„Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa!” (Mt 10,7)

Emlékszem, hogy a teológia elsőéves hallgatójaként mennyire vártam azt, hogy gyülekezetekbe mehessek szolgálni. Másodévesként már megtehettük ezt, hiszen akkor már kötelező volt évenként legalább két alkalommal elmenni valahová az országba, és hirdetni az igét. Emlékszem az első alkalomra. Felkészültem. A leírt igehirdetést beadtam időben a felkészítőnek, aki először azt mondta, hogy rövid. Aztán kisebb erőfeszítéssel kiegészítettem, hogy elég legyen. Egy idős lelkész gyülekezetébe mentem, ahol szombat este megérkezve mindenről beszélgettünk, de a szolgálatról egy szót sem. Másnap felfokozott érzéssel indultam fel a szószékre. Végignéztem a gyülekezeten, majd elkezdtem felolvasni az előre elkészített szöveget. A szép, fennkölt szavak azonban nem érintettek meg senkit. De ezt én nem láttam, nem érzékeltem. Az Ámen után néztem fel legközelebb a papírból. Nem tudom elmondani azt az érzést.
A lelkész a búcsúzásnál csak ennyit mondott: „Menni fog ez, csak ne te akarj mondani valamit, hanem hagyd, hogy Ő, Jézus szóljon belőled, általad!”

Amikor Jézus kiküldte a tanítványait, akkor talán ők is ezt érezhették. Indultak nagy hévvel, megfogalmazták előre a mondatokat. Tudták, hogy mit kell mondaniuk: Jézus küldő szava egyértelmű: „Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa!”
Nem egyszerű tanítványnak lenni. Különösen Jézus tanítványának. Annak ellenére, hogy minden adott. Jézus elmondja, hogy hova menjenek, mit tegyenek, mit vigyenek magukkal. De mégis egy teljesen új, váratlan helyzetbe csöppen a tanítvány, amikor apostollá, küldötté lesz. De kik is valójában ezek a tanítványok? Ma azt mondanánk rájuk, hogy egyszerű emberek. Főleg halászok, de van köztük „pénzember”, vámszedő is. Mindannyian – egyházi szóhasználattal élve – laikusok. Csak azt mondhatták tovább, amit Jézustól láttak és hallottak, amit a vele való közösségben átéltek. Ennél többet, jobbat viszont nem is adhattak volna tovább. Hiszen a rájuk bízott szavakban, az evangéliumban maga a Feltámadott van jelen hitet teremtő, abban megerősítő, vigasztaló és bátorító szeretetével. Isten országa, irgalmas szeretetének életformáló uralma csak Jézus által, Jézussal és Jézusban érkezik el hozzánk. Az Isten országának, Krisztusának hirdetésére szóló küldetés valóban egy teljesen új, váratlan helyzet. Egykori és mai tanítványokra egyaránt érvényes, hogy nem nekik kell kitalálniuk a mondanivalót, hanem a Szentlélek Úristen adja szívükbe és szájukba az örömhírt, az evangéliumot. Nemcsak ők beszélnek, hanem Krisztus szól általuk. Ebben azért lehetünk bizonyosak, mert ezt ő ígérte meg. De ez csak akkor történhet, ha nem másról van szó, csak Jézus halálának és feltámadásának hirdetéséről. És valóban ennyi elég: Testvérem! Jézus meghalt érted a kereszten, mert fontos vagy neki. Isten szeret téged, ezért áldozta fel érted a Fiát.

Csak úgy tudunk megtanítani másokat valamire, ha minél mélyebben átérezzük a helyzetét. Egy paptanár mesélte azt, hogy amikor ő elkezdett nyelvet tanítani a diákjainak, akkor – hogy bele tudja képzelni magát a diákjai helyzetébe – elkezdett egy számára ismeretlen nyelvet, a portugált tanulni. Egyszer egy brazil csoportot kellett végigvezetni a templomán, így igyekezett az anyanyelvükön átadni az ismereteket. A végén a csoport vezetője odament hozzá és azt mondta, hogy ilyen érthető módon nem kaptak még idegenvezetést. A pap ott értette meg, hogy nem a nagy szavakra, cirádás mondatokra van szükség, hanem az egyszerű, érhető beszédre.

Én, aki az első szolgálatomban megbuktam – zárójelben jelzem: és még hányszor –, a tanítványok, akiket oly sokszor nem értettek meg, és Te, testvérem ott a rádiókészüléket vagy internetet hallgatva hirdessük az evangéliumot minden időben, hogy Isten szeret és megváltott. Isten országa Jézusban közelített el és érkezett meg hozzánk. És egyszer majd mindaz, amit a hirdetett ige nyomán hiszünk és remélünk, láthatóvá lesz a mi számunkra is. Ámen.