Nagy itt az összevisszaság a fejekben és a szívekben. Ideje volna hát rendet rakni! A „rendezőelv” azonban, ha lehet, ne maga a rendetlenség legyen, mert akkor semmit sem kell tennünk. Aki viszont magát evangélikusnak tartja, és ennek vagy annak a dolognak a jó helyét próbálja megtalálni, nagyon figyeljen az 500 évvel ezelőtt történtekre. 2018-ban ugyanis legalább annyira indokolt volna „Reformáció 500”-at ünnepelni, mint ahogyan tavaly tettük: 1518 tavaszán láttak napvilágot a heidelbergi disputáció híres tételei, amelyekben Luther meghirdette a kereszt teológiáját. Nem is csak meghirdette, hanem maga is haláláig a kereszt teológusa volt, aki Pállal együtt vallotta: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve…” (Gal 2,20)

A célunk ezért nekünk sem lehet más: nem egyszerűen a kereszt teológiáját hirdetni, hanem a kereszt teológusává válni. A kereszt ugyanis bevon minket saját történetébe, és ezáltal a mi történetünkké válik. Csak így láthatjuk meg a valóságot önmagunk elveszett voltáról és arról, hogy mit tett értünk a mindenható és irgalmas Isten. A heidelbergi disputáció egy hatalmas boltív, amelynek két tartópillére van. Az egyik így hangzik: „Isten törvénye, noha az életről szóló legüdvösebb tanítás, mégsem tudja az embert igazságra jutásában támogatni, hanem inkább akadályozza őt.” (1. tétel) A másik pedig ekképp: „Isten szeretete nem megtalálja, hanem megteremti, ami méltó az Ő szeretetére.” (28. tétel) A vitairat tehát Isten törvényétől jut el Isten szeretetéig. Ez az út pedig Krisztus keresztjén át vezet. Ezért tanítja nekünk Luther, hogy „egyedül a kereszt legyen a mi teológiánk.”

Az első 12 tétel az ember cselekedeteiről szól. Félni vagy nem félni – ez itt a kérdés! A helyes válasz természetesen: félni. Istent félnünk és szeretnünk kell! Szeretve félnünk és félve szeretnünk. A nem félő magabiztosság éppen olyan métely, mint a megfélemlítés eszközét bevető elbizonytalanítás. Az egészséges istenfélelem megszületéséhez két dolgot kell állandóan a szemünk előtt tartanunk. Az egyik, hogy valójában mennyit ér a mi cselekedetünk az Isten cselekedetéhez képest, amint imádságunkban is mondjuk: „Uram, a te szereteted fényénél látom, hogy mennyire szegény vagyok szeretetben.” Ebben a stílusban kellene cselekedeteinkről is beszélni. A másik: ne arra figyeljünk, hogy magunk vagy mások szerint milyenek a cselekedeteink, hanem hogy Isten igéje mit mond róluk. Aki így tesz, soha nem esik az önelégültség vermébe.

A 13–18. tételek témája az emberi akarat. Megalázkodni vagy nem megalázkodni – ez itt a kérdés! A helyes válasz természetesen: megalázkodni. Ami nem tévesztendő össze az alázatoskodással. Az őszinte alázathoz szintén két dolgot kell meglátnunk. Az egyik, hogy akaratunk által csak a rosszra vagyunk képesek. „Az ember szívének szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz.” (1Móz 6,5) A másik ebből következik: „jóra nincs bennünk tehetség, erőnk hiába fárad.” Ez a „rossz tanuló felel” tipikus esete. A tanár tudja, hogy nem tudom. Ha nem segít rajtam, akkor elégtelennel kell a helyemre mennem. Próbálkozással, erőlködéssel inkább csak rontok a helyzetemen. Ha azonban Isten uralkodik bennünk, akkor akaratunk a „Szentlélek gyengéd tüzétől szítva” szívesen engedelmeskedik neki, éspedig nem kényszerből, hanem örömmel.

A 19–24. tételek a kereszt teológusáról szólnak. Kereszttel vagy kereszt nélkül – ez itt a kérdés. A válasz természetesen: kereszttel. Kereszttel a Krisztusban. Tehát a bolondságnak látszó bölcsességgel és nem a bölcsességek bolondságával. A kereszt teológusa eljutott már arra a pontra, ahol semmit nem lehet tenni és akarni. Itt már csak a fülünk segíthet a tájékozódásban. Ha hallod az újjászületés fürdőjének csobogását, a Lélek szelének sebesen zúgó lüktetését, jó helyen állsz. A törvény és az evangélium határán! Ott, ahol Mózes még kerget, de egyúttal ott, ahol a Krisztus már vár. A Mózest „lágyító” és Krisztust mellőző „adalékanyagaidat” itt dobd a kukába!

Végül a 25–28. tételek témája Isten munkája. Hinni vagy tenni – ez itt a kérdés. A helyes válasz természetesen: hinni. Hinni nemcsak úgy általában, hanem Isten legtökéletesebb munkájában: a Krisztusban. Mert ő cselekszik, nem te. Ő szeret, nem te. Ő tetszik az Istennek, nem te. Az igaz hitnek két alapvető ismérve van: Krisztusra tekint, és Krisztus munkálkodik benne...