„Áldjad lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.”
(Zsolt.103.3)

A vak testi gyógyításának a története mellett a lelkész a lelki vakságunkról, és annak gyógyításáról is beszélt. Hányan vannak, akik nem értik, vagy nem is akarják érteni Isten szavát. Lelki vakká, elvakulttá válhatunk, ha nem engedelmeskedünk Isten szavának. Pedig lehet, hogy megérintett az Ige, mozdult is a szívünk Isten felé, de köztes állapotban maradtunk. Sokan megrekednek ebben az állapotban. Mint a vak is az embereket fákhoz hasonlónak véli. Sokan látják, hogy Isten nélküli életükben elvesznek, látják, hogy nem jó ez így, de nem tudnak tovább lépni.  Már látják, hogy a keresztyén élet szép, de nem tudnak kiszabadulni istentelen életvitelükből. Talán hiszik azt is, hogy Jézus az egyedüli, aki tud rajtuk segíteni, de mégsem jutnak el oda, hogy elhiggyék, egyedül nála van bocsánat és szabadulás. Valami miatt a lelki látásuk homályos. Nem tartják a Szentírást abszolút tekintélynek. Legnagyobb problémát a kereszthalál és az újjászületés elfogadása szokott okozni. Valójában nem is fordulnak szívből Istenhez. Félnek attól, hogy mit kell akkor abbahagyni, ha Jézusra bíznák az életüket. Hiányzik életükből az igazi döntés. Félig követik Jézust, félik nem. Félig-meddig keresztyének. „Nem messze vagy Isten országától.”( Márk 12,34) - mondja Jézus az írástudónak, de aki nem messze van, az még nincs ott. De csodálatos lehetőség, hogy Jézus nem végez fél munkát, a vak szemét újra érinti, és akkor az már világosan lát. Biztatásul hangzott számunkra is: „Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus napjára.” (Filippi 1.6) A prédikáció utáni úrvacsorán csodálatos közösséget éltünk meg. Térdelve vettük, mint az evangélikusok, és kenyérrel, mint a reformátusok.