Szerzői előszó:

Nem szeretném az olvasóban azt a hamis látszatot ébreszteni, hogy itt egy teljesen objektív interjú következik, bár nagyon igyekeztem vállalható távolságra helyezkedni a beszélgetőtársaktól. Ez azért is volt nehéz, mert egyikük az édesapám. A páros interjú ötlete akkor merült fel bennem, amikor kettejük 40 éves lelkésszé szentelését ünnepeltük, és az istentisztelet előtti találkozásuk őszinte, szinte gyermeki örömének szemtanúja lehettem. Ez a lelkészgyerekek sorsa talán – a szemtanúság, a csendben munkálkodó testvériség lejegyzésének lehetősége. Ez a motiváció írta fölül a szakmai érveket, amikor leültettem a két főszereplőt, Hafenscher Károlyt és Laborczi Gézát és megkértem őket: meséljék el, hogyan alakult ez a negyven év teljesen más közéleti pályán – egyikük az SZDSZ, másikuk a Fidesz holdudvara felől lehet ismerős –, mégis megkérdőjelezhetetlen bajtársiasságban.

– Mostanában sokat lehetett a SZEMléleken is olvasni – akár Füzes Ádám katolikus papságból való kilépése okán – arról, hogy a lelkészi, papi hivatás magányos műfaj. Negyven éve szenteltek benneteket lelkésszé, azóta nem csak szolgatársként, de barátokként is együtt éltetek meg kommunizmust, rendszerváltást, kétharmadokat. Milyen volt ez a 40 év nektek együtt a pályán és mit adott hozzá a barátságotok?

Hafenscher Károly (HK): Negyven év alatt borzasztó sok minden változik. Ráadásul nem negyven évről van szó – alsó hangon negyvenötről, ha a teológiai éveket is beleszámoljuk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy közös sorsból indultunk. A huszadik században magyar, evangélikus papgyereknek lenni, az egy sors volt. Ez a sorsközösség összekötött minket, szerintem már azelőtt is, hogy tudtunk volna egymásról. Aztán összejött a mi évfolyamunk, ahol nagyon különböző és mégis sok szempontból hasonló utat bejárt lelkészcsaládok sarja találkozott és volt együtt. Mégis Géza volt számomra az, akivel fél szavakból értettük egymást, akivel nagyon-nagyon különböző módon gondolkodtunk sok mindenről, de a megközelítéseink, a kétkedéseink, a kérdéseink összekötöttek minket. Itt indult ez a 45 év, ami sok dolgot hozott mindkettőnknek mind szakmai, mind közéleti, mind magánéleti szempontból. Voltak idők, mikor kevesebbet találkoztunk. Volt, amikor többet. Volt, amikor együtt dolgoztunk együtt, volt, amikor nem. De egy valami soha nem volt kérdés: hogy ez a barátság létezik. Ez nekem legalább olyan stabil összetartozást jelentett, mint a vér szerinti testvéremmel. Géza számomra a testvér volt. 45 év alatt sok emberi kapcsolatom megkérdőjeleződött, de ez soha. Volt egy öreg apát-plébános barátom, aki az élete végén írt egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy „Ajándékba embereket kaptam”. Na, hát ez volt nekem a Géza.

Laborczi Géza (LG): Az mind igaz, amit a Hafó mondott, de annyival kiegészíteném, hogy az indulásnál voltak, ha visszaemlékszel, meghatározó különbségek. Te Pestről jöttél, én vidékről. Az én édesapám (id. Laborczi Zoltán – a szerk.) teljesen körön kívüli volt, annak minden küzdelmével együtt. Édesapád (id. Hafenscher Károly – a szerk.), a Deák téren, erős beágyazottsággal dolgozott. De ahogy az én édesapám nem azzal kelt-feküdt, hogy milyen kiszorított élethelyzetben van, ti se azzal keltetek-feküdtetek, hogy ti milyen jó helyzetben vagytok. Ezek abban az időben elég mély árkok voltak a különböző lelkészcsaládok között ahhoz, hogy akár rosszban is lehettünk volna. Ezért tartom fontosnak elmondani, hogy mindezek ellenére nem az árokásók csapatát bővítettük, hanem az ároktemetőkét.
Mert kiderült, hogy bármelyik oldalról érkezel, ha az ember barátra-társra talál, az mindennél fontosabb lesz. A teológián Gróo professzorunk kedvenc mondása volt, hogy nem az az igazi barát, akivel sülve-főve együtt vagytok, hanem az, akivel 20 év múlva is ott folytatjátok, ahol abbahagytátok. Az, hogy ott tudtuk folytatni, nagy erő.

– Az, hogy tudtátok folytatni, azt is jelenti, hogy volt valamifajta megszakadás?

LG: Inkább csak időbeni. A legkülönbözőbb pályákon mozogtunk, az egyházon belüli szolgálatunk különböző területeket érintett – a Hafó többet volt mozgásban, én 40 éve Nyíregyházán vagyok. Mindig számíthattunk egymásra. Nem úgy, hogy lógunk a telefonon és mindent az ég egy adta világon elmesélünk egymásnak. Ez a naiv kamaszos elképzelés. Az a tudat számít, hogy amikor helyzet van, tudsz kire számítani. Tudhatod, hogy van valaki, aki soha nem kerül a hátadba. Ez a bizalmi kapcsolat az egyházon belül egyébként nem magától értetődő.

– Elég drámai, hogy nem magától értetődő a bizalom az egyházban, hiszen testvérközösségnek kellene lennie. Hányadán állunk az árkokkal manapság? Mélyültek vagy csökkentek?

LG: Bizonyos értelemben szerintem mélyültek. A koronavírusos helyzetre adott válaszokból például szépen kirajzolódott, hogy ki milyen beállítottságú. Ha valaki megnézi az egyházi megszólalásokat a közösségi médiafelületeken, akkor egyértelműen kiderül, hogy elképesztő szélsőségek és távolságok vannak kommunikációban, megfogalmazásban, megszólalásban. Persze, ez egy adottság, ami még önmagában nem volna probléma – a sokszínűség. A probléma ott kezdődik, amikor ez versennyé alakul át, mint amikor Lázár Ervin meséjében összevesznek a virágok, hogy kinek van kékebb szeme. Amikor konkurenciájává kezd válni egyik lelkész a másiknak, akkor beszélhetünk arról, hogy mélyül az árok. És ez a helyzet azért állt elő, mert vitathatatlanul csökkenő spirálban vagyunk: fogy az evangélikusság, és az erre adható válaszokban nagyon eltérő elképzelések vannak. Vannak, akik a hirtelen és heveny felindulásból elkövetett, tömeges megtérést tartják az egyedüli kivezető útnak, és vannak, akik azt mondják ennek ellenpárjaként, hogy hagyni kell az egészet, összedől ez magától is. Ha mindenki csak a magáét fújja és nem találjuk meg a legkisebb közös többszöröst, akkor baj van. Nem látom, hogy az arra való törekvés meglenne bármelyik oldalról, hogy a legkisebb közös többszöröst megtaláljuk.

A cikk a továbbiakban itt folytatódik.