Ismét élveztük az együtt töltött napokat. Vasárnap délután öt gyülekezet gyermekei ott folytatták, ahol tavaly abbahagyták: szerető ölelések, előre megbeszélt ágyfoglalások, közös sátorállítás vette kezdetét. A csoportalakítás már rutinosan megy. És egyre több minden megy rutinosan, hiszen a középiskolás korosztályból olyan fiatalok a táborlakók, akik kicsi koruk óta minden évben itt vannak. Így aztán egyre több feladatot vesznek le a felnőttek válláról, lendületesen, határozottan tanítják a kisebbeket a tábori életre. 

„Hogy lehet az, hogy ilyen kicsi faluban van a világ legjobb tábora?” – hangzott a kérdés a búcsú perceiben. A kérdés nyilván elfogult, de mi valóban így érezzük. Tényleg: hogy lehet ez? Mi az oka annak, hogy csütörtökön már jönnek az ötletek, hogy „Mi lenne, ha csak hazamennénk tiszta ruháért, és vasárnap folytatnánk? Legyen kéthetes a tábor!” Talán a lassan évtizedes barátságok. Talán a klassz délutáni programok. Esetleg a vidám, Istent magasztaló énekek, melyeket a hét vége felé már az udvaron vidáman táncolva énekeltek a kisebbek. Vagy az izgalmas flanelképekkel bemutatott bibliai történetek. Talán a tartalmas délelőtti korcsoportos beszélgetések. Vagy mindez így együtt. 

Az a reménységünk, hogy ezeket a gyermekeket, fiatalokat legfőképpen a Szentlélek Isten szeretete vonzza és tartja meg a tábori közösségben évről évre. Ő az, aki szól hozzájuk a tanításon, az imádságokon, énekeken, beszélgetéseken keresztül. És ő az, aki a tábor végeztével is velük megy otthonaikba, baráti körükbe, hétköznapi tevékenységeikbe. Ő az, aki új életet adhat nekik, hogy bővelkedjenek, hogy az imádság által mennyei levegőhöz jusson a lelkük, hogy Isten igéjéből táplálkozzanak naponként, hogy keresztyén közösség tagjai legyenek, hogy örömmel tegyenek bizonyságot a családban és a barátoknak. És ő adja meg nekik a lelki növekedés ajándékát is. Ezért imádkozunk. Úgy legyen!