A Luther-kabát története a reformáció időszakára nyúlik vissza. „1524. október 24-e döntő nap volt Luther reformációs szolgálatában is […]: délelőtt még szerzetesi ruhában hirdette az igét, délután pedig már doktori talárban. […] A lutheri tanok prédikátorai a reformátorról véve mintát kezdték ezt hordani – egyetemi végzettségük is feljogosította őket erre” – írta Keveházi László A Luther-kabát története hazánkban címmel megjelent írásában (Evangélikus Élet, 2005/19. szám, 3. o.).

Évszázados családi gyökerek

Török Lajos is egy régi, de persze már 20. századi emlék felidézésével kezdi történetét: „Egy húsvéti istentiszteleten láttam először Luther-kabátot. Tágra nyílt szemmel néztem, miért van a lelkészen hos - szú, földig érő kabát. A nagymamámmal rendszeres templomba járók voltunk, hamar megtanultam, hogy ez egy formaruha. Nem gondoltam akkor, hogy egyszer én is ilyeneket fogok varrni.”

Az orosházi gyökereire büszke mester apai ági felmenői már ott voltak az 1700-as évek végén Zombáról Orosházára települt evangélikusok között. „Hitük miatt, a katolikus földbirtokos elől menekültek Békéscsabára, majd Orosházára Szent György napján” – meséli. Orosházán konfirmált, de a Kádár-korszakban egy kisvárosban nem volt egyszerű a hitélet. „Olyan munkahelyre kerültem – egy orosházi nagyvállalat személyzetise voltam –, ahol nem vették szívesen, ha templomban látnak. De túléltem. Otthon olvastam a Bibliát, énekelgettem édesanyámmal, nagymamámmal. 1989 után minden akadály elhárult, és munkahelyet is váltottam.”

Több lelkész is hatással volt Török Lajosra: Pintér János, Győri Gábor, Ribár János nevét említi. „Úgy neveltek otthon, hogy mindig csodálattal hallgattam, ha Istenről beszéltek a lelkészeink. Minden este imádkoztunk, hálát adtunk az eltelt napért.” 1991-től presbiter, majd iskolaszéki tag, sőt gondnok is lett. Egyházunk országos gyermekbizottságának tagjaként is tevékenykedett nyolc évig. Hite mély gyökerű, erős tartást ad számára. Kilenc éve költözött családjával Budapestre: „Átültettük a fát új földbe. Új közösséget kerestem, s ez kis kitérővel a kelenföldi evangélikus gyülekezet lett. Egy orosházi ismerősöm révén másodegyházfi lettem itt, s boldogan vállaltam a szolgálatot.” 

Egy tálentum története A szabászat Török Lajos életében régre nyúlik vissza: „Mikor megszületettem, kaptam két egészséges kezet és némi tálentumot. Gyerekkoromban sokat játszottam nagymamám Singer varrógépével. Ahogy édesanyámék mindent megvarrtak maguknak, apránként én is elkezdtem szabni, ruhákat készíteni.”

Az első Luther-kabátra, amely a kezébe került, így emlékszik: „1991-ben Győri Gábor elhozta nekem az édesapjától kapott, nagyon régi kabátját. Megkérdezte, hogy csinálhatunk-e még vele valamit. Természetesen igen! – feleltem. Bélés- és gallércsere, a gombolás javítása után szinte újjászületett.” Az első után még sok jött, noha gépésztechnikusként sosem gondolt arra, hogy egyszer ez lesz az élete. „Belső sugallat volt, hogy azt az első kabátot nagyon jól megfigyeljem! Mintha jelet kaptam volna: nézd meg, neked ezzel küldetésed van!”

Így is lett: a szálak összeértek. Az egyházi gyermekbizottságban találkozott teológushallgatókkal, lelkészekkel. Javításra kérték, majd kiderült: alkotni is képes. Teremtőjétől kér munkájához erőt, kitartást: „A szemem fárad el először, mert a fekete anyag szinte vibrál a mesterséges fényben. Ilyenkor abba kell hagynom a munkát” – avat be a nehézségekbe is.

Örömünnep az átadás

A világ evangélikus lelkészei nem egyforma Luther-kabátot viselnek – mondja. „Eltérés lehet az anyagban, a ráncolásban, északon gyakori a fehér szín, de láttam már lilát is. Divatnak itt helye nincs, ez formaruha. A gallér alól nem látszhat ki semmi.”

Egy Luther-kabát készítése az első ollóvágástól az utolsó öltésig huszonnégy–harminc munkaóra. Mikor a kész darabokat beviszi a teológiára, és a hallgatók felveszik, az csodálatos pillanat. „Átadási összejövetelt tartunk. Együtt örülünk az élménynek: a fiatalok ebben a ruhában fognak évtizedeken át szolgálni Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésével! Igazi örömünnep! Forognak, fényképezkednek, rácsodálkoznak önmagukra, egymásra: »Istenem, elértem idáig, ez már az én Luther-kabátom!« Önfeledtségük átragad rám is: elérték a céljukat, szolgálhatnak.”

Török Lajos keze alól húsz év alatt több mint kétszáz új kabát került ki; a javításokkal együtt háromszáz. A kérdésre, hogy másként kezd-e szakrális ruhát varrni, így felel: „Ez lelki dolog. Másként fogok hozzá: Isten szolgájának varrok. A szakrális dolgok számomra szentek. Akkor is, ha úrvacsorai kendőt, oltárterítőt készítek vagy csak javítok. Imádkozom előtte, ahogy reggel és este is hálát adok az Úrnak a létezésemért és azért, hogy elvégezhetem mindezt. Az ő segítsége nélkül nem menne.”

Nem volt furcsa

És hogy mit jelent a szolgálatba éppen induló pásztorok számára először magukra ölteni a Luther-kabátot? Két frissen ordinált lelkésznőt kérdeztünk erről.

„Édesanyám lelkész, így gyerekkorom óta természetes a Luther-kabát látványa – mondja Rosta Izabella. – A kötődésem velem született. Sosem éreztem furcsának, tudtam, hogy a szolgálat eszköze és velejárója. Török Lajost most ismertem meg személyesen. Jólesett a hozzánk való viszonyulása: türelme, segítőkészsége, amellyel a méretvételkor és a próbán jelen volt. Mindez izgalmas, újdonságokkal teli folyamat volt. Ugyanakkor nem a ruha teszi Isten jó szolgájává az embert. Az evangélium rajtunk keresztül szólal meg, és ez a fontos és nagy dolog! A feladat, hogy Isten ránk bízta az evangélium hirdetésének szolgálatát, fontosabb annál, hogy mit viselünk. Legyen az Luther-kabát, alba vagy stóla, a mi felelősségünk az, hogy teljesítsük küldetésünket a tőlünk telhető legjobb módon.”

Gyakorlat teszi…

„Jelenleg úgy érzem: a Luther-kabát viselésére nem lehet felkészülni. Azért sem, mert az ordinációhoz kötődik, és így nem a fizikai valója van előtérben – ezt már Németh Kitti fogalmazza meg. – Aztán amikor felveszi a lelkészjelölt aznap az istentisztelet előtt, igen fontossá válik, pláne, hogy – hacsak nem gyakorol előtte – előfordulhatnak a még »friss Luther-kabátosoknál« a gyakorlatlanságból adódó kisebb, netán vicces balesetek. Nálam is volt egy pillanat, amikor felrémlett előttem, hogyan fogok beesni az oltártérbe püspök úr elé vagy mellé: nem emeltem fel a Luther-kabát alját, amikor felléptem a lépcsőn, így ráléptem az egyik, majd a másik lábammal is, úgyhogy visszatolatva kellett megakadályoznom az esést. A másik a gombolása: eddig akárhányszor vettem fel, elsőre mindig félregomboltam.

De gyakorlat teszi a mestert: idővel biztos rutinná válik a felvétele és a használata, ugyanakkor mindig is olyan ruha marad, ami különleges megbecsülésnek örvend. Fontos ez nőként is, szeretem, hogy van Luther-kabátunk, és ugyanolyan, mint a férfi szolgatársaké, mert jelzi, hogy nincs különbség férfi és női lelkész között. Ugyanazt tanultuk, ugyanúgy végeztük a gyakorlatainkat, ugyanarra esküszünk fel, egy célért küzdünk. Ki ebben jó, ki abban, a lényeg, hogy abban nem mutatkozik különbség, hogy a férfi vagy a nő jobb, teljesebb vagy igazabb lelkész.

Nagyon fontos, hogy láthattuk, milyen gonddal és szeretettel készülnek a Luther-kabátjaink. Bár nem volt túl sok alkalmunk Török Lajossal beszélgetni és találkozni, mégis kaphattunk egy kicsiny szeletet az ő ehhez való hozzáállásából. A próba mindig várva várt, vicces, belül mégis komoly alkalom, hiszen szokatlan egymást Luther-kabátban látni, szokatlan még a viselése, a helyzet, jókat mosolygunk, de azért már belecseppenti a tudatunkba a változást: nemsokára vége a hatodévnek, közeledik az ordináció és a szolgálatba állás időpontja.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2019. augusztus 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.