Ünnepélyes keretek között gördült ki a Keleti pályaudvarról az első gyermekvonat, hatszáz kis utassal a „fedélzetén”. A peronon szülők álltak, akik egy ismeretlen, gazdag országba, vadidegen emberek közé kényszerültek küldeni legféltettebb kincseiket. A vonaton pedig sírdogáló gyermekek ültek, akiknek sok esetben fogalmuk sem volt, mi és miért történik velük.

A mai jóléti társadalom polgárainak belegondolni is nehéz, milyen körülmények uralkodhattak idehaza a húszas években, a gyermekvonatok történetének kezdetén. 

A rászoruló és a segítségnyújtó

Talán már a felvezetőből is kiolvasható a téma érzékenysége és gazdag érzelmi töltete. Réthelyi Orsolya egyetemi docens, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Kara Néderlandisztika Tanszékének vezetője rögtön az elején kiemeli, hogy a korabeli források hangvétele, a korszak irodalmi művei hihetetlenül pontos képet adnak a vesztes háború utáni magyarországi átlagember önértelmezési válságáról, egzisztenciális kríziséről és újrakezdő igyekezetéről.

„Gondoljunk csak bele, milyen archaikus, szenvedéssel teli kép, amikor az anya nem tudja táplálni a gyermekét” – vázolja fel a drámai alaphelyzetet Réthelyi tanárnő.

Aztán a hollandok elsőre megdöbbentő mértékű segítségének, a magyar gyermekek családokba fogadásának, a holland–magyar barátságnak és bajtársiasságnak a hátterét is igyekszik megvilágítani, de a történelmi magyarázat elégtelennek bizonyul: adott ugyan egy, a két népet valamelyest összekötő közös protestáns történeti szál a 17. századból, amikor magyar peregrinusok Hollandiába és Frízföldre vándoroltak teológiát tanulni, ennek az örökségnek a két évszázaddal későbbi felélesztése azonban a segítségnyújtás konkrét formájához képest csekély magyarázatnak tűnik. Még mélyebbre kell tehát ásni.

A cikk itt folytatódik.