A péntek este Szemerei János nyugati (dunántúli) püspök áhítatával vette kezdetét, aki Ef 4,1-7 versei alapján hangsúlyozta azt, hogy a felügyelőket összeköti az evangélikus egyházban végzendő feladatra kapott bizalom. Ezért fontos tisztában lenni három hangsúlyos ponttal: van teendőnk önmagunkkal, ápolni kell kapcsolatainkat és tudnunk kell, milyen forrásból meríthetünk.

Ahhoz, hogy hivatásunkhoz méltók legyünk, tudnunk kell, kinek mit kell csinálnia. Erre különböző biblikus, lutheri és életbeli példákat hozott a püspök, aki arra a következtetésre jutott, hogy saját magunk igyekezetéből nem állhatunk meg Isten előtt, mert nem vagyunk méltók rá. De Isten kegyelmes és méltat bennünket, ezért felemel magához bennünket.

El kell szenvednünk egymást szeretettel és fel kell fedeznünk azokat is, akik a gyülekezet holdudvarában vannak. Krisztus még a szenvedést is vállalta értünk, annyira szeretett bennünket. Ő a komoly forrásunk, aki reménységet, megújulást és értéket adhat számunkra.

Prőhle Gergely országos felügyelő egyházunk helyzetéről, a keresztény közösség helyzetéről és a magyar közéletről szólt. Hangsúlyozta, mennyire fontos az, hogy mi keresztények, magunk is felelősséget vállaljunk; méltó hangütéssel, lutheri hangvétellel, a kegyelem általi szabadságból kiindulva tartalommal töltsük meg a közéletet – szólított fel minenkit.

Beszélt Magyarország kormánya és az evangélikus egyház által megfogalmazott szerződés jelenlegi állásáról is. Megtudtuk, hogy a tervek szerint még ebben az évben aláírásra kerülhetne az a dokumentum, amely az evangélikus egyház különböző részeinek, gyülekezeteinek, oktatási- és diakóniai intézményeinek közös, egyetértéssel megfogalmazott irata.

Buzdított arra is, hogy gyülekezeteinknek nagyobb anyagi áldozatot kellene vállalniuk. A felügyelők pedig próbálják meg tehermentesíteni a lelkészeket, hogy azok többet tudjanak egyházi feladataikkal és a teológiával foglalkozni.

Mennyiben jellemezte egyházunkat a felelősség és öntevékenység harminc-harmincöt évvel ezelőtt? – ezzel a címmel Fabiny Tamás és Győri András Timótheus filmösszeállítása került bemutatásra a Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti gyűléséről, és a Fasori-gimnázium 1989-es újraindulásáról.

A szombat reggel Fabiny Tamás áhítatával kezdődött (1Jn 4,11; 18-20 versei alapján).

A másik embertől és az önmagától való félelem meghatározza a ma emberének is mindennapjait – mondta a püspök, majd hétköznapi, irodalmi és biblikus példákat hozott a rettegésre és a félelemmel szemben a szeretetet állította a középpontba. Isten szeretete ma is érzékelhető, hiszen ő nem csak a múltban szeretett, hanem ma is szeret. Szeretetének mindig iránya van, ő az értünk való Isten, aki érettünk adatott az úrvacsorában és behálóz „bennünket”, hogy a tanítványaivá legyünk. Mivel ő szeret minket, ezért mi is szeretjük őt és általa embertársainkat is. Mert e kettő csak együtt működik. Péter apostollal együtt mondhatjuk hát: igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.

Luther, a lelkész és Melanchthon – mondhatjuk úgy – a felügyelő barátsága egy életre szólt, de testvérré a barát a nyomorúságban válik, így ők is egyre közelebb kerültek egymáshoz testi-lelki problémáik során. Konfliktusok, kísértések, de közös élmények, egymásért való könyörgések határozták meg életüket és ebből minden mai gyülekezeti vezető tanulhat.

Az egyetemes papság kérdését feszegette Hafenscher Károly Papok – egymás számára? Az egyetemes papság elve – legyen inkább gyakorlat... című előadása is. Torzulások voltak a középkori egyházban, ezért vissza kellett térni az eredeti gondolatokhoz. Ennek szellemében a ma egyházának is újra kell gondolnia 500 év után ezeket a kérdéseket, mert a lelkészi dominancia, az elpaposodás, és a nem felkészült laikusok között ellentét feszül. Jelen van a lutheri egyetemes papság elvének individualizált és ezzel tévútra siklott értelmezése is, amikor az emberek azt gondolják, nincsen szükségük a hitük gyakorlására lelkészre és gyülekezetre. A reformáció az Isten felé „akadálymentesítést” hajtott végre. De erőteljesebben felelőssé is tett egymásért, azaz felebarátunk hitéért, életéért, Istenhez jutásáért – mert az Úr számon fogja kérni majd ezt. (Krisztusává lenni a másiknak, a megbocsátás, az irgalom, a lelkigondozás, a gondok magunkra vételének gyakorlásával, áldozatvállalással...)

Az ószövetségi papság Krisztussal úgymond véget ért. Jézus véget vetett az Isten és ember közötti papi közvetítő szerepnek, ő lett a Pásztor, ő gondoskodik, etet, véd, nevel, kísér, terel, fenyít, gyógyít, célba juttat. Vagyis Krisztussá lenni azt jelenti, Pásztorrá lenni.

Hafenscher Károly a konzumkereszténységgel szemben a tudatosan a másikra figyelő, biblikus „stílusban” gondolkodó és kommunikáló, a közösséget felvállaló, empatikus tapintatosságú, segítő, a mély testvéri kapcsolatokat ápoló, mokért imádkozó, a másikat vigasztaló, a Krisztust hordozó, az átadott életű, a nem ítélkező keresztény hozzáállást hangsúlyozta.

„A népegyházak ideje lejárt, a missziói, mozgalmi, kisközösséges, szolgáló egyházi modellek helyett a tartalom, a letisztulás és az elmélyülés idejének kell jönnie” – zárta gondolatait.

Mészáros Tamás nyugati (dunántúli) egyházkerületi felügyelő témája a gyülekezetben való személyes felelősségvállalás volt. Helyesen kell szólnunk és cselekednünk a megfelelő helyzetben. Sőt, azt kell cselekednünk, amit szólunk. Tudásunkat, ismereteinket nem tarthatjuk meg csupán önmagunk számára, hiszen miránk, megváltottakra és kiválasztottakra sokat bíztak és sokat is fognak kérni tőlünk. Krisztusnak kell lenni számunkra mértékadónak. A felügyelői eskü hármas tagoltságú: segítem, ellenőrzöm és támogatom. Ezeket a szavakat komolyan kell venni. A lelkész mellett fontos a felügyelői segítség minden kérdésben. Az elnöktársat akkor lehet támogatni, ha elnyerjük bizalmát, közös nevezőre jutunk.

Font Sándor, a Déli Evangélikus Egyházkerület felügyelője Gyülekezeti tisztségviselők a helyi közéletben címmel szólt. „A szeretet az tett; A tett az felelősség” gondolata köré építette fel beszédét. Először azt elemezte, hogy mit teszünk meg a szeretteinkért, valamint a másik emberért, és mit tettek eleink bizonyos helyzetekben. Elmondta, hogy nem ért egyet azzal, ha egy lelkész akár a helyi önkormányzatban, akár az országos politikában szerepet vállal, mert ha egy kérdésben feszültség, probléma vagy konfliktus alakul ki, akkor ezt behozhatja a gyülekezet életébe, de ez nem szolgálja Krisztus ügyét. Ezzel szemben véleménye szerint egyházi tisztségviselő (presbiter, felügyelő) vállalhat közéleti szerepet, mert azt egyháza javára is teheti, anélkül, hogy egyházi szerepe túlságosan előtérbe kerülne.

Fábri György a gyülekezeti önállóság és a hálózatos egyháztémájában szólt. Biblikus példákat hozott arra, hogy az adakozás, a pénz kérdése a gyülekezet fenntartása szempontjából mennyire fontos. Teológiánkból táplálkozik az a gondolat, hogy a gyülekezeti tagoknak kell az egyházat eltartaniuk, de bizonyos támogatásokat lehet igényelni a nemzeti közösség forrásaiból is az egyházi, közösségi szolgálat számára is. Részletes statisztikákat mutatott be arról, hogy mekkora felajánlások érkeznek egyházfenntartói járulékra. Megtudtuk, hogy éves szinten a gyülekezeti tagok 30 százaléka ad 6-12000 forint közötti összeget gyülekezetének, 20 százalék 12-18000 között, 17 százalék 18-30000 között és csupán 11százalék az, aki 30000-nél többet fizet be. Gyülekezeteink közel fele így nem tud önfenntartó lenni. Láthatjuk az adakozásban azt az országos adottságot is, amely bizonyos térségek gazdasági helyzetét mutatja. Ha azonban a keresők fizetésük 1,74 százalékát, a nyugdíjasok nyugdíjuk 1,4 százalékát, a tanulók pedig zsebpénzük 0,83 százalékát felajánlanák, ez a helyzet megváltozna. Az elmúlt időszak zsinati döntéseinek hatására már pozitív változások indultak: 5 százalékkal nőtt az egyházfenntartói járulék országosan. Érdekes volt hallani azt is, hogy a lelkészi életpályamodell bevezetésével kapcsolatban a gyülekezetek egyötöde egyáltalán nem élt a fizetéskiegészítéshez kérhető közegyházi támogatás lehetőségével.

Az egyszázalékos bevételek is nőttek idén; mind a felajánlók számában, mind az összegben radikális emelkedés volt tapasztalható. Teológiai és hitbeli belátás kell a gyülekezetek részéről a további tartalékok mozgósítására.

A hálózatossággal kapcsolatban az előadó az egyházi stratégiával érvelt. Fontos, hogy tudjunk egymásról, beszéljünk egymással, öntsük formába a jó kezdeményezéseket és gondolkodjunk valós gyülekezeti méretekben.

Ezután a Luther Kiadó bemutatkozása, tevékenységeinek ismertetése következett, Antal Bálint igazgató, Kézdi Beáta az Evangélikus Élet megbízott főszerkesztője, valamint Boda Zsuzsa a kiadó szerkesztőjének előadásában, akik hangsúlyt fektettek arra, hogy egy evangélikus identitást képző terméket sokkal jobban kellene reklámozni ahhoz, hogy a valóban értékes tartalmak eljussanak az olvasóközönséghez. Felmerült annak kérdése is, hogy a virtuális világban, a honlapon és a közösségi médiában is erőteljesebben támogatott egyházi megjelenésre lenne szükség.

Kondor Péter püspök áhítata következett, aki Róm 12,9-18 versei alapján nem általában a szeretetről, hanem a krisztusi szeretet csodájáról szólt. Jézus rajtunk keresztül akarja tovább szeretni az embereket. Ez a szeretet képmutatás nélküli, nem szerep, nem udvariasság, jólneveltség, jó modor kérdése. Jézus valósítja ezt meg és az ő szeretete átárad, megtölti az életünket. Iszonyodik a gonosztól, ragaszkodik a jóhoz. A féltő szeretet érzi, a gyógyító elkötelezettséget, „beleszereti” a másikba a jót, a nevelő erőt. Nem csak várnunk kell a szeretetet, hanem adnunk is kell, az ellenséggel szemben is. El kell viselni a bántást, a haragot is, kitartó imával és fentről kért erővel.

Jézus az élet kenyere – teológia és pékesség az úrvacsora éve előtt címmel ezután Horváth-Bolla Zsuzsanna teológus, újságíró, az Evangélikus.hu szerkesztője szólt. Saját életének példájából kiindulva elmondta, hogyan vált a házi kenyérsütés mindennapi életének részévé, hogyan kezdett el a kenyér lelkiségével foglalkozni. A kenyér összetevőinek (liszt+víz+só) szentháromságából kiindulva először a kovász és az élesztő különbségéről, a lisztek minőségéről, majd a kenyérkészítésről beszélt. Ószövetségi, a kenyér materiális voltát taglaló, majd újszövetségi, a kenyér lelki oldalát bemutató példák által eljutott a mai kenyérhelyzethez. Szomorúan megjegyezte, hogy az ipari termelés mennyire tönkretette a kenyér szentségét. Hangsúlyozta az egyházi szerepvállalás fontosságát a teremtett világért érzett felelősségben, a tömeggyártás ellen, valamint ismertette ötleteit az evangélikus egyház további szerepvállalását illetően (rászorulók ellátása, fogyatékosok foglalkoztatása pékségekben). A nap ezután az általa sütött kenyerek kóstolásával zárult.

Másnap, Ítélet vasárnapján, Hafenscher Károly vezetésével úrvacsorás istentisztelettel zárult a konferencia. A Gal 6,2-10 alapján tartott prédikáció a „kezek üzenetével” indult. Az isteni kéz alkot, formál, simogat, dorgál, tart, dolgoz, célhoz segít. Az emberi kéz pedig belesimulhat Isten tenyerébe. Istenbe kapaszkodva készek vagyunk a jócselekedetekre, az alkotásra, mások hordozására is. Isten tenyerén hordoz bennünket, és továbbra is hordozni fog. Isten megtartó keze nem engedi, hogy leessünk a tenyeréről. De nekünk egymás terhét is kell hordozni, mert így tudjuk a krisztusi törvényt betölteni. A hordozott élet azonban képes másokat is hordozni, ez a felelős szeretetnek is a törvénye. Hagyjuk, hogy áradjon a kegyelem, munkálkodjon az áldás energiája közösségünkben.

Az úrvacsorai közösség után Prőhle Gergely országos felügyelő záró gondolataival ért véget a találkozó.