– Nemrég egy bulvárlapnak is büszkén és nyíltan beszélt evangélikus családi hátteréről. Most arra kérem, az Evangélikus Élet olvasóinak is meséljen lutheránus gyökereiről.

– A személyiségünk jó része az életünk során formálódik ki, de vannak jócskán olyan tulajdonságaink is, amelyeket úgy kapunk, hogy beleszületünk egy bizonyos családba, és meghatároz minket az ottani közeg. Meghatároz minket a környezet, ahová születünk, a vallásunk, az egyházunkhoz való viszonyunk is. Velem is ez történt. Békéscsaba, a családom, az evangélikusság mind hatottak rám. A hit, a vallásosság sokakban megváltozik az évek során, van, aki később talál rá a hitre, mert nem olyan közegben élt gyerekkorában, de én szerencsésnek érzem magam, mert úgy nőhettem fel, hogy meghatározó volt az evangélikusság a családban. A nagymamám, Lantos Mártonné – hála Istennek, ő is él még, rendszeres olvasója egyébként az Evangélikus Életnek – hosszú évtizedeken át volt presbiter, édesanyám a békéscsabai evangélikus szeretetotthon vezetője, kialakítója. Az elmúlt évek munkájának köszönhető, hogy az intézmény mára már több száz embert lát el. Édesapám a békéscsabai evangélikus gimnázium igazgatótanácsának elnöke volt, most a Csabagyöngye Kulturális Központ vezetője. De nemcsak „hivatali” értelemben kötődtek ők az egyházhoz, hanem a mindennapok szintjén is.

– Milyen volt egy háromgyerekes evangélikus családban a gyerekkor?

– Az életünk része volt a vallásosság, a hit, eljártunk templomba, imádkoztunk, erre tanítottak minket kiskorunktól kezdve. Természetes volt, hogy megkereszteltek bennünket, hogy konfirmáltunk, Áron öcsém még az evangélikus teológiát is elvégezte. Az, hogy így neveltek minket a szüleink, ad egy támaszt az életünkben.

– Az olyan időszakokban is, amikor például a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán rendez – mint éppen most –, és az interjú közben is százan szervezkednek, rohannak fel s alá?

– Igen, ez békességet ad, de a háttérben; nincs feltétlenül szem előtt. Számomra mindaz, amiről az Erős vár a mi Istenünk énekünk szól, olyan, mint egy bástya. Jó tudni, hogy van nekünk egy ilyen erős bástyánk, miközben éljük az életünket, a mindennapjainkat, intézzük a mindenféle ügyes-bajos dolgainkat. Szerintem ez jellemző az evangélikusságra általánosságban is: hogy a hitünk mellett éljük az életet, végezzük a feladatainkat, és mindeközben ott van az alap, amelyre építhetünk. Kapaszkodónak is mondhatnám.

– Ír, rendez, játszik, tévéműsort vezet – van ideje elcsendesedni olykor? Van igénye rá egyáltalán?

– Ez a fajta nyüzsgés, pörgés nem valamifajta izgatottsággal, negatív érzéssel társul, ezek csodálatos dolgok. Az Apáca Show musical egy hatalmas produkció, de ha tudjuk, hogy mit miért csinálunk, akkor az kellő nyugalommal áraszt el, és nem kell hajkurásznunk a csendes perceket.

– Az Apáca Show-t a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutatják be, de a következő évadban a Budapesti Operettszínházban is látható lesz. Miért épp ezt a darabot választotta?

– Tavaly csináltuk a Shrek című musicalt a Papp László Sportarénában, és mint ilyenkor szokás, a jogtulajdonos eljött megnézni. Annyira elégedett volt, hogy felajánlotta: választhatunk egy másik darabot is tőlük. Az Apáca Show-t a kétezres évek közepén mutatták be, és hatalmas sikert aratott, viszont több országban nem lehetett előadni, mert volt egy kitétel, hogy csak fekete színésznő játszhatja a főszerepet. Nemrég feloldották ezt a megkötést, így mi is bemutathatjuk. Nagyon szép a történet, és szabad kezet kaptam, új lesz a díszlet, új a rendezés, nem hasonlít majd a Broadway-előadásra.

– Az Apáca Show cím olvastán sokakban a Whoopi Goldberg-féle film idéződhet fel. Mit szeretett meg ebben a történetben?

– Nagyon sok minden megvan ebben a darabban, ami egy sikeres előadáshoz kell. Elég jó receptnek tűnik a nagyszerű zene, a káprázatos látvány, de a darab magvát egy lelki történet adja, egy lelki metamorfózis, amelyen a szereplők átmennek. A főszereplő vad, nyers és féktelen életet él, de egy váratlan helyzet miatt belekerül egy olyan közegbe, amelyet nem ismer. Idegenkedik a zárdaléttől, de egyszer csak az ő vad személyisége és a zárda merev világa elkezd közeledni. Ez a darab erről mesél: hogyan tudunk egymásra hatással lenni. Hogy a szélsőséges élethelyzetek azt is magukkal tudják hozni, hogy meg tudunk változni, meg tudjuk tenni ezt egy másik emberért vagy közösségért. És milyen érdekes, hogy amit mi elsőre rossznak, idegennek ítéltünk, abban lehet, hogy van egy csomó jó, őszinteség, tiszta szeretet.

– Színházi munkái mellett a Duna Televízióban látható, Magyarország, szeretlek!, illetve Honfoglaló című műsorokat vezeti nagy sikerrel. Mi pluszt, szerethetőt ad a televíziózás a színház mellett?

– Lehet benne szeretni azt is, hogy az ezzel járó ismertséget bele lehet forgatni a szakmai tevékenységbe – de ennél fontosabb, hogy ezek tényleg klassz műsorok. A Magyarország, szeretlek! értékes, híres személyiségeket mutat meg olyan helyzetben, amelyben nem sokszor láthatjuk őket. Amikor például egy olimpiai bajnok izgul azon, hogy mennyire jártas a magyar irodalomban, történelemben. A Honfoglalónak meg azért örülök, mert vágytam arra én is, hogy legyen a televízióban egy olyan tudásalapú műsor, amely még mindig tudja azt kommunikálni, hogy okosnak lenni hasznos dolog. Ezek a műsorok tudnak adni, ezért jó csinálni őket.

– Az evangélikus hitoktatást népszerűsítő plakáton való szereplést is ilyen megfontolásból vállalta el?

– Fontosnak tartom, hogy a történelmünk nagy eseményeit ne felejtsük el – a reformációt sem, amely nagymértékben formálta Európa kultúráját, mégis keveset beszélünk róla. És direkt említem most a kulturális életet, mert ezen nem csak a művészeteket értem. Minden évben kellene beszélni a reformációról, ezért igyekeztem felhívni rá a figyelmet a magam eszközével.

– Végezetül a különleges keresztnevéről kérdezem. Első királyunk ősmagyar, pogány nevét kapta. Tud valamit a névválasztásról? Lehet hozzá köze esetleg az István, a királynak?

– Édesapám választotta a Vajkot. Volt abban valami lázadás a részéről, hogy ősmagyar nevet adott, de a királydombi előadás előtt születtem, így nem befolyásolta a szüleimet a Szörényi–Bródymű. Ez az apró lázadás a nyolcvanas évek szocializmusának szólt inkább, amelyben nem volt szokás ősmagyar neveket adni a gyerekeknek. A gyerekkoromból emlékszem édesapám más lázadásaira is, arra, mennyire vágyott rá, hogy más legyen az élet, mint akkor a szocialista Magyarországon volt. És talán a történelem tiszteletének és szeretetének az egyik megnyilvánulása is volt ez a névválasztás.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2018. augusztus 26-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.