Az impulzusok egyik legfontosabbika a Sztehlo-gyerekek vissza-visszatérő kritikája volt az egykori mentorukról elnevezett stipendium kapcsán. Sztehlo Gábor egykori neveltjei azt kifogásolták, hogy csak evangélikus tanulók részesülhetnek az ösztöndíjból, noha a felekezeti kizárólagosság korántsem egyeztethető össze Sztehlo Gábor szellemiségével, hiszen ő sem tett semmilyen különbséget a gyerekek között vallásuk, felekezetük vagy származásuk alapján.

Régen tudtam az idős tanítványok baráti zúgolódásáról, de a végső lökést egy váratlan találkozás adta meg múlt februárban egy osztrák sípálya nem túl barátságos melegedőjében. A déli órán a gyerekeimmel éppen a magunkkal hozott szendvicsek elfogyasztására készültünk, amikor belépett a helyiségbe Andrási Andor, akinek a közelmúltban második kiadásban is megjelent önéletrajzi kötetéből is tudhatjuk: idén lett nyolcvanöt éves. Nem tévedés, ő is hasonló (sí)cipőben járt, mint mi, a meglepetésszerű találkozás a még csak meg sem terített asztalnál pedig alkalmat teremtett arra a beszélgetésre, amelyre korábban mindig csak készültünk, s amelyből kiderült: a Sztehlo-ösztöndíjnak a felekezeti kiterjesztése iskoláink minden tanulójára nem várathat tovább magára.

Mindez azonban egy másik gondolati pályát is megnyitott, hiszen bármennyire követendő is Sztehlo Gábor példája, a Magyarországi Evangélikus Egyház jövőjéért, az evangélikus ifjúság támogatásáért, egyházi kötődésük erősödéséért viselt felelősségünk nem lehet kétséges, ezért is tennünk kell.

Számos beszélgetés témája volt már, hogy az elmúlt három évtized örvendetes intézményi növekedésével miképpen lehetne legalább valamelyest összhangba hozni népmozgalmi adataink alakulását. Hiszen mindeddig sajnos erősen fordított az arány: minél több evangélikus iskola és diakóniai intézmény, annál kevesebb egyháztag. Lehet a számokat csűrni-csavarni, de ez a tendencia nem sok jót sejtet. Korszellem vagy demográfia – a fogyás nem fátum: a Szentlélek munkáját segítő tettekre van szükség annak érdekében, hogy az utánunk jövő generációk is egy hitében megújulni képes, vidám és tettre kész evangélikus közösség tagjai lehessenek.

E cél érdekében persze sokan és sokféleképpen dolgoznak. S bár az evangélikus stratégia egyik alappillére a hálózatosság fogalma, vagyis hogy tudjunk egymásról, kapcsoljuk össze tapasztalatainkat, kezdeményezéseinket, mégis nagyon sok jó ötlet marad szűk körben. A felügyelők évente novemberben megrendezett országos konferenciájának talán az az egyik legfontosabb hozadéka, hogy a jó gyakorlatok terjedését segíti gyülekezetről gyülekezetre. Fontos azonban intézményesen is összekapcsolni az evangélikus hit és örökség hordozóit, kiegészítve, forrásokkal ellátva együttműködésüket.

A Schedius-ösztöndíj pont ezt a célt szolgálja. Hiszen a tehetséges, támogatásra érdemes evangélikus tanulótól azt is várjuk, hogy aktívan részt vegyen gyülekezetének munkájában. Az ösztöndíjas pályáját kísérnie kell a tehetségét felfedező pedagógus mellett a fejlődését általában régebben nyomon követő gyülekezeti lelkésznek is, a diáknak pedig a közösség előtt is számot kell adnia a munkájáról.

Névadóként azért esett Schedius Lajosra a választás, mert egyházunk történetét áttekintve talán az ő személyében összpontosul mindaz, aminek fontosságáról a róla elnevezett ösztöndíj szól. Német–magyar kétnyelvűsége gyerekkorától fogva biztosította számára a kitekintés, a tágabb tájékozódás lehetőségét, amely élete végéig a két kultúra közötti fontos közvetítővé tette. Ugyanakkor tudatosan törekedett a magyar nemzeti kultúra és tudomány erősítésére egy olyan időszakban, amikor ez korántsem volt egyszerű. Ugyanez mondható el lutheránus hitéről: amikor soproni, pozsonyi és göttingeni tanulmányai után kinevezték a pesti egyetemre a filológia és az esztétika tanárává, a II. József halálát követő erős katolikus befolyású visszarendeződés éveit élte az ország. Gyors előmenetelét – hisz huszonnégy éves volt csak a kinevezésekor –, valamint azt, hogy később felmentették a jakobinus összeesküvésben való részvétel vádja alól, Schedius nyilván jó kapcsolatainak is köszönhette.

Aligha lenne szerencsés persze, ha a mai evangélikus ifjúság elé egy „protekciós” ifjú tudóst állítanánk példaként. Sokkal inkább arról van itt szó, hogy imponáló tudásával, társasági jártasságával és nyelvismeretével hamar utat talált olyan körökbe is, ahol befolyásos támogatókra lelt. Barátai, levelezőpartnerei a kor legkiválóbb tudósai és irodalmárai voltak: Kazinczy Ferenc, Kármán József, Berzeviczy Gergely. A cenzúrával szembeszállva segítette Kármán József Uránia című lapjának megjelenését, a németországi sajtóban pedig kiállt a bebörtönzött Kazinczy, Batsányi János, Verseghy Ferenc és Szentjóbi Szabó László mellett.

A kulturális életben is aktív volt, egyetemi tevékenysége mellett 1796-ig a Kelemen László által alapított pest-budai magyar színtársulat dramaturgjaként dolgozott. Schediusnak és feleségének, Elisabeth Windischnek a pesti háza a társas élet egyik központja volt, zenei és irodalmi estek, beszélgetések keretében jött össze náluk a szellemi élet színe-java, különös tekintettel az egyre erősödő lutheránus értelmiségre. Schedius lenyűgöző odaadással és szorgalommal vett részt a legkülönbözőbb társaságok, gyűjtemények, alapítványok létrehozásában, de még a Lánchíd építését támogatók közt is megtaláljuk.

Szerencsés, hogy Schedius Pestre jövetele egybeesett a Deák téri – ahogy akkoriban nevezték: Kohlmarkt [Káposztapiac – a szerk.] – Insula Lutherana létrejöttével, így a gyülekezet, a templom és az iskola épülése szempontjából is jó szolgálatot tett a fiatal professzor fáradhatatlan tevékenysége. A Pesti Evangélikus Egyház megszerveződése a Deák téren, a katolikus dominanciájú városban a német módszertant követő korszerű oktatásnak és általában a tudományos életnek is nagy lendületet adott. Akkoriban a humán tudományok mellett a hazai evangélikusság számarányához képest a medicinában is erősen felülreprezentált volt.

A reformkori Pest lutheránus közössége kulcsszerepet játszott az ország modernizációjában, a felelős polgári gondolkodás megerősödésében. Schedius, aki József nádor harmadik feleségének, az 1819-ben Pest-Budára költöző Mária Dorottyának a magyarnyelv-tanára lett, fontos szereplője volt e folyamatnak. A Pesti Evangélikus Egyház gondnokaként, majd felügyelőjeként, társaival s az ott szolgáló lelkészekkel együtt olyan hagyomány megalapozója lett, amelyért csak hálásak lehetünk, s amelynek folytatása közös, országos ügyünk.

Ezért viseli az új ösztöndíj Schedius Lajos nevét, aki 1768. december 20-án született Győrött. Születésének kerek évfordulójára is méltóképpen emlékeztetett az első Schedius-ösztöndíjasok vidám és tehetséges társasága. Reméljük, hogy saját környezetükben ők is követik majd stipendiumuk névadójának példáját.