– Mesélj nekünk a családi hátteredről!

– A Washington állambeli Seattle-höz közeli kisvárosból, Auburnből származom. Családomban a három gyerek közül a középső vagyok, van egy nővérem és egy öcsém. Úgy nőttünk fel, hogy mindig is templomba járó volt a család. Amióta csak az eszemet tudom, ott voltunk az evangélikus istentiszteleteken. Később a Californiai Evangélikus Egyetemre (California Lutheran University), Thousand Oaksba mentem, ott diplomát szereztem angol irodalomból. Dolgoztam középiskolában, angolt tanítottam második nyelvként spanyol és orosz nyelvű diákoknak. Foglalkoztam velük iskola utáni programban is, ahol a fókuszban az oktatás állt és az, hogy a szülők, tanárok és diákok közötti kapcsolatokat szorosabbra fonjuk. Dolgoztam Montanában egy lutheránus bibliai táborban, aztán megismerkedtem a YAGM programmal, és önkéntesként egy évre lehetőségem nyílt elmenni Egyiptomba, Kairóba, ahol menekültekkel foglalkoztam, és egy angol iskolában olyan tanárok között dolgoztam, akik szintén menekültek voltak. A feladatom az volt, hogy koordináljam a köztük végzett programot, és a gyerekek számára megfelelő tananyagot állítsunk össze.

– És hogyan jött az életedben az, hogy lelkész leszel? Mikor jött az elhívásod?

– Akkoriban még kiforratlan volt, mivel is szeretnék valójában foglalkozni. Mivel nagyon szeretem az angol irodalmat, így ebből diplomáztam az egyetemen, lehetett volna belőlem reneszánsz irodalommal foglalkozó professzor is a későbbiekben. Úgy is gondoltam, hogy ez az egy év Kairóban majd egy kis változatosságot hoz, de arra nem gondoltam, hogy az itteni tapasztalat át fog változtatni. Isten ekkor hívott el a szolgálatra. Ezt eleinte egyáltalán nem akartam. Nem is ismertem női lelkészeket, sosem láttam a gyülekezetünkben női lelkészeket.

– A családodban sem volt lelkész?

– Nem, senki. A családom elég különleges és sokrétű a vallási vonatkozásokat tekintve. A rokonságban vannak mormonok és Jehova tanúi, sőt fundamentalista keresztények is. Az ökumené mindenféle keveredését kell elképzelni e téren. Mindenesetre az én életemben Isten mindig elég világosan megmutatta, mit is kell tegyek. Mindenféle ajtót és ablakot becsukott, egyetlen ajtót nyitott csak meg, és az a szemináriumba vezetett, hogy teológiát tanuljak. Csodálatos út volt.
Miután befejeztem angol irodalmi tanulmányaimat, és Észak-Angliában a Leedsi Egyetemen magiszteri fokozatot szereztem, beiratkoztam a kaliforniai berkeleyi teológiára (Pacific Lutheran Theological Seminary). A globális misszió azonban mindig is meghatározó maradt az életemben és a teológiai felfogásomban. Az irodalmi hátteret sem feledtem, hiszen szövegek olvasása, a különböző kultúrák olvasási, szövegértelmezési, szövegértési szokásai is foglalkoztatnak. Maga a lutheránusság is egészen más olvasatú Közép-Európában, például Szlovákiában, mint Hongkongban. Az evangélikusokkal itt, Európában Pozsonyban találkoztam, és a magyarokhoz képest ők is mások. Érdekes látni, hogy a lutheri teológiát és a Bibliát ennyiféle úton és módon lehet értelmezni a különböző kultúrákban Isten dicsőségére.

– A családod mit mondott arra, hogy lelkész szeretnél lenni?

– A szüleim és testvéreim nagyon támogatóak voltak. 2016. április 23-án ordináltak – ami Shakespeare születésének és halálának is az évfordulója. Azért választottam ezt a dátumot, mert ez összeköti a lelkészi elhívásomat és az irodalomszeretetemet. Olyan emberek is eljöttek az ünnepre, akik tulajdonképpen nem is járnak templomba, nem is ismerik az egyházat, ateisták vagy agnosztikusok, de voltak olyanok is, akik egész végig kísérték a lelkésszé válásom útját, annak ellenére, hogy más egyházhoz tartoznak. Csodálatos volt, hogy ennyi ember összejött.

– Lehetnél most egy amerikai gyülekezetben is lelkész, de Magyarországon vagy, és itt szolgálsz a Fiatal Felnőttek a Globális Misszióban elnevezésű program koordinátoraként...

– Májusban diplomáztam a szemináriumban, és az Amerikai Evangélikus Egyház (ELCA) gyülekezeteiben állásinterjúkon vettem részt, különböző lelkipásztori pozíciókra. Eközben kaptam egy telefonhívást a missziótól, és arra kértek, hogy a közép-európai program koordinátorként szolgáljak. Ismertem a régiót, mert a Pozsonyi Nemzetközi Egyházban (Bratislava International Church) voltam lelkipásztori gyakorlaton. Abban az időben Zach és én még csak randevúztunk, de tudtuk, hogy egy napon házasságot akarunk kötni egymással. Miután elfogadtam ezt a pozíciót Magyarországon, úgy döntöttünk, hogy házasságot kötünk. Magyarországra az esküvőnk után, 2015 augusztusában jöttem. Zach Kaliforniában, Berkeley-ben maradt, hogy befejezze szemináriumi tanulmányait, de 2015 decemberében, karácsony előtt csatlakozott hozzám Budapesten. Nehéz volt elszakadni, de örülünk, hogy most itt lehetünk, Magyarországon együtt. Szolgálatunk és elhívásunk középpontjában a YAGM közép-európai programja áll. Áldottak vagyunk, hogy kapcsolatba kerültünk a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközséggel, ahol vasárnaponként segítünk az angol nyelvű istentiszteletek szolgálatának vezetésében.

– Konkrétan mi a feladatod koordinátorként?

– Egyfajta kapcsolatépítőként aposztorfálnám magamat. A feladatom az, hogy helyi szinten kapcsolatban álljak az évről évre Magyarországra jövő önkéntesekkel és a mentoraikkal, és kapcsolatokat építsek ki velük. Mivel különböző kultúrákból jövünk, sokszor az amerikaiak bizonyos szokásaik miatt furcsának tűnhetnek, illetve bizonyos magyar szokásokra meg nekünk kell felkészítenünk az ide érkezőket. Évről évre előfordul például az a vicces eset, hogy már őszre fordul az idő, az önkénteseink meg még mindig nem viselnek kabátot. A magyar gyülekezet meg aggódik, hogy meg fognak fázni, így kérjük őket, hogy vegyenek fel dzsekit. A munkánk legnagyobb része tehát az előforduló kérdések tisztázása az önkéntes és a mentor között. Ez egyben a legjobb rész is, hiszen oda kell utazzunk a helyszínekre, és személyesen kell beszéljünk az emberekkel. Lelki támaszok is vagyunk, és vallási kérdésekben is ott kell legyünk mellettük. Sajnos vannak prózaibb dolgok is, mint hogy például rengeteg e-mailt kell olvasni, helyzetjelentéseket kell írni.
Fontos hangsúlyozni, hogy az önkénteseknek nem az angol nyelv tanítása a feladatuk. Ez nem egy angol tanítási program. Bár néha segítenek az angol nyelv területén, mégsem ez az elsődleges szerepük a közösségben. Ők misszionáriusok itt, akik maguk is tanulnak és szolgálnak a befogadó közösségekben. Fontos, hogy az önkéntes csapat minden egyes megmozdulása spirituális is legyen. Nem csak az a feladatuk, hogy angolt tanítsanak az iskolában, vagy diakóniai intézetben dolgozzanak, hanem az is, hogy közreműködjenek az istentiszteleteken, legyenek ezek roma közösségben vagy evangélikus gyülekezetben. Legyenek részei a közösségnek, az intézménynek és a gyülekezetnek egyaránt.

– Hogyan választják ki az önkénteseket?

– Ez egy hosszú folyamat. A záró részbe kapcsolódok én be, amikor ők már túl vannak egy telefonos megkeresésen, egy személyes találkozáson, és Chicagóban a bizottság előtt be kell számolniuk elképzeléseikről. A jelöltek ilyenkor már elég képzettek, és nagyszerűen megfelelnek arra, hogy egy programot végigcsináljanak. Minden egyes országprogramban kétszer annyi jelöltet kérdezünk meg, mint ahányat fel tudnánk venni. Ugyanígy minden YAGM-jelölttel két országprogramra is készítünk interjút. Egész hétvégén együtt étkezünk a jelöltekkel, kikérdezzük és megismerjük őket. Megbeszéljük, hogy hová éreznek elhívást a szolgálatra. Minden országkoordinátor megvizsgálja az országprogramban elérhető vagy lehetséges helyszíneket is. Megpróbáljuk megtalálni a legjobb lehetőségeket, hogy minden olyan személy, akit meghallgattunk személyesen is, valahol szolgálhasson a világban. Ezután valamennyi koordinátor összejön a végső döntéshez, hogy kinek melyik országot javasolják. A jelentkezők száma évente eltérő, így a Közép-Európába kiküldendők száma is évente változik.

– A magyarországi mentorok is hasonló teszten esnek át?

– A Magyarországi Evangélikus Egyházban diakóniai partnerünkkel dolgozunk együtt a programban. Az ő szakembereik segítenek nekünk kiválasztani az önkénteseink számára a megfelelő mentorokat a különböző közösségekben. A mentorok saját kontextusuk szakértői, és a legalkalmasabbak arra, hogy bevezessék az önkéntest a közösségük életébe. A mentorok néha lelkipásztorok, néha a közösség tanárai. Reméljük, hogy a közösség összefog az önkéntesek támogatására is. Ideális, ha van valaki, aki segíthet nekik napi kérdéseikben a helyszínen, ha van valaki, akivel tudnak logisztikai kérdésekről beszélni, esetleg van egy vendéglátó család, aki segíthet az önkéntesnek megismerkedni a magyar kultúrával, és aki hajlandó tanulni az önkéntestől is. Fontos a lelkészi jelenlét is a helyi gyülekezetekben. Néha az önkéntes kapcsolatba kerül egy bibliakörrel, ifjúsági csoportokkal, kórussal. Még ha minden szó magyarul is van, élvezik a kapcsolatot, együttlétet.

– Mit gondolsz a program jövőjéről? Merrefelé lehet ezeknek a kapcsolatoknak gyarapodniuk?

– Számomra az, hogy az amerikai egyház embereket küld ki különböző területekre és különböző földrészekre, sosem a számoktól függ. Nem érzem, hogy a programnak vagy a gyülekezeteknek csak az tesz jót, ha minél többször és minél többen vesznek ebben részt. Itt inkább minőségi együtt töltött időről, életmódról, spirituális élményekről van szó. Amikor egy önkéntes hazamegy, és megtalálja az életben azt, amivel foglalkozni szeretne, amikor a hivatására lelhet tudósként, tanárként vagy művészként, és nem feltétlenül lelkészként, akkor biztos, hogy a szívében mindig mély élményekkel fog arra a területre gondolni, ahol önkénteskedett. Amikor visszajönnek évek múlva Magyarországra, és felelevenítik a régi kapcsolatokat, élményeket, közös perceket, akkor az már nagyon jó. A kapcsolatok erősödése rendkívül fontos. És van valami egészen speciális a YAGM-önkéntesek életében. Én a mai napig emlékszem a kairói élményeimre, és Egyiptomnak speciális helye van a szívemben. De ha Amerikában meghallok pár magyar szót, felismerem, és öröm tölt el, még akkor is, ha igen nehéz megtanulni ezt a nyelvet. Megtanulunk nem általánosítani. Ha hallunk valamit a hírekben, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden amerikai ilyen vagy olyan, vagy minden magyar ilyen vagy olyan. De ha vannak individuális ismerteink, akkor egészen másképp fogunk viszonyulni a dolgokhoz.

– Értem, mennyire fontos ez az emberek számára, de mit gondolsz, az egyház vagy az egyházi élet mit tud ebből hasznosítani?

– Nem tudom könnyen elválasztani az egyházat az emberektől. Ráadásul Isten is több és erősebb, mint bármilyen intézmény. Amikor az emberek visszatérnek Amerikába, visszatérnek az egyházba is. Lehetnek majd egy gyülekezet világi vezetői, ifjúsági csoportjainak a koordinátorai, tanárok vagy akár lelkészek is. Egy a fontos: mindenképpen kapcsolatban lesznek az egyházukkal. Az amerikai fiatalok számára sajnos sokszor az egyház semmit nem jelent már, de egy ilyen misszió után fontossá válhat a spiritualitás az életükben. Többet láthatnak és tapasztalhatnak abból, mit is jelent az egyházi élet, mit jelent az egyházban szolgálni. Jót tesz a közösségeknek ez a kapcsolat, és így a korosztályok is közelebb kerülhetnek egymáshoz.