– Interjúnk előtt megnéztem a honlapját, melyet igen informatívnak találtam. Olyannyira, hogy el kell áruljam Önnek, annyi kérdésre válaszolt ott, olyan részletesen és mélységekbe menően, hogy zavarba jöttem, úgy éreztem, alig akad már olyan kérdés, amit ne tettek volna fel Önnek, és ne válaszolt volna rá. Ezért aztán mindenképp ajánlani fogom olvasóinknak, mert betekinthetnek az Ön egész munkásságába. Úgy tudom, másodjára jár Magyarországon. (Először az Ez az a nap! rendezvényére jött el, 2012-ben. - a szerk.) Így már valamennyire ismeri a magyarokat, a magyar közönséget, a könyveit olvasókat. Hogy érzi, a műveiben megfogalmazott üzenet el tudja érni ugyanúgy a magyarokat, mint az amerikai nagyközönséget?

– Azt gondolom, hogy a könyveimben megfogalmazott témák emberi kérdések. Úgy érzem, bizonyos területeken nagyon is az európaiság a meghatározó az életemben. Így sokszor inkább európainak érzem magam, mint amerikainak. Például csak klasszikus zenét hallgatok, szeretek klasszikus irodalmat olvasni, filozófiát, táncos könyveket. Szeretem a szépséget, a művészeteket, a kultúrát és az Egyesült Államokban sokszor azt hiányolom, hogy nincsen meg az állandóság, hiszen félévente változik a divat: egyszer a rap a menő, aztán a hiphop, én meg úgy vagyok vele: ne mások diktáljanak nekem, ezért inkább a 19. század zenéjét hallgatom. Ezért vagyok a könyveimmel is úgy, hogy inkább univerzális, mindenkire vonatkozó kérdéseket vetek fel. Ukrajnából és Belorussziából (Fehéroroszországból) érkeztem Magyarországra, és ott azt tapasztaltam, hogy az emberek, akik immáron tíznél is több könyvemet tudják oroszul olvasni, azonosulni tudtak azzal, amit leírtam.
Én Amerika déli részén nőttem fel, ahol egy ugyancsak törvényeskedő, fundamentalista egyház tagjai voltak a szüleim. Kontroll alatt akartak tartani, nem a kegyelmet, csak a szabályokat hirdették. Azt gondolhatnánk, hogy ez a kontextus különbözik attól, amiben mások élnek. De a magam kontextusában egyetemes érvényű tapasztalataim voltak, ezért remélem, hogy meg tudom szólítani, el tudom érni a magyar embereket is. Annak ellenére, hogy egészen más körülmények között nőttek fel, mint én, mégis ahhoz hasonló kérdések fogalmazódnak meg bennük, mint amilyeneken én magam gondolkodom.

– Rengeteg témát feldolgozott már, sok könyvével hatalmas sikereket ért már el. Mi a jövőbeli terve? Milyen témán dolgozik jelenleg?

– Van két könyvem, amelyeket évekkel ezelőtt írtam, nem tudom, ezek magyarul elérhetők-e. Egy dr. Paul Brand nevű tudóssal együtt készítettem őket, de a tudományos háttér annyit változott azóta, hogy elhatároztuk, hogy a két könyvet egymással kombinálva, a legjobb részeket megjelenítve, az újabb eredményeket is belevéve, kiegészítve megjelentetünk egy újabb kiadást. Ezenkívül dolgozom a memoáromon, melyben a saját életem történetét írom le, és minden olyan titkot elárulok majd magamról, melyet még nem hoztam nyilvánosságra.

– Van jó pár könyve, amelyeket nem fordítottak még le magyar nyelvre. Ezek közül melyik az, amelyet következő fordításnak ajánlana?

– Ha jól tudom, tíz könyvem jelent már meg magyarul...

– A Harmat Kiadónál tíz, de egy másik kiadónál is van egy megjelent könyve.

– Nos, azért ez már egy elég tetemes mennyiség, hiszen összesen huszonöt könyvet írtam. Most azt mondanám, hogy azt ajánlanám majd fordításra, amin éppen dolgozom. Igen izgalmas könyv lesz.

– Előadásokat is fog tartani itt, Magyarországon a most megjelent könyvével kapcsolatban. Mi az az üzenet, melyet feltétlenül át szeretne adni a magyaroknak?

– Igen, lesz két nyilvános előadásom Debrecenben, a Nagytemplomban és Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban, de találkozom lelkészekkel és egyházi vezetőkkel és roma férfiakkal és nőkkel is, ami egy egészen új tapasztalat lesz majd számomra. Egészen egyszerű benyomásokat szeretnék az emberekre tenni, el szeretném mondani, mi az, ami segít, ha a szenvedést látjuk, és mi az, ami nem. Isten mindig a szenvedő mellett áll, bármin is megy keresztül. Isten nem haragszik rád, Isten nem akar neked rosszat, Isten nincsen ellened, Isten a te oldaladon áll – ez a fő üzenet. Azért tudjuk ezt, mert Jézusra kell tekintenünk, és láthatjuk, ő min ment keresztül.

– Könyveiben őszintén ír gyermekkori egyházi tapasztalatairól, amelyek később kételkedővé, az egyházban megcsömörlötté tették. Milyen a mostani egyházi tapasztalata? Hová jár gyülekezetbe? Van-e most közössége?

– Amerikai szinten vagy amerikai mértékkel mérve egy egészen kicsi közösségbe járunk a feleségemmel. Egy vasárnapi istentiszteleten úgy húszan lehetünk. Így aztán mindenki ismer mindenkit. Tudjuk, kivel mi történik, imádkozunk egymásért, most is imádkoznak értünk, az utazásunkért, mi pedig rendszeres beszámolókat küldünk, hogy tudják, miken megyünk keresztül. Ha valaki egy ilyen kis gyülekezetbe jár, akkor nehéz minőségi elvárásokat támasztani. A zene nem túlságosan színvonalas, a prédikáció oké, de sokszor már előre lehet tudni, mit akar a lelkész mondani. Ez nem olyan, mintha egy kétezer embert számláló, hatalmas templomba járnánk nagyszerű, erős zenekarokkal, szórakoztató megszólalókkal, nagy prédikátorokkal – ott viszont igen nehéz mások közelébe kerülni. Bár rengeteg a program egy ilyen gyülekezetben, az embernek mégis mindig az az érzése, hogy valamiből kimarad, lemarad, valamiben nincs benne. Mi azonban a családommal úgy vagyunk vele, hogy szeretünk azokkal az emberekkel máskor is együtt lenni, akikkel együtt teszünk vallást a hitünkről. Ők az életünk része. Számomra az egyházban vagy a gyülekezetben a közösség megélése a legfontosabb. 
Azt hiszem, az olvasóim nagy többsége nem tudja, milyen az ideális egyház, én sem tudom megmondani, milyen. Chicagóban is egy jó közösségbe jártunk, de egészen mások voltak a viszonyok. Most egy kisvárosban élünk. 

– Tehát akkor inkább a saját tapasztalat az, ami diktál abban, hogy megfelelő gyülekezetet találjunk magunknak? Az emberek eltűnnek a templomainkból, a gyerekeiket meg sem keresztelik. Isten is eltűnik az életükből, mégis tudjuk, minden embernek szüksége van a lelki feltöltődésre is, anélkül nem megy.

– Nem ismerem az Önök helyi viszonyait. De azt tudom, hogy amit az utóbbi időszakban Európában és Amerikában tapasztaltam, az azt mutatja, hogy a házi csoportok jelenthetik a közösségi érzést. Veszélyes, hogy az emberek eltávolodnak egymástól, és nem tudnak egymás közelébe kerülni, nem tudnak nyitottak lenni egymás felé, nem tudnak mély élményeket megosztani egymással. Fontos, hogy találjunk olyan barátokat, baráti közösségeket, akik velünk tudnak járni az utunkon. Sajnos a vasárnapi templomi tapasztalat mindenütt a világon ugyanazt a szomorú képet mutatja: az emberek nem mennek el az istentiszteletre, aminek a minőség lehet az egyik oka vagy az, hogy az emberek állandóan a szórakozást keresik. De szerintem kevesebb válás is lenne, ha a saját magunk egocentrikusságát valahogyan feladva megtanulnánk közösségben gondolkodni.

– Híres keresztény újságoknál dolgozott. Szerkesztői tapasztalata van. Az egyházi média mit tehet a kereszténység propagálása érdekben?

– Tudomást szereztem olyan felmérésekről, amelyekben az emberek arra a kérdésre, hogy járnak-e templomba, nemmel válaszoltak, majd amikor istenhitükről kérdezték őket, igent mondtak. Mire megkérdezték tőlük, hogy akkor meg miért nem járnak templomba? Erre az volt a válasz, hogy mert ott állandóan csak pénzt kérnek tőlük, nem érzik magukat komfortosan, és nem szeretik az ott hangzó zenét. Erre mi lehetne a válasz? Mondjuk, ki kellene cserélni a székeket, vagy azt lehetne mondani, hogy a vendégeink vagytok, nem kell a pénzetek, érezzétek jól magatokat. Tehát azt gondolom, hogy meg kell találni a gátakat, és le kell őket bontani. Az emberek szeretik a stimuláló igehirdetéseket, amelyek megérintik az életüket, párhuzamot tudnak vonni bennük a családi életükkel, baráti körükkel. Nem kell doktori dolgozatokat írni, csak jól kell megformálni a szavakat számukra. Ha nincs családjuk, jól esik egy jó szó, egy érintés, valami, ami kizökkenti őket önmagukból mások felé. Az egyház közösség lehet számukra.

– De az ön életének is volt olyan része, amikor egyházellenes volt. Mi hozta visssza mégis a keresztény közösségbe?

– Nem alapvetően az egyházellenesség volt a meghatározó számomra, hanem át kellett jutnom, át kellett verekednem magam azon a tényen, hogy Istent rosszul mutatták be számomra. Isten nem egy egyeduralkodó valahol a magas égben, aki trónusán ülve néz lefelé, és pöffeszkedve utasításokat, törvényeket szab nekünk. Ő sokkal inkább egy olyan Atya, aki ajándékokat készít, aki teremtett bennünket, és gondoskodik rólunk, aki szépséggel töltötte meg a világot, mint például számomra a klasszikus zene, a természet szépsége vagy a romantikus szerelem. Fel kellett ismernem tehát, hogy akit megismertettek velem, az egészen más. Meg kellett ismerjem azt az Istent, aki Isten valójában. Az utam visszafelé nem prédikációkon keresztül vezetett, sokkal inkább Isten suttogásain keresztül.

– Mi a motivációja a könyvek írásakor?

– Vannak dolgok, amelyeket ha felismerek, akkor egyszerűen szeretem őket írásba foglalni. Sok ember azért ír könyveket, mert szakértője egy területnek, vagy legalábbis annak képzeli magát. Én azért írok, mert nem vagyok szakértő. Mi mindannyian kérdezők vagyunk. Ki tudja a választ? A válaszok Istennél vannak. De mit értettünk meg bizonyos dolgokból? – azt akarjuk továbbadni. A Biblia olvasása során számos igazságra ébredhetünk rá. Pár éve írtam az imádságról egy könyvet, mert rájöttem, hogy nem tudok sok mindent az imádságról. Ezért kitaláltam, hogy körbejárom a témát, hátha megjavul a saját imádságos életem is, és ezzel másoknak is tudok segíteni. Miközben utánajártam, sok emberrel találkoztam, akiknek hozzám hasonló kérdéseik voltak a témáról. Egyre mélyebbre kerültem tehát, és éreztem, hogy ezzel sokat tudok majd segíteni magamnak és másoknak.