Hogyan lehet elérni, hogy jó szívvel szolgálatot vállaló, a küldetésben örömöt és megelégedést találó fiatalokat tudjunk képezni és elindítani az egyházba? – ez a teológusképzés legfontosabb kérdése. Számomra ma is ez. Vajon hány hallgató és hány teológiai oktató jut el arra a szintre, hogy igaz legyen rá Pál apostol precíz küldetéstudattal megfogalmazott mondata: „Úgy ajánljuk magunkat, mint Krisztus szolgái…”? (2Kor 6,4) Hogy hallgató és oktató eljusson erre az identitástudatra – ez a csúcsteljesítmény az egyházi felsőoktatásban. Ez a valódi tananyag. Ez a kutatási cél. Isten szándéka és Isten terve nem változik és nem alakul át, hanem állandó. Nem igazodik évenkénti változásokhoz és fejlesztési tervekhez, számára az egyetlen döntő tényező mindig ugyanaz: legyen elegendő elküldhető ember, aki Krisztus szolgájának tekinti magát, és ennek megfelelően cselekszik és gondolkodik.

Azokat keressük, akik Krisztus szolgáiként ajánlják magukat. Akinek diplomát adunk át ma, annak igazán frissen pontosan ebbe a kategóriába kell beletartoznia. Indulni tudjon, és cselekedni is szeressen. Kedve is, lelkesedése is legyen az egyházi szolgálat iránt. Legyen ambíciója beállni a régiek közé, lehetőleg zökkenőmentesen, de új lendülettel, elköteleződéssel és elszánással. Ők, a most szolgálatba lépők a legfontosabbak közé tartoznak az egyház életében, hiszen érkezésük mutathatja meg azt, hogy nem kihaló, hanem élő, sőt „láthatóan és érezhetően” megújulásra képes egyházi közösség vagyunk minden statisztikai felmérés ellenére is mi, evangélikusok.

Így köszöntök és bátorítok minden végzős hallgatónkat arra, hogy felegyenesedve és lelkesen, vidáman és jó érzésekkel vállalkozzon arra, amire a mai napon átadott diploma feljogosítja. Ne legyenek nagyobbak a kétségek a reményeknél, az aggodalmak a lehetőségeknél, az elvárások a tényleges kompetenciáknál! A várakozás és a befogadás is szinkronban legyen! Mi ajánlunk titeket a mai napon, és ti is ajánlhatjátok magatokat mint „Krisztus szolgái”. Bár ez nem lesz ráírva a keménylapos diplomára, de a lényege és titka mégis ez: Krisztus szolgái vagytok.

Az egészséges induláshoz szükség van vízióra. A jó kezdéshez kell egy nagy adag önbizalom. Az első lépésekhez nélkülözhetetlen a lelkesedés. Lehet ezt idealizmusnak vagy optimizmusnak is keresztelni, de a jelenléte, helyesebben fogalmazva a „bennünk léte” elengedhetetlen. Kívánom minden hallgatónknak, hogy legyen ilyen belső élménye és öntudata a pályára indulás szakaszában! Érezze a ma induló nemzedék, hogy nem vagyunk kevesebbek, nem vagyunk erőtlenebbek és nem vagyunk kevésbé alkalmasak, mint az elődeink.

Jó dolog elismerő és bátorító szavakat kapni. Ám az ellenkezője is csodákra képes néha! Az éles és meggondolatlan mondatok is lehetnek jó motivációk az életben. Példa erre az épp e napokban nyugdíjba vonuló Margot Käßmann német püspök, aki több testvérével együtt egy benzinkutas és egy ápolónő családjába született. A nyugdíjba vonulása alkalmából vele készített interjúban elmondja, hogy először a nővérének megfogalmazott osztályfőnöki degradáló megjegyzés találta el: „Hova jutott Németország, hogy már a benzinkutas gyermeke is gimnáziumba jön továbbtanulni?!” Pár évvel később ugyanehhez a tanárnőhöz érkezett meg ő is, ugyanabba a gimnáziumba. A lenéző és cinikus tanári mondat azonban bizonyításra sarkallta minden szinten. Így lehetett ő már kiválóság az iskolában. De későbbi életútján, amikor püspökké választották, a híres-neves rendszeres teológus, Friedrich Wilhelm Graf professzor sem ragadtatta kevesebbre magát az egykori tanárnőnél, amikor Az egyház alkonya című könyvében a következő mondattal illette a frissen megválasztott püspököt: „Ha már a benzinkutasok lányaiból lesznek püspökök, akkor régen rossz a protestantizmusnak.” Erre így reagál Margot Kässmann: „Pályafutásom alatt bizonyos körökben mindig éreztem, hogy nem tartozom igazán közéjük. De engem ez egy cseppet sem rendített meg. Nagyon boldog voltam, hogy ebben a hivatásban élhetek. Az ilyen megjegyzések inkább segítettek, és hasznomra váltak. Mert ugyanakkor sokan voltak, és gyakran mondták nekem, hogy az én prédikációim mindig érthetőek, és milyen jó, hogy szószéki szavaim kevésbé klerikálisak. Végső soron a köznép számára érthető nyelv az igazán lutheri, nem igaz?” Majd hozzáteszi: „Ma már kicsit nevetnem kell, ha az életutamra gondolok. De mindig mindent legyőzött édesanyám és a nagymamám öntudatos biztatása: Miért ne lennél képes rá?!”

Erre a hozzáállásra és erre az üzenetkódolásra mindegyikünknek szüksége van. A most indulóknak különösen is. Az egyházi munkában is szükség van érvényesülésre és önérvényesítésre. A sokat emlegetett önismeret mellett öntudatra is. A jövő lelkészeinek és hitoktatóinak, kántorainak és lelkipásztori munkatársainak is alaptananyag ez: Miért ne tudnám megtenni? Miért ne tudnám betölteni és ellátni a hivatásomat? Miért ne lennék képes rá?

Nem az önmagát felnagyító tanár vagy felelős vezető a jó pedagógus, hanem a diákját bátorító és önbizalommal felvértező, „mentorszemléletű” oktató. Példát mutat, kedvet teremt, és a hivatás szeretetét, sőt „szerelmét” sugározza. Isten országának építésében is fontosabb kimondani azt, hogy mire képes és mire viheti a következő nemzedék, mint folyton az ellenkezőjét károgni. A mai egyházi életben több elismerésre, bátrabb biztatásra és kedvteremtő mondatra van szükség, mint az ellenkezőjére. Nem a túlbonyolított tartalmak vagy a kiemelt kategóriájú, túlszervezett programok ébresztenek hitet ma sem, hanem az egyszerű és világos alaptevékenységek. Megmondjuk-e a következő nemzedéknek, hogy képesek vagytok rá, és eredményesek tudtok lenni a szolgálatban, ha hűségesen használjátok mindazt a karizmát, amelyet megkaptatok?

Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen zajló, jövő felé mutató pályázati munkára gondolva érdemes, sőt szükséges szembesülni azzal az életbevágó kérdéssel, amit egy friss tanulmányában fogalmaz meg Wolfgang Huber: Hogyan lehetek én felebaráttá ma? Ma ugyanis nemcsak az az égető kérdés, hogy hogyan találok felebarátot, hanem az, hogy hogyan lehetek én felebaráttá? A diakóniának és az egész egyházi létnek aktuális alapkérdése ez. A diakóniai képzés létkérdés ma az egyetem és az egyház számára egyaránt. Tudunk-e ma felebaráttá válni, vagy csak kerülgetjük és magyarázzuk, elemezzük és elvonulva meditálunk rajta? Akkor segít önmagán leginkább a kereszténység, ha másokon képes segíteni. A segítés egyben önmegsegítés is. Akkor leszünk mi is boldogabbak, ha másokat tudunk boldoggá tenni. Akkor leszünk gazdagabbak, ha mások nem szegényednek mellettünk.

Érdekes történelmi példa erre a kétszáz éve született, protestáns Friedrich Wilhelm Raiffeisen, a jótékony hitelbank megalapítója. Az 1846/47-es téli éhezés idején gabona és kenyérsütés közösségével indította el azt a későbbi pénzügyi hitelközösséget, amelyben a pénzt adók és a pénzt kapók, a hitelezők és a hitelt felvevők egyenlő jogokkal szavaztak, és mind tagjai voltak a banki kuratóriumnak. Nem rejtette véka alá a bankalapító Raiffeisen, hogy számára a legfőbb igazgató Jézus Krisztus volt. Élettörténetéből megtudjuk, hogy hetedik gyermekként élte meg a kilencgyermekes családban azt, hogy polgármester édesapja hozzányúlt a település pénzéhez, hogy megélhessen a nagycsalád, és ezért elvesztette az állását. A kisgyermek Raiffeisen szívében és agyában ettől a pillanattól kezdve életprogrammá lett, hogy segítsen másoknak. A 19. századi protestáns diakónia virágkora hozzá is kapcsolódik a sok ismert alak mellett. Filozófiája nagyon egyszerű volt: A szegényeknek nem ajándékot kell adni, hanem lehetővé kell tenni, hogy saját céljaikat maguk elérhessék (Hilfe als Selbsthilfe).

A lelkészi hivatáshoz szükséges kompetenciákat összegyűjtötte egy svájci lelkészi életpályával foglalkozó munkacsoport a közelmúltban.

Ez a tizenkét kompetencia lett a valóságban elfogadott európai standard:
1. Evangéliumból élni
2. Hivatástudat
3. Önmenedzselés
4. Reflektív képesség
5. Kreativitás
6. Kötődés és empátia különböző típusú emberekhez
7. Teammunka és konfliktuskezelési készség
8. Cél- és eredményorientáltság
9. Tervezési és szervezési képesség
10. Vezetői képesség és felelősség
11. Vonzó fellépés és reprezentáció a nyilvánosság előtt
12. Kommunikáció a liturgiában, tanításban, lelkigondozásban és gyülekezetépítésben

Túl sok ez vagy túl kevés, mindenki eldöntheti. De sokak segítsége és sokaknak adott segítség nélkül nem sokat lehet közülük megvalósítani. Ott vagyunk tehát a jól eltalált pedagógiai mondatnál, a felebaráttá válás programjánál és a kölcsönösség krisztusi elvénél.

Végül pedig személyesen: 1988. szeptember 5-én hivatalos levelet kaptam Fabiny Tibor dékántól, amelyben felkért a gyakorlati teológiai tanszéken asszisztensi teendők ellátására. Megjegyezte, hogy az Evangélikus Teológiai Akadémia honoráriumot ugyan nem tud adni, de vállalja az útiköltség térítését. (Zuglói lelkész lévén az udvar egyik végéből a másikba kellett átmennem…) Így kezdődött oktatói pályám harminc évvel ezelőtt. Negyvenkét év lelkészi szolgálat, harminc év oktatói tevékenység, tizenhat év rektorság, négy év rektorhelyettesség és huszonöt év tanszékvezetés birtokában hálás vagyok Istennek a gyermek- és fiatalkoromban kapott rengeteg gyülekezeti hitélményért: a kissomlyói és kőszegi gyülekezeti tagok szeretete és kicsit sem burkolt biztatása – „Kövesd édesapád pályáját, legyél lelkész!” – nagy erővel hatott rám. A sorkatonai szolgálatom ideje alatt egy ádventi estén a kiskőrösi gyülekezet presbitere, Slajkó Pál belém karolt, és megismételte a biztatást: „Miért nem leszel te lelkész?” Örülök, hogy családtagjai itt vannak ezen az ünnepen velünk. Hálás vagyok a szüleim és nagyszüleim kezéért és hangjáért. Az idősebb testvéreim korai nevelő munkájáért. Feleségemért, gyermekeimért és unokáimért. Gyülekezetekért és barátokért. A zuglói templomban megtapasztalt sok-sok élményért, különösen is gondolok most arra, ahogyan zuglói lelkészi szolgálatom kezdetekor az érettségire készülő, fiatal orgonista, Finta Gergely csodálatos játéka magával ragadott, és sok erőt adott a lelkészi pályához. Hálás vagyok iskolákért, egyetemekért és a bennük átélt, régi nagyokkal és kortársakkal folytatott dialógusokért itthon és külföldön.

További felsorolás helyett összességében azért a jó pedagógiáért mondok köszönetet, amit sokszor átélhettem. Azért a jó pedagógiai mondatért, amit nekem is gyakran mondtak: Miért ne lennél képes rá?! Azért meg különösen is, amikor én mondhattam ki ezt a tanítványaimnak.

Ennél hálásabb csak azért vagyok, hogy nemcsak imádságos könyvek szerkesztésekor, hanem az én személyes imádságaimra adott válaszként Istentől is megkaphattam ezt a mondatot, a legnehezebb helyzetekben is, sokszor megfoghatatlanul, belül mégis hatalmas erőt adó módon: Hidd el, hogy képes vagy rá. Neki mindig igyekeztem elhinni ennek az üzenetnek minden betűjét. Boldog vagyok, ha ebből néhányat sikerült átadni a tanítványaimnak.