2009 ádventje fekete volt. Mert ő, a Majmos nagyapa, ahogyan unokanyelven hívtuk őt, nem mondott több szóviccet, nem mesélt többet a csúszkaládás orgonákról, nem tanított többet Lutherről, és nem vert meg többet sakkban. Halálával mattot kapott az akkori ádventem. Ugyanakkor egyszer és mindenkorra személyes tétje lett számomra a húsvéthajnali mondatoknak, de az ádventi koszorú gyertyáinak is többletjelentést adott az ő távozása.
Azóta számomra az Érkező mellett a távozóról is szól minden ádvent. És a tükrökről. Pál tükréről is. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Kor 13,12)
Jézus volt is csendkirály, meg nem is. Amikor szólni kellett, megszólalt, amikor a csendje üzent, akkor csendben maradt. Hallgatott. Egyértelmű volt számára, hogy csend a lelke mindennek, de éppúgy az is, hogy szava életet menthet, életet teremthet. Ige volt, igéje volt, maga volt az Ige.
Megrendítő felismerés lehet az idei ádventben is, hogy az örökkévaló Isten Jézusban velünk sátorozott. És tükröt tartott elénk. Különleges tükröt. Saját magát. Egyszerre látszott benne az is, amilyen az Isten, és az, hogy mit jelent embernek lenni. Látszott benne, hogy milyen az Isten országa, és hogy milyennek kellene lenniük az emberek országainak.
Jézus tükre: mennyei tükör. Bele lehetne nézni. Bele lehet nézni. Bele kell nézni. Az idei ádventben is. Ő érkezik, ne induljunk el a másik irányba! Ő a megismert Isten. Ő a megismerhető Isten.
Fehér karácsonyra és persze fehér ádventre vágyik a világ. Éppen úgy, mint ahogy szemünk elé tárul mesébe illő festményeken, retró fényképeken, giccsel kacérkodó videóklipek jeleneteiben. Amikor hull a pelyhes fehér hó, amikor a kócos gyerekek kipirosodott arccal építik meg első hóemberüket, amikor a kandalló mellett bújnak össze, akik szeretik egymást, és a háttérben szól a Kaláka Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című lemeze.
De ott van a de. De ádvent mindig fekete-fehér marad. Nem lehet csak fehér. Megragad benne a sötétség, bár a szíve közepébe megérkezik a világosság. Megmarad benne a fájdalom, bár léptennyomon tetten érhető a gyógyulás lehetősége. Megmarad benne a félelem, bár áthallatszik az égből a mennyei angyalok „ne féljetek” kórusa. Ádvent fekete, ugyanakkor fehér is. Mert igenis benne rejlik a gyász és a születés csodája, mint ahogyan ott lüktet benne a várakozók szívdobbanása. Fekete a fehérben, fehér a feketében. Vagy éppen egymás mellett. Zongorabillentyűkként.
Mindezzel együtt világosságot hirdetünk, amely legyőzi a sötétséget. A mi sötétségeinket is. Az enyémet is. A meneküléseimet is. A jövőbe, a múltba, a távoli ismeretlenbe vagy a gyermeki, unokai, idilli, mézeskalácsos-hótaposós múltba. Pál mondata felkavarja régmúlt időkbe bámészkodó tekintetemet: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” (1Kor 13,11)
Valóban ez a realitás? A felnőttádvent valóban ilyen kell hogy legyen? Feketefehér? Kérdéslavina indul el bennem. Hógolyó volt, de lassan, attól tartok, betemet. Zajos nappalok és csendes éjek. Ádvent misztériuma éppen ez. Az érkező betlehemi Gyermek arra tanít, hogy nőjek fel. Mert mindenki unoka, de nem mindenki nő fel.
Igen, nagyon szerettem a fehér ádventet, és igen, nagyon megsirattam a feketét. De ha tükörbe nézek – a jézusi tükörbe, a páli tükörbe, az ádventi tükörbe –, meg kell látnom és be kell látnom, hogy fekete-fehér az idei ádventem is. Ettől még persze színezni ér.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 47–48. számában jelent meg 2019. december elsején.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.