„Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében.” (Zsolt 130,5)

Várakozás. Várni valamire, amit talán sosem kapok meg. Olyan, mint a többórás hazaút. Először várja az ember, hogy végre odaérjen. Aztán telik az idő, és a táj még mindig az Alföld. A vonat ugyanúgy zakatol, zötyög, és órákkal később már abban sem vagyok biztos, hogy valaha odaérek. Miután lemondok a sürgető „Ott vagyunk-e már?” érzésről, megtanulom élvezni az utat. Látom a varázsát! Az Alföldön haladunk át, és sehol máshol nem ilyen szép a naplemente! Van olvasnivaló a táskámban, fülhallgató a fülemben, emlékek a fejemben, és ennél több talán nem is kell a boldogsághoz. Akár létezik az a hely, ahová igyekszem, akár nem, én a jelenben vagyok boldog.

Várakozás. Mindenki vár valamire: egy társra, egy gyermek mielőbbi érkezésére, menő állásra, lakásra, kocsira, bármiféle elismerésre… Közben végignézzük, hogy vannak, akiknek ez mind megadatott: könnyen és gyorsan. Mennyivel egyszerűbb nekik az élet! Mekkora áldás mindez! Vajon tisztában vannak vele? Vajon tudják-e értékelni? Úgy érzem, én biztosan tudnám. Aztán ki tudja! Hiszen: itt vagyok én is.

Szerda, délelőtt 10 óra. Egymagam ülök a telt házas kávéházban. Épp a vasárnapi prédikációmon dolgozom. (Hiszen hol máshol gondolkodhatnék azon, miről beszéljek az embereknek, ha nem közöttük?) Közben ide-oda forog a tekintetem, vizsgálódom. Elmerülök a gondolataimban. Végignézek egy sütizést, miközben én nem ehetek semmit. Elsőre szörnyűnek hangzik, de az agyondicsért cukrászdából érkezett krémsajtos torták csak akkor hiányoznának, ha valaha kóstoltam volna. Azonban fogalmam sincs, hogy pontosan milyen ízük van, így csak az emberek örömét látom, és örülök, hogy nekik most könnyebb elviselni az élet terheit egy rövid időre, mert azok a sütik az elmondásuk alapján nagyon finomak. Srégen szemben a turbékoló páron ragad meg a tekintetem. Innen nézve mintha szerelmes szavakat suttognának egymás fülébe! Meghittséget érzek. Jó látni, de azért…

Várakozás. Tokió. Sibuja vonatállomás. A város közepén a híres akita inu bronzszobor. A fél világ ismeri a történetét. A kutyát, aki gazdája halála után még kilenc éven át ott állt a vonatállomáson, és várta őt, hogy együtt mehessenek haza úgy, mint régen. Hacsikót még a halála is itt érte. Türelmes várakozás. Páratlan hűség. Megrendíthetetlen bizalom.

Mikor mire várunk? Azt hiszem, sokszor nem is tudjuk. Várakozunk, de nem tudjuk, mire. Szeretnénk valamit, de nem tudjuk, mit. Amikor üresnek, túlságosan monotonnak érezzük az életünket, felébred bennünk egyfajta várakozás. Amikor csak ülünk a kávéházban, nézünk ki a fejünkből, és előtörnek belőlünk a „de jó lenne, ha” érzések! Mi lenne jó? Mire várok? Mindig bennem van: várakozás a változásra. Ülök a kávéházban vagy a szobámban, és várom, hogy történjen már valami, de nem is tudom, hogy pontosan mi. És milyen jó lenne, ha nem is kellene tenni érte semmit!

Várakozás. Azt jelenti: hamarosan történnie kell valaminek. Hogy mi lesz a végkimenetele, sosem tudom megmondani biztosan. Azt viszont tudom, hogy valami mindig lesz. Tudom, hogy holnap is felkel a nap, és érzem, ott ragyoghat rám igazán, ahol Te vagy!