A Márk és Máté evangéliumához készített akvarellek először jelennek meg kötetben. (Korábban megjelentek: Szent Lukács írása szerint való evangélium. Q.E.D., 2002; Szent János írása szerint való evangélium. Helikon, 2007; Szent Jánosnak mennyei jelenésekről való könyve. Open Art, 2008.) A könyvek egyfelől a Biblia Károli Gáspár fordította szövegének olvasható, befogadható változatát tartalmazzák, másfelől azokat az – imának is felfogható, a fogalmi helyett a képi gondolkodásra súlyt helyező – akvarelleket, amelyeket az archaikus szövegek ihlettek.
Idézetek Karátson Gábortól:
„Mindegy, hogy honnan érkezett, egyszer csak itt volt. Itt volt a Biblia és itt volt a Krisztus.
Jó, akkor nem mindegy. Úgy fogjuk mondani inkább, hogy mennyből szállt alá. De hát mi ez a »mennyből«? Egy szó, egy mozdulat, egy valamerre mutató kéz; akár az Ég kékje, oly megfoghatatlan. Amely színről, arról a boldogító kékről meg nem tudnánk mondani, hol van; semmiképp sem egy kékre mázolt felület. Itt van a Föld Egében. Kiterjedve a levegőég egészére, maga után csalogatja tekintetünket egy értelmünk számára felfoghatatlan irányultságba, olyanba, amely lényünk legmélyére vonatkozik.
Ha nagyon el vagy keseredve, ha életed romba dőlni látszik, eridj el sétálni, emeld fel tekinteted azokba a kéklő távolokba.
Meghalnánk nélkülük.
Azt a könyvet, semmi kétség, előbb-utóbb meg kell ennünk.
Az a könyv, az Ó- és Újszövetség egységében maga a Krisztus. Az is meg nem is: éppen eléggé Ő, hogy olvasásakor mindennap annak tekintsük, és éppen eléggé különböző, hogy a könyv bálványozásának hibájába ne essünk. Valamely Szöveg és Valaki Ismerős. Ismerősnek ismerős, hiszen egyébként nem tudnánk érintkezni vele; csakhogy egy megrendítően különös aspektusában az.” (Az életnek fája)
„Színfoltok lebegnek a papíron, leheletnyi tiszta felhőcskék. Ha játékos kedvünkben vagyunk és jól figyelünk, akkor különös események játszódnak le a szemünk láttára. A papír már nem sík – átalakult térré. A piros folt mintha felénk közelítene, a kék mintha messze távolba nyílna; maguk a színek hatnak így, attól függetlenül, hogy ábrázoltunk-e velük valamit. Közelít tehát a piros, messze illan a kék; a zöld felület békében, elégedetten pihen, se nem közelít, se nem távolodik, jó neki ott, ahol van. Teret látunk, de nem háromdimenziós teret, ezt a teret a színek közötti vonzások és taszítások szövik. […] Ha ceruza van a kezünk ügyében, úgy fordulhat, hogy elkezdünk vonalakat húzogatni a telepingált lapra. Ákombákom figurákat rajzolunk a foltokra, a foltok közé.”
„A kép elkülönített hely. A fizikai és a képzeleti világnak egyaránt része: Mind a kettő felé nyitva áll. Ha csak a képzelet felől akarjuk megközelíteni, álmodozókká válunk; ha csak a már meglévő dolgok felől, puszta másolókká. A belső és a külső világ között a képben valódi kapcsolat teremtődik – épp ezt a kapcsolatot nevezzük képnek.” (Miért fest az ember?)