A február 9-i átadóünnepségen az intézet már nemcsak hivatalosan, hanem ünnepélyesen is a Magyarországi Evangélikus Egyház szárnyai alá került – olvashatjuk találóan az otthon Facebook-oldalán. Az ünnepi istentiszteleten Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét, és részt vettek rajta azok a lelkészek is, akik valamilyen módon eddig is kötődtek az intézményhez. Az istentisztelet után a gondozottakból alakult színjátszó kör meglepetéssel szolgált a vendégeknek, majd az érdeklődők megtekinthették az egykori határőrlaktanyából lett pszichiátriai otthont.

– Az utóbbi években az intézmény több fenntartóváltást megélt, az itt dolgozók szerint januártól pedig révbe ért. Mitől lett más, mi adja az intézmény lelki hátterét?

Gregersen-Labossa György: Az evangélikus diakónia teológiai alapja az, hogy munkánk Krisztus szolgálatából indul ki. E szolgálatba illeszkedik mostantól az intézmény, tehát nem egyszerűen ellátunk embereket, vagy lelkesen végezzük emberbaráti alapon a munkánkat, hanem a Szentlélek erejében és vezetésben bízva tesszük a dolgunkat. Mindebben kiemelkedő szerepe van az intézményi lelkésznek, aki ezután nem vendégként érkezik a házba, hanem az egyház szolgájaként, diakóniai lelkészként, aki részévé lesz a mindennapi életnek és az ünnepeknek. Ő az egyház képviselője, aki egyben hidat épít az ágfalvi evangélikus gyülekezet és az intézmény között. E nélkül aligha beszélhetnénk diakóniáról. Ugyanakkor az ágfalvi otthon intézményünk részeként belekerül egy olyan vérkeringésbe, ami magával hozza azt a fajta lelkületet és egyházi hálózatos gondolkodást, amelynek elengedhetetlen része a spiritualitás és a hit minél személyesebb megélése. Ez Isten nagyszerű „ajánlata” lakóinknak és dolgozóinknak egyaránt.

– Ágfalva és Szombathely nem éppen szomszédos települések. Miért éppen a Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központ telephelye lett az ágfalvi otthon?

G.-L. Gy.: Az intézményátvételeknél – amelyeket a magyar kormány kezdeményezett – az egyik fő szempont az volt az egyház részéről, hogy olyan helyen indítsunk új szolgálatot, ahol integrálni tudjuk egy meglévő intézménybe. Ágfalvá­hoz közel országos fenntartású diakóniai intézmény egyedül Szombathelyen van, amely sokrétű szolgálatával alkalmasnak tűnt arra, hogy telephelyként befogadja az itteni otthont. A másik fő szempont az volt, hogy olyan intézményt vegyünk át, amilyen még nincs az evangélikus diakónia palettáján. Ágfalva új színt hoz a diakóniánkba, és egy idő múlva országos hatáskörrel működik majd. Tekintettel az evangélikus egyház nagyszámú dolgozójára, az a tervünk, hogy itt egy pszichiátriai, lelkigondozói és mentálhigiénés központ is kialakuljon. Egyházunk vezetése is támogatja ezt a gondolatot, és a megvalósulásához most egy lépéssel kö­zelebb kerültünk. Egyelőre az intézmény erre még nem alkalmas, viszont az elkö­vetkezendő időben azon fogunk dolgozni, hogy alkalmassá tegyük, és fontolva haladva elérjük ezt a célunkat is.

Közös munkánkra készülve Belényessy Éva, az ágfalvi telephely vezetője kezembe adta Benedek István elmebetegekről szóló csodálatos könyvét, az Aranyketrecet. A könyv bevezetőjében ezt olvashatjuk: „Elmebajról, elmebetegekről írni mindenképpen kényes feladat. […] A téma ijesztő is, izgató is egyszerre, amellett valami mágikus titokzatosság veszi körül. Aki csak hírből ismeri az elmebeteget, úgy véli, hogy az »őrült« végletesen és véglegesen embertelen. Ennek az írásnak a legfőbb célja megmutatni: mennyire emberi. És ha emberi, akkor emberséges bánásmódot érdemel. Éppen ezzel fukarkodik a társadalom több ezer éve. Hivatásnak érzem: felvilágosítani az embereket arról, hogy nincs joguk az elmebetegeket kiközösíteni maguk közül. Se joguk, se okuk. Az elmebaj olyan elemi katasztrófa, amely mindannyiunkat érhet. Közös kötelességünk küzdeni ellene és emberséges bánásmóddal könnyíteni a katasztrófasújtottak terhén.”

– Mitől „emberi” az ágfalvi intézet?

Belényessy Éva: Attól emberi, hogy emberként kezeljük a lakókat. Olyan érző emberként, amilyennek a külvilág nem fogadja el őket. Azt tudni kell, hogy akik itt élnek benn az intézetben, azok nagy részének nincsen se családja, se senkije, illetve ha van is családjuk, nem tartanak velük kapcsolatot. Úgyhogy itt mi egy nagy család vagyunk: száznegyvenhat lakó és a dolgozók. És azt is szeretném elmondani, hogy ezek az emberek annyi rosszat kaptak már az élettől, hogy ha valaki pozitívan fordul feléjük, ők azt ezerszer meghálálják.

– Hogyan élnek „nagy családként” az intézményben?

B. É.: Szintén Benedek István írja gyönyörűen azt, hogy az elmebeteget ketrecbe zárja mind a betegsége, mind a külvilág. A mi feladatunk az intézmény keretein belül bearanyozni ezt a ketrecet. Ezért Aranyketrec a könyv címe is. Mi itt, az otthonban arra törekszünk elsősorban, hogy minél teljesebb életet biztosítsunk a lakóinknak. Az én egyik mottóm az, hogy a lakóink ne csak túléljék az életet, hanem megéljék. Ennek megfelelően alakítjuk az intézet hétköznapjait is. Lakóink több mint ötven százaléka dolgozik valamilyen foglalkoztatási területen. Ez általában napi négy, illetve hat órát jelent. Mert attól még, hogy valaki elmebeteg, tud dolgozni. És ha szí­vesen végzi a munkáját, az már „fél gyógyulás”. Ezenkívül különféle programokat – amelyeket egy normál családban megkap az ember – igyekszünk szervezni. Sokat járunk kirándulni, egy évben egyszer nyaralni is. Terápiás célzattal működik az intézetben színjátszó kör, aminek az egyik feladata az, hogy a memóriafunkciókat a tanulás segítségével karbantartsuk, illetve az, hogy ennek segítségével meg tudjuk mutatni a világnak, hogy az itt élő emberek is érző lények, és nem azok a szörnyetegek, amilyeneknek a média gyakran bemutatja őket. A színjátszó körrel és a külvilág felé való nyitással a másik nagy cél, hogy ezt a negatív stigmatizációt, ami körbeveszi lakóinkat, egy kicsit megpróbáljuk megingatni. Ezért tartunk rendezvényeket az intézeten kívül is, Sopronban is, illetve amikor itt, az intézményben van rendezvényünk, akkor megpróbálunk olyan mé­diasztárokat meghívni, akik által fel tudjuk kelteni a külvilág érdeklődését.

– Ön három éven át vezette már ezt az intézményt. Januártól az evangélikus egyház a fenntartója. Mit vár az egyháztól?

B. É.: Azt, hogy az a humánus szemlélet, amely az állami fenntartásban nem volt meg, itt meglegyen. Kicsit sarkítva azt mondhatom, hogy lakóink eddig „számok” voltak… Azt kívánom az itt lakóknak, hogy az egyház a számok mögött lássa meg az embert! És mindazt a nehézséget, azt a rengeteg akadályt és azt az egész életutat, amin lakóink eddigi életük során keresztülmentek. 

A szerző az Ágfalvi és Sopronbánfalvi Társult Evangélikus Egyházközség lelkésze.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 7–8. számában jelent meg 2018. február 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.