– Kalkuttai Szent Terézről kapta a nevét ez a kápolna, akit Albert Schweitzerrel együtt szoktak emlegetni. Nagyon illik a személyisége az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben folyó munkához. Ez egy speciális intézet, hozzánk kerülnek az ország egész területéről a súlyos agy- és gerincvelősérültek, agyhalottak és a nyaktól lefelé harántbénultak, dupla amputáltak, többszörös súlyos sérültek. Ezek az emberek túlesve az akut szakaszon, amikor gyakorlatilag becsövezve egy intenzív osztályon fekszenek, igazából itt szembesülnek a drámával. A rehabilitáció abban is különbözik az aktív ellátástól, hogy ez a beteg nélkül nem működik. Operálni lehet az altatott beteget, aki csak passzívan tud benne részt venni. De a rehabilitáció elképzelhetetlen a beteg részvétele nélkül. Szükség van az aktív részvételre abban, hogy valaki újra tudjon beszélni, gondolkodni vagy járni. Hihetetlenül nagy drámai helyzetben vannak ezek a sokszor fiatal- vagy középkorú, munkaképes, de akár idős emberek is, a családjukkal együtt, mégis maximális aktivitást követelünk, várunk tőlük.

– Nagyon tetszik az Avilai Teréz-kép alatt olvasható szép jelmondat: „Az élet titok. Fejtsd meg!”

– Ez egy kulcsmondat. Mindig elfelejtkezünk arról, hogy egészen elképesztő helyzetben vagyunk az univerzumban azzal, hogy gondolkodó agyunk van. Vitathatatlanul valami magasabb erő működik közre abban, hogy mi itt vagyunk. Mert lehetnénk vegetatív állapotban lévő élőlények, és boldog tudatlanságban élnénk az életünket. De nem így van! Ez már önmagában is egy nagy titok. A szertartáson János evangéliumából a Siloám tavánál történt gyógyítást hoztam föl példának. Itt, az OORI-ban bizony föltolul a kérdés: miért? Miért vágta le a vonat mind a két lábamat? Miért történt velem huszonévesen ez a gázolás? Miért vagyok én harántbénult? A kezemet sem tudom mozgatni nyaktól lefelé. Jézusnak is fölteszik a tanítványok a kérdést, hogy ez a vak ember, aki itt könyörög, a saját vagy a szülei bűnei miatt vált-e vakká. És Jézus magyarázza nekik, hogy nem ő vétkezett és nem a szülei, hanem azért van ez, hogy világossá legyenek rajta az Úristen cselekedetei. Addig kell ezt tennünk, amíg tehetjük, amíg nappal van. Erről szól, ami itt történik az OORI-ban. A rehabilitáció nem azzal foglalkozik, hogy miért történt a baleset, és miért volt dupla amputáció, hanem azzal, hogy van egy funkcionális hiány, amely ráadásul nemcsak biológiai, hanem társadalmi is, és ezt a hiányt kell fölépíteni. Mi nem az oki diagnózissal foglalkozunk, hanem egy funkcionális állapottal. Nem a miért kérdését kell megokolni, hanem ki kell tudni jönni belőle. Ez a dolgunk emberként.

– Akkor a miért kérdése, amely az emberből ösztönösen előjön, egy kicsit zsákutca?

– Az OORI-ban napi szinten találkozunk ezzel a problémával. Valaki látva a betegtársakat fölteszi a kérdést: Én is így fogok járni, mint az ide járó régi sérültek? Kerekes székben fogok élni még hatvan évig, ha ez így megy tovább? Ezek a drámák iszonyúak. Nem nagyon tudjuk megmagyarázni, hogy miért. A mi feladatunk, hogy a jézusi, fenti mondat szerint a továbblépést segítsük. „...hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei”, amelyek egyébként csodák. Itt hónapokon át folyik a küzdelem, amelybe a rehabilitátor saját magát teszi bele. Mi nem bújunk gépek mögé, nem a műtőasztal altatott magányában dolgozunk, hanem napi szinten kell a gyógytornásznak a beteget egy vagy két órán keresztül dolgoztatni, abszolút testi kontaktusban. Napi szinten kell a logopédusnak, szakpszichológusnak negyven centi távolságból, saját magát beleadva mint terápiás eszközt megpróbálni a beteget átsegíteni. Tehát elképesztő terhelés van a kollégákon. Újra és újra ezekkel az életdrámákkal találkozva, saját magukat is fenntartva, erősítve kell, hogy tudjanak szolgálni. Bizony keménynek kell lenni. A fejlődés sem ugrásszerű, naponta egy picivel lehet előrébb menni. De igazán én látom döbbenten a különbséget, amikor háromhavonta vizitelek, például azt a súlyos agysérült, fiatal nőt, akit a zebrán gázolt el az autó, és a kisgyerekét kiejtette a kezéből, aki megúszta, ő viszont súlyos agysérült lett, és heteken át feküdt a kómacentrumban vegetatív állapotban. Nem sok esélyt adtunk arra, hogy ebből ki tud jönni. Három hónappal később a saját szobám előtt találkoztam vele, amint a férjével sétált. Ezek elképesztő élmények. Alapvetően erre vagyunk igazából meghívva: egy másik embernek segíteni újrakezdeni, újat kezdeni. Ez egy csodálatos dolog!

– „Az élet titok. Fejtsd meg!” Annyira szép ebben, hogy nem mondja meg a választ, hanem felteszi a kérdést, és mindig mindenkinek magának kell megadni a választ.

– Így van! Az előbbi igében számomra és még sokaknak Jézus a főszereplő, de azt gondolom, úgy érdemes fogalmaznunk, hogy ez a minket körülvevő második vagy harmadik, negyedik dimenzió jóindulatú, amit ugyan sokszor nem látunk, de amint belekapcsolódunk, akkor megtapasztaljuk, hogy ez így van, ezt nem lehet véka alá rejteni. A magyar kórházak átlagához képest nagyon szép ez az infrastruktúra, és nagyon szép ez a kápolna, ahol most ülünk, azonban a kollegáink is a piacon vásárolnak a fizetésből. A magyar egészségügyben napi szinten kell hadakozni az anyagiakkal. Egyre inkább hiányzik a műszaki, gazdasági személyzet, mert őket sem tudjuk megfizetni abból a bevételből, amelyet kapunk. Ráadásul minél jobb egy infrastruktúra, annál drágább fönntartani. A kórházigazgatás mellett még az Egészséges Budapest Program vezetője is vagyok. Egy súlyos állapotban lévő embernek üzenet az, hogy a társadalom mit tesz köré, amikor a legnehezebb helyzetben van. Ha egy szép épületben, itt, a természet kellős közepén tölt el tíz hónapot, akkor az a fejet általában fölfelé emeli. Fölfelé kell nézni, mert szép az ég meg a növények itt, körben, és maga az épület is az. Ebből lehet erőt meríteni, ha a magyar embertársak, betegek és kollegák napi szinten együtt, összefogva tudják magukat túltenni az élet legsúlyosabb kérdésein, akkor nekem is lehet ebből erőt meríteni, és pont ezért kell tovább dolgozni és kibírni újabb és újabb hónapokat itt, ebben a nagyon túlterhelt folyamatban, mert van értelme. Erőt ad az, hogy mások is tudtak újra és újra újat kezdeni. Mi is sokszor szenvedünk vereséget, sokszor van problémánk, kudarcunk, de az itt élő betegektől megtapasztalt erőt tudom én magam is magamba plántálni, és utána azt továbbadni másoknak. Furcsa módon a betegek minket gyógyítanak itt, az intézetben.

– Oda-vissza ható folyamat. Csakis így lehet ez jó!

– Jó esetben igen. Szerződésünk van az egyik nagy autógyártó céggel, és segítünk nekik a szalag melletti munkát ergonómiai szempontból jobbá tenni, hogy megelőzzük az ott dolgozó emberek sérülését.

– Milyen szerepe lehet a munkájukban az egyháznak? Itt vagyunk a kápolnában, egy olyan szép térben, amely tényleg imádságra hív.

– Az istentiszteleti alkalmak előtt önkéntesek járják körbe az osztályokat. Két dolgot szoktak fölmérni a kollégák. Leginkább a katolikusok teszik ezt, mert ők vannak többen, de mind a három felekezet megteszi, aki itt rendszeresen megjelenik. Az egyik, hogy ki az, aki szeretne részt venni a misén vagy az istentiszteleten, mert meg kell szervezni a szállítását. A másik igény az, hogy ha valaki olyan súlyos fekvőbeteg, hogy nem tud elmenni, de szívesen venné a lelkész látogatását, akkor a lelkész menjen el hozzá. Két hete a bíboros úr maga is elment betegekhez. Többen kérték, hogy látogassa meg őket, és nagyon szép gesztus volt, hogy ezt megtette. Jó, ha valaki azt a fajta létbátorságot, pozitívumot tudja neki felmutatni, amelyet jó esetben addig is megtapasztalt. A helyzetéből adódóan azonban gyakran meginog a beteg hite. Éppen ezért nagyon fontos ez a szolgálat. Most ez az új kápolna új keretet is ad ehhez. Eddig nem volt felszentelt tér, bár volt egy kápolna nevű nagytermünk, nagyelőadónk, ahol az egyre gyakoribb oktatási programok miatt rendszeresen ütközések voltak. Ezerszer jobb, hogy egy saját, intim tere van az intézeten belül. Amint láttuk, most tíz percen belül ketten is benéztek a dolgozók közül, tehát érdekli őket a dolog. Mert a dolgozókról is beszéljünk; nemcsak a betegek, hanem bizony az itt dolgozók is naponta olyan válságokkal néznek szembe, és olyan problémákat kell magukban feldolgozni, amelyhez biztos, hogy jól jön az, ha le tudnak ülni egy ilyen csendes térben. Nem beszélve a hozzátartozókról!

– Most azt a bejelentést hallottuk, hogy a kórházlelkészség államilag finanszírozott lesz, tehát társadalmi szempontból egy kicsit előbbre lép a kórházlelkészi szolgálat. Mit tudhatunk erről?

– Balog Zoltán leköszönt miniszter volt itt, az OORI-ban, és azt a bejelentést tette, hogy az állam és a református egyház nemrég aláírt megállapodásában szerepelt ez a lehetőség, hogy a jövőben a kórházlelkészi szolgálat állami támogatásban részesül. Úgy tudom, ennek a mostani költségvetésben lesz megalapozva a fedezete. A feleségem evangélikus lelkész. Budapesten legalább negyven kórház működik tizenötezer aktív ággyal, így megszervezni sem könnyű ezt a szolgálatot. Lelkészekkel többször beszélgettünk arról, hogy területi alapon kellene beosztani. Ennek a rendszere eddig esetleges volt. Erre nagyon alaposan föl kell készülnie a történelmi egyházaknak és mindenki másnak, aki egyházként részt akar venni ebben.