A következő nyolc és fél hónap alatt még ő állt helyt a szolgálatban. A „házamnál szeretet és megbecsülés, asztalomnál pedig jó polgári étkezés” parókusi díjazás mellett a harmincöt pengős kongrua minden elsején sóvárogva várt küldemény volt, és nem akart növekedni, hogy lehetővé tette volna az én világra jöttömet. De bizonyára így volt a jó.

Születésem – keletkezésem, létrejöt­töm – legalább megközelítően egybeesik azzal a püspöki levéllel, mely gazdámat a fővárosba rendelte szolgálatra. Ott már jobban feltűnt, hogy a kölcsönkabát még bokáig sem ér. Pedig a gazdám ott sem nőtt nagyobbra (ha néha úgy is érzékelte!), de hát… nos, igen. Most már telt is annyi, hogy a szabó, aki Luther-kabátot még nem csinált életében, a gazdám gazdájának Luther-kabátját szemrevételezve nagy bátran nekivágott, és – dicsekvés nélkül – remekbe megalkotott engem. 

X

Itt kezdődik hát az én saját külön életem. (Nem mondhatom azt, hogy „szolgálatom”, mert az sohasem volt egyedül az enyém. Azt sem, hogy „tündöklésem”, mert az igazán csak évtizedek elmúltával, most jutott teljességre – a kopástól.) Aki évtizedekben számolja a múltját, az nem vállalkozhatik arra, hogy életéből mindent elmond. Ezért csak egy-egy képet villantok fel, s ebben sem idői, sem tartalmi sorrendet nem követek. Csak ahogy a redőim közül kihullanak. Például…

Egyszer az öreg püspök professzor megkért bennünket (a gazdámat meg engem), hogy abban a kis vidéki gyülekezetben, amely az ő gondozása alatt nőtt fel, végezzünk egy temetést. Egy édesanyát temettünk, akiről nem tudhattunk sokat, de annyit láttunk, hogy a gyászoló családban legalább nyolc gyerek van, akik hangos jajveszékeléssel siratták az édest. Azóta nagyon sok ravatal mellett álltunk már, de ilyen őszinte, nagy fájdalmat nem láttam. Akkor a gazdám azt tette, amit talán azóta sem: amikor el-elcsukló hangon befejezte a síri imádságot, és a legfájdalmasabb következett: a sírba bocsátás, két kicsi árvát magához ölelt, és bő szárnyaimmal betakart. Azok a nyomok, amelyeket a végig szipogó kicsik szép fekete testemen hagytak, talán nem váltak volna díszére egy szalonkabátnak, én azonban még ma is azt érzem, hogy akkor a gazdámmal nagyon szép istentiszteletet tartottunk.

X

Aztán elmúlt a fővárosi dicsőség is, s azt az időt, amely ezután következett, én magamban mindig a „kofferes időszaknak” nevezem. Mit tudtok ti, mindig fogason függő Luther-kabátok, mit jelent az, amikor a gazda hetenként legalább háromszor összehajtogat, s begyűr a táskába, aztán – Jézus segíts! – ki a szórványokba! Mi még szekéren vagy biciklin mentünk, s én ott feküdtem a saroglyában, vagy ott lógtam a kormány szarván a kofferban. Volt úgy, hogy tele terem várt bennünket, akkor szépen kisimultak gyűrött redőim. Máskor talán csak ketten-hárman, bizony akkor nehezen vasalódtak ki a kofferlakás ráncai.

X

Sokan talán azt gondolják, hogy a Luther-köntös élete természetszerűleg magányos élet. De azért vannak nekünk is kiváltságos ünnepnapjaink. Jó rájuk visszaemlékezni. A nagy alföldi városban majdnem háromszáz társammal együtt vonultunk a templomba szép rendben. Elöl a püspökök, közben gyülekezetnyi lelkészsereg. Luther-kabátban és barettban, hátul, a legvégén pedig a két házigazda lelkész Luther-kabátban és keménykalapban, cilinderben. Azért nagyon szép volt!

S hadd emlékezzem meg még egy ilyen sokadalomról. Az is szép volt. Szomorúan szép. Püspököt temettünk. A Deák térről kétszázan indultunk el, hogy a félrehúzódó forgalom sorfala között eljussunk a Kerepesi úti temetőbe. Kétszáz próbált férfitorokból szállt a végtisztességadó ének: „Krisztus, te vagy életem…” [Evangélikus keresztyén énekeskönyv] és „Minden e földön csak elmulandó” [EÉ 372], úgy, ahogy ő akarta, aki egykor a Confirma Deust intonálta az oltár előtt, fejünkre tett, áldó kézzel.

Időben előreugrottam egy kicsit, de visszalépek, mint aki elhagyott valamit. Egyszer megint táskába gyűrt a gazdám, és rákötött a csomagtartóra. Ez nem volt jó. Körülöttünk dörögtek az ágyúk, az aknavetők, zúgtak a repülőgépek, bevilágították az éjszakát a toroktüzek, amikor hajnalban kiadták a parancsot: aki tud, menjen! Nehéz volt. Amikor egy-egy vasárnap szószékre álltunk – én tudom legjobban –, a Luther-kabát alatt nyugtalanul vert a szív az elhagyott, talán el is veszett gyülekezetért.

A Luther-kabátok gazdáinak Nagy Gazdája azonban ott adott békességet, ahol legkevésbé gondoltuk volna. Az oltalmat adó pince sok kis fülkéjéből előjöttek a családok, kicsinyek, nagyok, és szállt az ének, csodálatosan szállt. Együtt zengték: „Erős vár a mi Istenünk…” [EÉ 254], „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” [EÉ 339], „Magyarországról, romlott hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról…” Egy kis teaasztal volt az oltár és szószék, és – különös! – a zsírból, padlóviaszból eszkábált mécses füstölgő világánál el tudtam felejteni az oltárok fényét, ragyogását, melyben olyan sokszor megfürödtem már.

Hét hét múlt így el. Az utolsó nap vasárnap volt. Délelőtt még együtt könyörgött a katakomba népe megmaradásáért, szabadulásáért, aztán lelket bénító, szörnyű tűz után minden elcsendesedett, szinte bántó csend lett, és egy óra múlva megnyíltak az óvóhely vasajtajai, és az utcára tódult nép a szokatlan fénytől pislogva ismergette a sebeitől alig felismerhető várost.

Nekünk csak egy gondunk volt: mikor kerül most már újra ránk a sor? Ebben a szorongásban még jobban összeforrtunk, a gazdám és én, a Luther-kabát.

De egyre jobban sóvárogtunk „hazafelé”. És hamarosan el is indultunk. Gazdám sokszor emlegeti: kár, hogy fénykép nem örökített így meg bennünket. Kucsma, bajusz, télikabát, alatta én, a Luther-kabát és a kézben egy romeltakarításkor talált síbot mint zarándokbot.

X

Érdekes! A béke áldott életének alig van története. Ahol rend van és nyugalom, ott az emlékek elsimulnak. Így jó, és így szép. A hazatérés óta talán öt vasárnap sem volt, amikor a fogason maradtam. Szolgálunk.

X

Nem is várunk már semmi nagyot, semmi izgalmasat, bár ez teljesen a Nagy Gazda kezében van. Egy szerepemre azért mégis remegve gondolok. Az még el fog jönni. Egyszer majd megáll a szív a Luther-kabát alatt, és én odasimulok a gazdámhoz, aki elindul a templom nélküli város felé. Tudom, ott nem lesz rám szükség. De nem baj, nem fáj. A fekete köntös fehér ruhává változik. Ha hazaértünk. Ha igazán hazaértünk.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2019. április 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.