Néhány hasonló történet meghallgatása után megkérdeztem a kollégától, mi az oka annak, hogy csak két hónapot vállalnak a fogadalomtevők. Ő sem tudta a választ. A szokás nem egyházi eredetű ugyan, de a lelkipásztor vállalja, hogy fogadja, bátorítja őket, és imádkozik értük.

Ne vessük meg ezeket a romákat gyermekinek tűnő szokásukért. Bárcsak mi is küzdenénk rossz tulajdonságainkkal, bűneinkkel, vállalva és megtagadva azokat szeretteink és Isten előtt! Mi is szoktunk fogadalmat tenni, például úrvacsoravételkor: vallom, bánom, megbocsátottam, igyekezem; azután jön a hétfő. Még egy nap sem telik el, nemhogy két hónap, máris bukdácsolunk. Mindnyájan kegyelemre szorulunk.

Evangelizáció az edényboltban. Missziós lelkületű lelkész testvérem örömmel számolt be arról, hogy a Vasedény boltban megtért egy lány. Kollégám éppen WC-ülőkét vásárolt, és közben beszédbe elegyedett az eladó lányával. Mivel ez a lelkész bármilyen helyzetben kész hirdetni az igét, itt is, kezében az ülőkével, az árukkal telt polcok között elmondta a minden embernek szóló örömhírt. A leány nyitott szívvel hallgatta az igét, megbánta bűneit, és elfogadta Jézust személyes megváltójának. A lelkész is imádkozott a megtérőért, áldást kért életére.

Kedves Olvasó, talán mosolyogsz ezen a történeten. Nem is kell mindenkinek mindenhol evangéliumot hirdetni, de mivel az evangélikus ember az evangélium által meghatározott, attól átitatott gyermeke Istennek, bárhol jár-kel is a világban, valamilyen módon tovább kell adnia Isten országának üzenetét.

Erőtlenben az erő. Kilencvenkét éves evangélikus lelkész hívott fel telefonon a napokban. Évtizedek óta ismerem. Mindig derűs, evangéliumi lelkületű ember volt. Most sem magáról beszélt, hanem szeretett egyházáról. Félti az egyházat, imádkozik érte, biztatott a szolgálatra engem is. Amikor hogyléte felől érdeklődtem, elsorolta a gondokat, bajokat, betegségeket: „Fejtől lefelé mindenem beteg” – mondta. Mégis ő az, aki vásárol, főz, és ellátja a még gyengébb állapotú feleségét. Mindezeket nem panaszként mondta, sőt hangja most is élénk, hittel, reménnyel teli volt. Mélyen érintett ez a bizonyságtétel.

A vak látogat. Egy vak nőnek a gyülekezeti szolgálata a látogatás. Nem ül szomorúan lakásában, hanem elindul, és felkeresi a gyülekezet tagjait. Nagyszerű példája ez annak, amit Isten igéje így fogalmaz: „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld 11,25)

Menjél a mélyére! Évekkel ezelőtt úrvacsorát kért egy földi élete végére érkezett lelkész testvér. Gyermekkorom óta ismertem, tiszteltem, becsültem hitéért, elkötelezettségéért. Teológiai hallgatóként kisegítő szolgálatokat végeztem gyülekezeteiben. Több évtizeden át hűségesen szolgálta Urát, az utolsó években betegen is.

Telefonon ért el. Ezt mondta: „Szeretnék a feleségemmel együtt úrvacsorát venni, és kérlek, hozzál igét, de menjél a mélyére!” Istenre, kegyelemre, igére szomjazott. Nem felszínesen élte hitét. Érezte, tudta, hogy a nehéz időkben különösen is szükségünk van mennyei táplálékra. Szívemben őrzöm azt a találkozást. Álltunk hárman a szobában az Úr jelenlétében. Néhány nap múlva elment, minden elvégeztetett. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2018. április 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.