Gyermekkoromban sokat énekeltük ezt az éneket családi körben. Szerettem, mert tele van biztatással, féltéssel, szeretettel.

Ó, ne félj, ne rettegj, én veled vagyok,
Ím, e szó utamra csillagként ragyog.
Felhők közt, mint napfény, úgy tör át szavad:
Nem hagy el Megváltód, sohasem leszel magad.
Nem, soha magam, nem, soha magam,
Az Úr így ígérte ezt meg, soha nem leszek magam.
Nem, soha magam, nem, soha magam,
Az Úr így ígérte ezt meg, soha nem leszek magam.
(Hallelujah! 154,1)

Ennek ellenére – mint minden ember – én is megismertem a félelmet és a rettegést. Félelem a betegségtől, a haláltól, a család elvesztésétől. Létezik egy definiálhatatlan egzisztenciális félelem: az árvaság érzése. Ez a belső nyugtalanság az istennélküliségből fakad. A félelem megeszi a lelket – erről szól R. W. Fassbinder azonos című filmje.

Itt folytatódik az áhítat.