– A születésnap jó alkalom a visszatekintésre. Elsőként arra kérem, a családjáról beszéljen.

– Édesapám ága Felvidékről származik. Dédapám és ükapám lelkészek voltak, ők közel hatvan évig Nagyrőcén szolgáltak. Ükapám, Reiss Sámuel 1859-ben, a protestáns pátens idején adminisztrátor volt. Fennmaradt néhány családi levél, amelyben a családtagok németül, szlovákul és magyarul is írtak egymásnak. Nagyapám és édesapám gépészmérnökök voltak. Apai nagyanyám Schulek Márta, Schulek Frigyes építésznek a lánya. Anyai nagyapám annak a Burchard-Bélaváry családnak tagja, amely a Rákóczi-szabadságharc idején Tallinnba menekült, ahol ma is működik az a patika, amelynek a család a bérlője és üzemeltetője volt. A család a 19. században jött vissza Eperjesre, ahol kereskedők lettek. Dédapám futárként részt vett a szabadságharcban. Testvéreinek Kossuth Lajossal együtt menekülniük kellett. Az itthon maradt család ekkor malmok üzemeltetésével kezdett el foglalkozni. Az üzlet jól működött, Burchard-Bélaváry Konrád nemcsak nemesi rangot és főrendiházi tagságot kapott, még a Deák téri gyülekezet felügyelője is lett. Nagyapámék és testvérei a birtokot eladták, és polgári módon éltek belőle.

– Budapesten született. Milyen körülmények között éltek?

– Öten voltunk testvérek. Budán, a Váralja utcában laktunk a hegy felőli oldalon, polgári életet éltünk.

– Akkor átélte Budapest ostromát…

– A bombázások elől 1944 nyarán édesanyánk a gyermekeket elvitte a szlovákiai Jolsvára. Ősszel visszajöttünk, akkor a Bécsi kapu téri evangélikus iskolában kezdtem el az iskolát. A légiriadók idején a tanáraink a barlangokba vittek le minket. ’44 karácsonyán a bérház pincéjébe húzódtunk be, egy asszony megengedte, hogy odaköltözzünk. Egészen februárig éltünk ott, miközben fölöttünk a lakást szétbombázták. Bár nagyszüleink pár száz méterre laktak tőlünk, Budapest ostroma idején közel két hónapig nem tudtunk találkozni. Ebben az időben a szüleinek címzett levélben édesanyám azt írta, hogy találat érte a házunkat, sok minden tönkrement. De a fő, hogy mind életben vagyunk, és látom annak a bibliai igének az igazságát, hogy Isten gondoskodik a mező liliomairól és az ég madarairól…

– 1956-ban, az érettségi után az Evangélikus Teológiai Akadémiára jelentkezett. Miért a teológiát választotta?

– Szűk családom nem volt klasszikus értelemben vett vallásos család, de a mély hit – mint ahogyan az említett levél is jelzi – megvolt édesanyámban. Sajnos őt nagyon fiatalon, 1946-ban elveszítettem. Többször részt vettem abban a Szilvásváradon, majd Bántapolcsányban tartott evangelizációs ifjúsági táborban, amit rokonunk, Marcsek János ózdi lelkész szervezett. Ott indítást kaptam tizenhat évesen arra, hogy elkezdjem a Bibliát olvasni. Attól kezdve kisebb kihagyásokkal, de alapvetően naponta kézbe vettem a Szentírást. Közben Kelenföldre jártam ifjúsági órákra. Szerettem a matematikát és a fizikát, szívesen is lettem volna mérnök, de a lelkészi hivatás gondolata egyre jobban érlelődött bennem. Erről először Botta Istvánnak beszéltem, aki a konfirmáló lelkészem is volt. Mivel csöndes és visszahúzódó gyermek voltam, ezért ez az elhatározásom meglepte őt. Azt mondta, hogy örül neki, majd így figyelmeztetett: „Sok csalódás fog érni, de kell, hogy legyenek emberek, akik ezt csinálják.” Később édesapámnak is beszéltem elhatározásomról, aki nem pártolta a döntésemet. Jeles tanuló voltam, ezért a felvételi jelentkezés kérdés volt. Tanárom javaslatára a felvételi papírt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem külgazdasági karára adtam be abból a megfontolásból, hogy oda nem fognak felvenni. Emellett jelentkeztem a teológiára. Mindkettőre felvettek. Akkor tízen jelentkeztünk a teológiára, és minden meghallgatás nélkül behívtak minket.

– 1961-ben avatták lelkésszé. Melyek voltak a gyülekezeti lelkészi szolgálatának az állomásai?

– Először Sopronba kerültem. Az akkor határsáv volt, nyugodt helynek számított. Másfél évig Weltler Rezső mellett mint egyházmegyei segédlelkész szolgáltam. A gyülekezeti istentisztelet mellett ifjúsági órákat és ifjúsági istentiszteleteket tartottam. Onnan Ózdra helyeztek át, ahonnan Borsodnádasdra kellett járnom istentiszteletet tartani. Innen Rudabányára kerültem mint kihelyezett segédlelkész, oda egy ideig Sajókazáról kellett két hegyen keresztül átjárni. Ormosbányán Lux József és felesége fogadott be egyszerű otthonába, majd Gál Józsefné, Ilonka néni Rudabányán adott szállást. Fabiny Tibor megkeresésére 1964-től négy évig a Veszprém megyei Csöglén szolgáltam, majd 1968-ban budavári segédlelkész lettem, mellette az evangélikus könyvtárban dolgoztam. 1969–70-ben ösztöndíjas voltam Svájcban. 1970-től Kelenföldön, 1985-től 1989-ig Angyalföldön szolgálhattam lelkészként.

– Mit jelentett önnek a gyülekezeti lelkészi szolgálat?

– Kisvárosban, gyárvárosban, bányavárosban, falun és a fővárosban is szolgáltam. Nagyon nagy élmény volt a legkülönbözőbb helyeken a gyülekezeteknek a várakozása. A hívek a lelkésztől igét, igehirdetést várnak. Öröm volt megtapasztalni a gyülekezeti tagok áldozatkészségét. Voltak, akik sokat tudtak adni, olyanok is voltak, akik ahhoz képest adtak nagyon sokat, hogy milyen szűkösen éltek. Megható volt, amikor a hívek a saját munkájukkal járultak hozzá a gyülekezet gyarapodásához. Ezt a lelkületet ma is nagyon sokra kellene becsülni. Az ifjúsággal való foglalkozást nagyon szerettem, minden helyemen igyekeztem a fiatalokat megszólítani. Rövid ideig voltam egy-egy gyülekezetben, így nem volt módom az egyes embereket az életútjukon hosszabban kísérni. Mindig törekedtem a pontosságra, igyekeztem úgy átadni a gyülekezeteket, hogy ne kuszaságot, hanem rendet hagyjak magam mögött. Azt nem tudom, hogy hányan lehetnek, akikre hivatkozni tudnék, hogy általam lettek hívők. Bízom benne, hogy vannak olyanok, akiket megerősítettem, akiket ifjúként terelhettem. Öröm, amikor gyülekezeti tagjaimmal ma is találkozom valamelyik gyülekezetben.

– 1973-tól tíz éven át Káldy Zoltán püspök mellett az egyház külügyi titkára volt, majd 1983-ban a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) budapesti világgyűlését készítette elő. Mit jelentett ez a világgyűlés 1984-ben?

– Mindenképpen nagy nyitás volt. Az evangélikus egyház a társadalomban, a médiában széles körben – és nem negatívan – téma lett. A gyülekezetek a világgyűlésre való hivatkozással számos felújítást végezhettek. A gyülekezeti látogatások nagy élmények voltak. Mindez azért jöhetett létre, mert államérdek volt, hogy a külföldiek lássák, idehaza „vallásszabadság” van. Mi rendkívüli állapotnak láttuk ennek a megvalósulását, akkor még nem láttuk, hogy mi lesz, hiszen még abban éltünk, hogy mindenhez engedély kell. Valami új kezdődött ezzel. Egy évre rá a baptisták már Billy Graham előadását szervezték meg Budapesten.

– Hogyan került vissza az Evangélikus Teológiai Akadémiára?

– 1988-ban Fabiny Tibor, az akadémia dékánja hívott, hogy Prőhle Károly mellett óraadóként a hitvallási iratokról és teológiatörténetről adjak elő. Újszövetségből doktoráltam, de Fabiny azt mondta, hogy képes leszek bedolgozni magamat a rendszeres teológiába. Ez nagyon nehéz időszak volt, hiszen mellette Angyalföldön is szolgáltam. Amikor Prőhle professzor nyugdíjba vonult, akkor Németországba, Erlangenbe kaptam három hónapos ösztöndíjat, hogy felkészülhessek arra, hogy én tanítom majd a rendszeres teológia főtárgyait is.

Ötvenegy évesen lettem főállású professzor. Ennek előnye és hátránya is van: egyrészt gyülekezeti tapasztalattal a hátam mögött tudtam, hogy mire képezzük a tanítványainkat, másrészt nehéz pótolni a tudományban azt az elmélyedési lehetőséget, amely a lelkészi szolgálat miatt kimaradt. Hálás vagyok azért, hogy az Úristen úgy vezetett, hogy a külügyi titkárság alatt doktorálni tudtam. Sólyom Jenő úgy fogalmazott, hogy ehhez elsősorban tanulásra és szorgalomra van szükség. Én az Újszövetséggel foglalkoztam, nekem ez elsősorban lelki erőforrást jelentett. Értekezésemben a páli teológia munkaértelmezését úgy igyekeztem vizsgálni, hogy arra mutassak rá, mindez miként függ össze a központi kérdéssel, a Krisztus-hitünkkel.

– Közel hatvanévnyi egyházi szolgálatának tapasztalatai alapján mit lát most a legnagyobb kihívásnak?

– A rendszerváltás előtt korlátozva voltunk, 1989-ben sok nehézségtől megszabadultunk, ma a bőség zavarával küzdünk. Most nagyon nehéz megmondani, hogy mi az, ami igazán fontos és valóban célravezető. Meg kellene tanulnunk a lehetőségek közül úgy válogatni, hogy megmaradjon az evangélikus jelleg, és arra irányuljon a tevékenységünk, hogy a hitet továbbadjuk.

– Ha az 1989 előtti időszakot és a korlátozást említjük, nem kerülhetjük meg a kérdést: ön, aki tíz éven át külügyi titkár volt Káldy püspök mellett – akit a szocialista állambiztonság „Pécsi” fedőnéven ügynökként foglalkoztatott – mit tapasztalt, miként befolyásolta a pártállami hatalom az egyház mindennapjait? Az ön tisztségében – főként amikor „kényes” üggyel, az 1984-es LVSZ-világgyűlés előkészítésével foglalkozott – mennyire voltak érezhetők a külső kényszerek?

– Ha egy-két szóval kell válaszolni, akkor a négy évtizednyi szocialista korszakot megszépítve a korlátozás szóval lehet jellemezni. A negyvenes évek végére és az ötvenes évekre a fojtogatás kifejezés illik, mert nagyon keményen léptek fel az egyházakkal szemben. A hatvanas évektől ez enyhült. Részben meg akartak hagyni annyit az egyházból, hogy a külföld felé legyen mit mutogatni, részben belátták, hogy az egyház nem a rendszer megdöntésére törekszik, részben elismerték, hogy a hívő emberek és vallásgyakorlatuk lehetősége is szükséges a jobb társadalmi közérzethez. A vita erről azonban nemcsak az állam és az egyházak, az ateisták és a hívők között zajlott, hanem az állami és pártszervek képviselői között is.

– És miként látja: vajon Káldy püspöki működésében mekkora szerepe lehetett a pártállami kényszernek? Nyomás alatt cselekedett úgy, ahogy, vagy saját meggyőződéséből?

– A pártállami kényszer súlyát és nagyságát pontosan felmérni nem tudom, valószínűleg egyetlen ember sem képes rá. Anélkül, hogy erről Káldy Zoltánnal beszélgettem-beszélgethettem volna, azt feltételezem, hogy ő a pártállami kényszert olyan roppant nagynak tartotta, hogy sem legyőzni, sem alóla magunkat kivonni nem tudjuk, de azt tartotta, hogy a végsőkig mindent el kell követnünk, hogy a Krisztus evangéliumát mégis hirdethessük. Úgy gondolom, hogy voltak olyan dolgok, amelyeket ennek érdekében eltűrt, pedig nem volt helyes eltűrni, elhangzottak mondatok, amelyeket nem lett volna szabad kimondania, és voltak olyan dolgok, amelyeket megtett, pedig nem volt helyes megtenni. Az ilyen dolgokért, azok egyikéért vagy másikáért bizonyára el lehet marasztalni. De talán azt is helytelennek tartotta volna, hogyha nem tesz semmit, vagy meg sem próbál valamit tenni. Imádkozom azért, hogy ne legyen a világon olyan hely és olyan idő, ahol és amikor embereknek ilyen helyzetekkel kell szembenézniük.

– Egyházunk 2005-ben úgy döntött, hogy feldolgozza az állambiztonsággal 1945–1990 között fennállt kapcsolatát, és a kutatások eredményeit könyvek formájában a nyilvánosság elé tárja. Miként értékeli ezt a célt, illetve az azóta elért eredményeket?

– A döntést és a célt helyeslem. Meggyőződésem, hogy már a vétkek bevallása, elismerése, megbánása és ennek kimondása is felszabadítóan hathat egyrészt az egyénre, másrészt pedig az őt körülvevő közösségre is. Nemcsak bevallani nehéz, hanem a vallomást tevőt meghallgatni és hordozni is. Anélkül, hogy az állambiztonsági kapcsolatok problémáját jelentékteleníteni akarnám, ezzel kapcsolatban két dolgot nem volna szabad elfelejtenünk. Az egyik, hogy annak a negyven évnek a történetéhez az állambiztonsági kapcsolatok története hozzátartozik ugyan, de ez mégis csak egy része annak a történetnek. Nem fogadom el, hogy az állambiztonság történeti levéltárában találhatnánk meg a teljes igazságot a 20. század második feléről és egyháztörténetéről. A másik, hogy az állambiztonsági kapcsolatoktól függetlenül is bőségesen voltak kísértések és alkalmak – és vannak persze ma is – arra, hogy Isten rendje és egymás ellen vétkezzünk.

– Előadásaiban és tudományos írásaiban is érződik, hogy a szélesebb körű közérthetőségre törekszik. Mennyire tudatos ez a fogalmazásmód?

– Azért műveljük a teológiát, hogy azt mindenki megérthesse. Azon kell fáradoznunk, hogy érthetően fogalmazva próbáljuk meg felemelni az embereket. Erre mindig határozottan törekedtem. A gyülekezetekben is szívesen beszéltem teológiai kérdésekről. Ormos Mária történész azt mondta: mindig azon volt, hogy magyarul és közérthetően fogalmazzon. Lehet, hogy a nézeteivel nem értünk mindenben egyet, de ezzel a megállapításával én azonosulok. Az az értelme, hogy Magyarországon evangélikus lelkészképzés legyen, hogy fel legyenek készítve az igehirdetők: a magyarokhoz magyarul, egyúttal érthetően beszéljenek.

– Jelenleg készül a Luther Kiadóban A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai című sorozat negyedik kötete az ön szerkesztésében, benne például Luther Schmalkaldeni cikkeivel. Ez azt mutatja, hogy ma is aktív…

– Első feleségem, Urbán Emma a halála előtti napokban még érdeklődött, hogy elkészültem-e az első kötettel, amelyet elolvasott és észrevételezett. Második feleségem, Belák Erzsébet – aki latin szakosként rengeteget segít a munkámban, amiért külön hálás vagyok – mondani is szokta: nem gondolta volna, hogy ennyi munkával fognak telni a nyugdíjas éveink. Valóban, jelenleg is dolgozom, a hitvallási iratok sorozatát szeretném befejezni.

– Hogyan ünnepli a születésnapját?

– Gyermekeinket, unokáinkat hívtuk meg, szeretnénk közösen ünnepelni. Nem a saját életemről szeretnék nekik beszámolni, hanem arról, hogy kiktől kaptam ajándékot, segítséget, szeretetet. Nagyon sokan segítették az életemet. Sokszor és sokféle nehézség volt az életemben, de örülök, hogy végig tudtam csinálni, és hogy az Úristen megtartott a hitben.

Reuss András 1938. július 11-én született Budapesten. Az Evangélikus Teológiai Akadémián 1961-ben végzett, június 30-án avatták lelkésszé. Lelkészként szolgált Sopronban, Ózdon, Rudabányán, Csöglén, Budapesten a Bécsi kapu téren, Kelenföldön és Angyalföldön. 1973 és 1984 között a Magyarországi Evangélikus Egyház külügyi titkára, a Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti világgyűlésének helyi szervezője. Pál apostol etikája a modern újszövetségi kutatásban címmel 1984-ben védte meg doktori értekezését az Evangélikus Teológiai Akadémián. 1989-től az akadémia, majd (az intézmény 1998-as névváltoztatása után) az Evangélikus Hittudományi Egyetem professzora a Rendszeres Teológiai Tanszéken. 1992 és 1998 között az intézmény rektora, 1998 és 2006 között rektorhelyettese. 2003–2006 között a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetem szociáletikai és ökumenikus kutatócsoportjának vezetője. 2009-től professor emeritus. Három gyermeke és kilenc unokája van.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyamának 27–28. számában jelent meg 2018. július 15-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.