lekuporodtam az oltár előtt a szőnyegre, és imádságban faggattam az Istent. Volt abban harag, dac, kérdések és miértek halma, olykor egy kis öröm, keserves útkeresés, kérés, kérés és könyörgés… de imádság volt, tudom. Mert beszélgettem az Istennel, és végül mindig megnyugodtam, és békességgel a szívemben indultam haza, bármi vitt is oda az Isten színe elé. Mert akkor valamiért azt gondoltam, ott lehet igazán találkozásom ővele.

A Szentírásban központi helyet foglal el az imádság. Az Ószövetség legrégebbi történeteiben sokszor áldozat bemutatása jelenti a kapcsolatfelvételt, s ez maga az imádság. Kain, Ábel, Nóé, Ábrahám és mások is így szólítják meg Istent, így mondják el, hogy hálásak a megmenekülésért vagy Isten ajándékáért, vagy így adják tudtára Istennek szándékukat. Mózes sokszor fohászkodik az Úrhoz, közbenjár a népért, amikor Isten megharagszik Izráel hűtlensége miatt. Később egyre több konkrét, megfogalmazott imádságot olvasunk akár bírák, királyok szájából. A legismertebb és legcsodálatosabb imádsággyűjtemény a Zsoltárok könyve, benne az ember legmélyebb, legőszintébb gondolataival. Hálaadás, Isten dicsérete és magasztalása, könyörgés, bűnvallás és Isten előtt való öröm – mind megjelenik benne.

Az Újszövetség, Jézus személye még bensőségesebb és még egyértelműbb képet ad elénk az imádsággal kapcsolatban. Imádkozni kell, ez feladat, sőt parancs: „…szüntelenül imádkozzatok…” (Lk 21,36), de ígéret fűződik hozzá: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek és találtok…” (Mt 7,7) Imádkozni ugyanakkor ajándék és drága lehetőség – ezt is látjuk – és az élő Istennel való kapcsolat igazi megélése. Jézus imádkozni tanít: tőle kaptuk a Miatyánk imádságot, hogy ha nincsenek saját szavaink, így mindennap imádkozhatunk. Sőt Jézus elénk éli az imádkozás példáját: imádkozik a pusztában a megkísértés küzdelmes napjaiban, imádkozik sokszor magányosan, a többiektől félrehúzódva, imádkozik, amikor megszaporítja a kenyeret. Imádkozik a megdicsőülés helyén, könyörög az övéiért a Gecsemáné-kertben félelemmel a szívében, és imádkozik gúnyolóiért a kereszten.

Az apostolok cselekedeteiről szóló könyvben a legemelkedettebb pillanat, amikor Pál apostol és munkatársa, Szilász a börtönben énekkel és imádsággal dicsérik az Istent, majd földrengés támad, megnyílnak a börtön falai, és a bilincsek lehullnak a kezükről. Az imádság az első keresztyének lélegzetvétele, olyan természetes számukra. Az apostoli levelek közül a legtöbb hálaadással kezdődik, és sok buzdítást találunk bennük az imádkozásra a megalakult gyülekezetekért, sőt minden emberért. „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért…” (1Tim 2,1)

Amikor már magamtól és egyre gyakrabban forgattam a Bibliát, és az már nem csupán a hittanóra anyaga volt, hanem ízlelgetni, rácsodálkozni való kincs, akkor láttam azt is, milyen sokféleképpen lehet és kell imádkozni. Hogy jó-jó, elbeszélgetek én a templom falai közt a Mindenhatóval, de ott leginkább a félelemmel teli, reménykedő, kíváncsi, sőt követelődző kéréseim törnek előre. De hol marad mindaz, amit Luther Márton mond? Hogy dicsőítsd az Istent, adj hálát, valld meg bűneidet – és csak ezután kérj! Sőt a reformátor még tovább megy, a kéréseink határát még szűkebbre szabja, amikor ezt mondja: „Imádságodban Istent ne kísértsd, ne szabj eléje időt, mértéket, célt, módot, személyt kikötvén, hogyan, mikor, mivel segítsen. Majd kitalálja Isten az Ő csodálatos bölcsességével.”

Ezeket a szavakat is csak akkor értettem meg, amikor egy alkalommal gimnazistakoromban a nagymamám Bibliáját lapozgattam, és egyszer kihullott belőle egy képeslap. A lapon az Olajfák hegyén magányosan imádkozó Jézus alakja volt, alatta a felirat: „Atyám, minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mk 14,36) Emlékszem, ahogy ültünk a konyhában, olvastam az igét, néztem a képet és az élet megpróbálta nagymamámat.

Kérdés nélkül mesélni kezdett: „Tudod, Szilvikém, sok időbe telt, mire az imádságaim végén ezt a mondatot el tudtam mondani. Mert annyiszor kértem a Jóistent, hogy engedje meg, hogy hazamenjünk, hogy ott, a régi hazánkban, szeretett falunkban élhessünk ismét! Annyiszor könyörögtem, hogy így legyen, azt gondoltam, ha hazakerülünk, akkor a kitelepítés minden kínját, fájdalmát elfeledjük… de nem lett így. Itt maradtunk, látod? Már meg is öregedtünk itt. De csak akkor fogadtam el, hogy nem lesz másképp, amikor ezt ki tudtam mondani az imádságaim végén. Azt, hogy bár én azt gondolom, nekem így s úgy volna jó – de mégis legyen meg az ő akarata. Egy idő után, bármit kérek, mindig hozzáteszem az imádságok végén, és közben arra gondolok: ezt Jézusnak is nagyon nehéz lehetett kimondani. Ez a képeslap emlékeztet rá a mai napig, ezért őrzöm itt, a Bibliámban. Tanuld meg te is, Szilvikém.”

Tanulom. Még nem megy hibátlanul a lecke.

A napokban éppen három éve, hogy elment a nagymamám. Legyen áldott az ő emléke és ez az üzenet, amelyet szívemre helyezett. És hiszem, vallom, hogy valahol tényleg ez ad igazi békességet, amikor nem csupán kérésből, könyörgésből, hanem az Isten akaratának elfogadásából épül fel az imádságunk. Amikor rá tudjuk bízni az életünket, és hisszük: ő tudja, nálunk sokkal jobban tudja, mire van szükségünk.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2018. január 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.