Magamban hálát adok az Úrnak, hogy ma reggel is felébredtem (az én koromban már ez is nagyon klassz dolog), és egy kicsit magamba tekintek…

Átgondolom az előttem álló napot. Reménykedem… Mostanában annyi csapás ért: betegség, fájdalom, szenvedés, halál. Hiszem, hogy a remény Jézus… Ő majd gyógyít, hiszen a történtek miatt gyenge vagyok, csüggedt, sokszor nyugtalan…
Jó most ezt így, csendben átgondolni. Próbálok hittel erőt gyűjteni a mai nap vállalásához. Tudom, hogy nem csüggedhetek. A mi szakmánkban ezt nem is lehet. Immár harminckettedik éve, hogy tanítok. Arra gondolok, milyen vicces, hogy már hétéves korom óta iskolába járok. Ennek negyvenhét éve, és ez nem panasz.

Mindig is tanító néni szerettem volna lenni, mert imádom a gyerekeket. Sokáig, nagyon sokáig osztályfőnökként dolgoztam, de most – már második éve – napközis tanító néni vagyok. Minden szakmának megvan a maga szépsége. Pedagógiai hitvallásom, hogy ezt kell megtalálni. Én megtaláltam!

Osztályfőnökként is sokat fáradoztam azon, hogy tanítványaimat jól megismerjem, de kevés volt az idő erre. Kevesebb, mint amennyit szerettem volna. Napközisként felcsillant a remény, igen, megint a nagybetűs REMÉNY, hogy itt jobban megismerhetem a gyerekeket és ezzel valami mást, valami személyesebbet nyújthatok. Nem az olvasás, írás és matematika terén, ebben már csak segítek délutánonként. Rengeteg mást adhatok: jóságot, szeretetet, megértést, türelmet, kedvességet, bátorítást, biztatást… Tudom, napközis kollégáim ugyanezt teszik…

Most, advent idején különösen odafigyelünk erre. Gyönyörű, felemelő időszak ez, melynek során megpróbáljuk kis tanítványainknak átadni – és velük együtt átélni – a csodát. Kicsi szívükben pontosan úgy lüktet a várakozás öröme, mint bennünk. Varázslat ez… Minden a szemünk előtt játszódik le, részesei vagyunk, de mégis mesés: az őszi dekorációkat felváltják a téli ünnepekhez kötődő, gyönyörű ablak- és teremdíszek. Dolgoznak kollégák, gyerekek. Szemükben ott csillog a remény, a csodálat, a hit és a szeretet fénye...

Kint már pirkad, és én tudom, ma is egy olyan nap jön, mely egyszeri és megismételhetetlen. Tegnap beáztattam a Luca-napi búzát. Arra gondoltam, hogy ezt a meghittséget el kellene juttatni az otthonokba is. Vinni mindenhová egy kis fényt, szeretetet, és bízni abban, hogy meg is érkezik…

Ma ültetni fogunk, és nagyon jó erre gondolni. Minden kisgyermek a saját kezével, kis cserépbe. Közben karácsonyi dalokat dúdolgatunk majd, és én beszélek nekik a szeretetről… Odavarázsolunk egy kis áldást, mert úgy érezzük, hogy a szeretet lelkével üzenhetünk anyukáknak, apukáknak. Eljuttathatunk minden otthonba megértést, boldogságot, gyógyító, szép szavakat, egyre mélyülő szeretetet…

Ezekkel a gondolatokkal készülök karácsonyra, és jól ismerem kollégáimat, ők ugyanígy éreznek, készülnek, varázsolnak... Kinézek az ablakon, már egészen kivilágosodott. Most kezd lüktetni a város. Pontosan úgy, mint egy szív. Megvan a maga keringése: hordozza, viszi piciny lakóit. A Hunyadiba is megérkeznek kis tanítványaink, és mi majd mosolyogva nyújtjuk át nekik az új nap csodáját. Minden tanító néni azt, ami az ő lelkében aznap megszületett…

Hiszen nem csak én vackolom be magam a tágas csendbe reggelente. Így élünk valamennyien a pillanat és a varázs bűvöletében. A csoda pedig megvalósul. Megvalósul most, ebben a pillanatban is, mert a könyvespolchoz lépve kiemelek egy könyvet, kinyitom…:
„Minden pillanat magába rejti azt a csodát,
hogy ránk talál a nagyobb Valóság – éppen most.
Minden pillanat áldás: esély a változásra, átalakulásra.
Ezért legyen tiéd a pillanat áldása,
amikor bevackolod magad a tágas csöndbe,
amikor teljes figyelmedet odaszenteled annak,
amivel éppen foglalkozol.”
(Varga Gyöngyi)

Eddig is tudtam, de már biztos vagyok benne, hogy nincsenek véletlenek, és a gondolatoknak teremtő erejük van. Eltölt a boldogság, mert a fenti sorok pontosan azt rejtik magukba, amit érzek…

Áldott, békés karácsonyt mindenkinek!

A szerző a soproni Hunyadi János Evangélikus Óvoda és Általános Iskola tanára.