Igazi Homo ludens. Játéktérre van szüksége a színpadon, a pódiumon és a katedrán. Értelmesen játékos ember, aki lubickol a fantázia tavában, humorbombákat gyárt, szenvedélyes kreátor és halálos elszántsággal borong vagy mókázik. Sokoldalú játékmester, aki megbecsüli a játszótársait, felesküszik a játékszabályokra, és vallja, hogy a színjáték véresen komoly dolog. Tágra nyílt gyermeki lelkét megőrzi, alkotóműhelyében örök kísérletező, kutató és újító marad és Johan Huizingával együtt pontosan tudja, hogy „az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki...” Jáger András a Győri Nemzeti Színház művésze, andragógus, egyetemi tanár, bábjátékos, terapeuta, zenész.

– Lételemed a játék. Milyen asszociációkat vált ki ez a fogalom egy színpadi színészből?

– Már kisfiúként rájöttem, hogy a szerepjáték megmozgatja a benső világomat. A színjáték szépsége és izgalma, hogy bár mindenki tudja, hogy játszunk, azért azt, ami a színpadon történik, komolyan kell venni. A színészek játszótársai a nézők, hiszen beleélik magukat abba, amit a színpadon látnak és hallanak. A játékszabály az, hogy mindnyájan úgy csinálunk, mintha nem tudnánk, hogy ez nem a valóság, hogy így elérjen bennünket az az érzelmi töltet, ami katarzist vált ki. Ha a néző sír vagy nevet az előadás jelenetei közben, az azt jelenti, hogy megérintette a szívét, munkába vette az érzelmeit.

– A színész élete akkor egy nagy játszóházi kaland? Innen származik a vágyódásod arra, hogy sok mindent átélj, kipróbálj?

– A játék az élet sava-borsa. Későn érő típus vagyok, lehet, hogy örök gyerek maradok... Zalaegerszegen színészmesterséget tanultam a Hevesi Sándor Színház Stúdiójában. Itt indult a pályám. Elmúltam negyven, amikor andragógusi diplomát szereztem feleségem biztatására, már itt, Győrben. A szakdolgozatom témája a „mindennapi színművészet” annyira megtetszett a rektor úrnak, hogy felkért, hogy tanítsam is a Nyugat-magyarországi Egyetemen. A pedagógus, a politikus vagy az üzletember számára döntő a verbális és non verbális kommunikáció. Meg lehet tanulni, hogy hogyan lehet ezekkel úgy bánni, hogy a prezentációk során az üzenetet erősítse. Jelenleg az egyetem zeneművészeti tanszékén beszéd- és színpadtechnikát tanítok.

– Hiánypótló kurzus ez. Hiszen ki ne szeretne a hallgatósága elé vonzóbb kommunikációs eszköztárral kiállni? Tehát igaza van Shakespeare-nek, hogy „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő?”

– Pontosan. Minden ember mindennap szerepeket játszik, álarcokat cserél. Nem arról van szó, hogy másnak adják ki magukat, mint akik valójában. Csak egyszerűen a darab, vagyis az élethelyzet mindig más-más maszkot kíván. Egyszerre vagyok férj, apa, ügyfél, rockzenész vagy tanár. Ez mind én vagyok. Alkalmasint előveszem a repertoárból az éppen megfelelő karakterhez az odaillő jelmezt és viselkedési formát, így a kommunikációs minta működni kezd.

– Nem veszik el a valódi személyiség a sok álarc mögött? Nem manipulálok így másokat?

– Manipulálni tilos, nem szabad ezzel visszaélni. De egy előadónak bármilyen területről hozott üzenettel is kell kiállnia az emberek elé, meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak. Érthető legyen a beszéde, alkalomhoz illő a külseje, érdekfeszítő az előadásmódja. Felelőssége van. Sok minden gátolhatja vagy segítheti az átadást. A színész bárkinek kiadhatja magát a színpadon, de a mindennapi színművészetben csupán a kommunikációs eszközökkel való sáfárságról van szó.

– Milyen a játékos magánélete? Elég, ha a színművész igényesen mulattat a színpadon, vagy példaképpé kell válnia a hétköznapokban is?

– Igen, azt tapasztalom, hogy ez elvárás. Minden közszereplőnek, akinek ismerik az arcát az újságok lapjairól, a hangját az éterből, aki megjelenik a televízióban, vélemény- és ízlés-, sőt értékrendformáló hatása van. Huszonnégy éve vagyok a Győri Nemzeti Színház tagja. Ismernek. Azt is tudják, hogy a legkisebb szerepre is igényesen készülök fel, és este héttől tízig a legjobb tudásom szerint teszem a szívemet a színpadra. És azt is, hogy a próba és az előadás között mindig a családommal töltöm az időmet, és előadás után egyből rohanok haza, hogy még jó éjt-puszit tudjak adni a gyermekeimnek. Korán nősültem, huszonkilenc éves koromra már kétszeres apa voltam. A feleségemmel idén harminc éve élünk együtt. Igazi realista, pedig gyönyörű versei is vannak. Ő az én legnagyobb kritikusom.

– A fiad is színésznek készül, a lányod pedig medika Izraelben. Kirepült a fészekalj?

– Egy év kellett hozzá, hogy megszokjuk: a gyermekeink már önálló utakon járnak. Simon Marosvásárhelyen él a menyasszonyával, és papíron is kolléga lesz. A szó legnemesebb értelmében örökölte tőlem a játékszenvedélyt. Lányom, Sára, orvos, de az élettörténete akár ígéretes hollywoodi story is lehetne. A pécsi zsinagógában ismerkedett meg szerelmével, az izraeli medikussal. Betért a zsidóságba, perfekt beszéli a hébert. Tavaly volt az esküvőjük hüpe alatt, rabbi szolgálatával, pohártöréssel. Felejthetetlen élmény egy tradicionális zsidó menyegzőn részt venni a Szentföldön, pláne ha még örömapa is ott az ember.

– Hívő keresztyénnek vallod magad? Hogyan éled meg a hitedet?

– Nem vallásos családban nevelkedtem gyermekkorom színhelyén, Balatonfűzfőn. Magam is inkább materialista voltam. A nyolcvanas évek közepén-végén engem is elért az ébredési hullám. Pályakezdő színészként kerültem egy szabadegyházi közegbe. Elkezdtem olvasni a Bibliát, és nagyon erős megtapasztalásaim voltak Isten jelenlétében. Ugyanakkor nyomás nehezedett rám. Hogyan tovább? A gyülekezeti tagok véleménye szerint a színész élete és a hit útja összeegyeztethetetlen volt. Istenhez fordultam válaszért és kaptam egy Igét: „Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott” (1Kor 7,20), és ez mindent eldöntött. A személyválogatás, képmutatás, szeretetlen viselkedés nagyon visszatetsző számomra. Nem járok gyülekezetbe, de az élő hit vonz. A folyamatos zörgetés, keresés jellemző rám.

– Az önálló ested is ebből a nyughatatlanságból született meg? A győri Öt Templom Fesztivál programfolyamában a Menház Színpadon állítottad színpadra „Álmom: Isten” címmel. Megrendítő jutalomjáték ez a 75 perc, ahol költői dalnokká változol, egy arctalan báb a játszópajtásod, és egy gitár húrjain pengeted lényed legmélyebb dallamait.

– Jól érezted meg. A folyamatos istenkeresés állapotában vagyok. A kételytől a nagy találkozásig loholok. Lázadok és megbékélek az úton. Közben nem mindig tombol bennem a hit és a jóság, de vállalom, aki és amilyen vagyok. Az úton levés gyümölcse ez az önálló est, amire nagyon büszke vagyok. A díszletet én faragtam, a bábot kimondottan ehhez a darabhoz készíttettem el, és én is rendeztem. Ez egy zenés, lírai credo, ahol például Dante-, Sütő-, Villon- és Ady-versek között Tankcsapda szám dübörög. Jónás próféta monológja mellett Hobo és Quimby számok csendülnek fel. A bábjáték különösen is közel áll a szívemhez, hiszen a Vaskakas Bábszínház tagjaként megtanultam életre kelteni a bábot a színpadon. A gyermekem, az ellenfelem, maga Jónás és persze szimbolikusan a régi önmagam is ez a báb, akinek az illúzióin túl kell lépni, aki meghalt és ezért el kell temetni.

– Ez úgy hangzik, mintha letörtek volna a bilincseid. Mitől kellett megszabadulnod? Milyen volt a régi éned?

– Erős dohányos volt például, csaknem harminc éven keresztül. Sajnos több mint két dobozzal füstöltem el naponta. Megismerkedtem az Allen Carr-módszerrel és egyik napról a másikra eldobtam a cigarettát. Évek óta szemináriumokat tartunk országszerte. Terapeuta lettem. Nagyszerű érzés, amikor valaki felhív és elmondja, hogy már egy éve boldog, szabad ember, mert a segítségünkkel le tudott szokni a dohányzásról. A fizikai függés valójában három hét alatt megszűnik, amire a nikotin kiürül a szervezetből. A mentális függés azonban évekig megmaradhat. Ahhoz, hogy a szemről lehulljon a hályog és a korábban vonzó dolog elveszítse a vonzását, az elme megújulása kell. A terapeuta azért van, hogy ez a megújulás megkezdődjön.

– Leszorultunk a Magazin margójára. Elfogytak a felhasználható karakterek. És még nem olvastunk a Triász rockformációdról, a kőszínházi rendezésed terveiről, a Kortársas-játék izgalmas vetélkedőjéről, a pantomimes múltadról vagy az improvizatív beugrásaidról. De az igazi Homo ludens úgysem adja fel, mert tudja, hogy a játéknak folytatódnia kell tovább.