A macskák (és gondolom, a kutyák is) szinte törvényszerűen egymás közelébe terelik a szíveket. Számos barátságról tudok, amelyet egy kis négylábú hozott létre vagy tett tartalmasabbá. Két ember között, ahogy hosszú életem során tapasztaltam, nem mindig a magas eszmék és eszmények, hanem az élet apró dolgai segítenek kialakítani az egyetértés vagy éppen a barátság légkörét. Számos tapasztalatot szereztem arról, hogy az úgynevezett „világnézeti”, még inkább a politikai különbségeket képes áthidalni a köznapi tapasztalat. Vannak barátaim a mai magyar élet „baloldalán” és „jobboldalán” (ha ennek a hagyományos, nagyon is huszadik századi dichotómiának a jelen körülményei között egyáltalán értelme van!). Megvitatjuk nézeteltéréseinket, mostanában, hogy a hazai közélet mindinkább elveszíti korábbi, mondjuk a „rendszerváltozás” utáni néhány esztendőben tapasztalt „intim” jellegét, és a szerepeket egyre inkább a kizárólagos befolyásra törekvő pártpolitika osztja ki, ezek a viták mind fáradtabbnak tetszenek. Nincs tétjük, nem tudjuk meggyőzni egymást, hitelvek próbálnak megküzdeni – aztán mind a két fél rádöbben arra, hogy az egésznek semmi értelme: úgyse rajtunk múlik az, hogy mit csinál, mit tervez, mit forral a nagypolitika.

Egészen más az a „kisvilág”, amelynek a macskák a főszereplői. Ebben a kisvilágban valódi barátságok születhetnek, s amikor két macskagazda familia kicseréli tapasztalatait, létrejön a meghittségnek az a légköre, amely a közéletből úgy másfél évtizede teljes mértékben kiveszett. Macskákról mindig tartalmas és érdemi beszélgetéseket lehet folytatni, a macskatartás komoly morális és gyakorlati próbák elé állítja az embereket, és két macskakedvelő könnyebben találja meg az egymás iránt vállalt szolidaritást, a kölcsönös jóindulatot, mint két – akár azonos térfélen elhelyezkedő – politikus. A „macskaközeli” életmódnak – hogy ezzel a kis nyelvújítási ötlettel éljek – igen pozitív és hasznos lelki következményei vannak: erősíti a belátás készségét, tartósabbá teszi a türelmet, talán így is fogalmazhatnék: gazdagítja a szeretetet.

A macskák szeretetének, az irántuk való érdeklődésnek nagy hagyományai vannak irodalmunkban, talán elég, ha olyan klasszikus és modern írókra hivatkozom, mint Fáy András, Arany János, Tömörkény István, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Déry Tibor, Jékely Zoltán, Ottlik Géza, Csanádi Imre, Kormos István és Lázár Ervin. A magyar „macska-irodalomból” egész kis könyvtárat lehetne összeállítani. Most csak Ottlik Gézának egy kis szövegét idézem, ez abban a televíziós interjúban hangzott el, amelyet Hornyik Miklósnak, az újvidéki magyar televízió tudósítójának adott. A szöveg a következő: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra. A macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége telje tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Ezt a vallomást Weöres Sándor is elmondhatta volna.

De ennyi talán elég a magyar „macska-irodalom” hagyományaiból, térjünk rá a Weöres Sándorral kialakult személyes kapcsolatra. Ebben természetesen igen jeles szerepe van a macskáknak. Weöres Sándorhoz és feleségéhez, Károlyi Amyhoz engem és feleségemet nem túl szoros, mégis tartalmas barátság kötött. Verseivel már diákkoromban ismeretséget kötöttem, a budapesti piarista gimnáziumban, amelynek padjaiban a máskülönben szörnyűséges Rákosi-korszakot vészeltem át (az ötvenes évek első felében), tanáraink olyan költőkkel, például Sík Sándorral, aki különben a piaristák rendfőnöke volt, Szabó Lőrinccel, Sinka Istvánnal, Mécs Lászlóval, Áprily Lajossal, Dsida Jenővel, Rónay Györggyel és Weöres Sándorral is megismertettek bennünket, akiknek munkásságát az akkori irodalomoktatás meg sem említette. Emlékszem, milyen lélekformáló élményben volt részem, midőn kiváló osztálytársam: Melocco Miklós egy alkalommal behozott egy köteg verset: Dsida Jenő költeményei voltak ezek, közöttük az egyik legnagyobb huszadik századi magyar vers: a Psalmus hungaricus. (Csak zárójelben említem meg, hogy Dsida költészetében kivételesen meghitt szerepet kaptak a macskák, jóllehet neki kutyája volt, szeretetét azonban természetesen a macskákra is ki tudta terjeszteni.) Aztán valamikor a hatvanas évek közepén arra is alkalmam adódott, hogy személyesen találkozzam Weöres Sándorral és Károlyi Amyval – az eseményre közös barátunk, az ugyancsak kiváló író: Fodor András egyik születésnapján került sor.

Ezek a születésnapok akkor az irodalmi életet helyettesítették: az uniformisba (vagy inkább: kényszerzubbonyba) öltöztetett irodalmi életnek nem az írószövetség és a szerkesztőségek, hanem a baráti összejövetelek voltak az otthonai és műhelyei. Egyszóval Fodor Andráséknál ismerkedtünk össze Weöres Sándorékkal, és minthogy én diákkorom óta hódolója voltam a Mester költészetének, és ezt már megismerkedésünk órájában kifejezésre juttattam, a különben is angyali természetű költő barátságába fogadott. Ezután több alkalommal is találkoztunk, vendégeskedtünk a rózsadombi villában, amelynek földszinti traktusa valóságos fogadóteremként kapott szerepet, a költő és felesége az emeleti szobákban élt. Nem egyedül, egy fekete macska lakott velük, és Sanyika (mindenki így, ilyen családiasan hívta az ország egyik legnagyobb költőjét) büszkén mutatta be macskáját (pontosabban mutatott be minket macskájának).

Korábban is megfordultak macskák a Weöres-Károlyi-házaspár életében. Több macskavers örökítette meg emléküket, így az óvodáskorúak körében igen népszerű Macska-induló: „Kurrogj, kurrogj, kormos macska, /cirregj, cirregj, cirmos macska, / büszkén lejt hat vak bak macska, / sok pettyes láb, száz karmocska. / Jobbra át, balra át, / agyon marjuk a kutyát, / nyauuu!”, vagy a Mióki című kis vers: „Mióki macska hol marad? / Kinn billeg a kertben a hárs alatt. […] Tán fönn a tejúton lépeget, / talpára csillag-por tapad. / Mióki macska, gyere haza, / megtöltöm tejjel a csuprodat.” Ezekben a versekben egyaránt szerepet kapott a minden élőlény iránt megnyilvánuló szeretet és a költői játékosság, ez utóbbira a macskák természetes játékossága ösztönzőleg hatott.

T. S. Eliot, a Nobel-díjas angol-amerikai költő világhírét részben macskákról írott verseinek köszönhette, a nyomukban született Macskák című musicalt évtizedek óta játssza a budapesti Madách-színház. Nos, Weöresnek is van jó néhány hasonló költői műve (csak ezek nyomán nem született színházi előadás, és, fájdalom, az irodalmi Nobel-díj is elmaradt). A macskaversek közé tartozik a Fekete kandúr című költemény is, hadd idézzem itt fel kezdő és záró sorait, amelyek, akárcsak a nagyhírű angol pályatárs macskaversei, egyszersmind személyes vallomások (panaszok): „Szívem görcs, vérem szilvalé, / közeledem hetven felé. / Macskánk gyógyítja májamat, / ráborul és meleget ad, / vérrel fűtött kis termofor, / karmos talpakkal megtipor.” És a záró sorok: „Gombot, csatot butor alól / s elgurult pénzt előkotor, / mindent vizsgál, zugokba túr, / a kertben, házban ő az úr. / Ha lót-fut élettel tele, / én is száguldoznék vele, / feledném annyi évemet / s hogy vissza-élni nem lehet.”

Nos, ezt a fekete kandúrt mi is ismertük, úgy emlékszem, ez volt az a macska, amelyet Weöresék, miután egy akkoriban kapott irodalmi díjnak köszönhetően nyaralni mentek az Adriára, az akkor igen népszerű (és azóta jóformán elfelejtett) irodalomtörténet-íróra, Bata Imrére bíztak, akinek mindenképpen elismerésre méltó érdeme, hogy jóllehet a népi irodalom neveltje és elkötelezett híve volt, hamar megbarátkozott Weöres Sándor költészetével. 1979-ben jelent meg Weöres Sándor közelében című könyve, amely Kenyeres Zoltán néhány esztendővel későbbi Tündérsíp című monográfiája mellett elsőként adott méltó helyet nagy költőnk munkásságának. De most nem erről van szó. Bata Imre tehát egy kosárban átvette a fekete macskát, gondozta, táplálta, simogatta, majd miután Sanyikáék hazatértek, visszafuvarozta hozzájuk. A macska azonban mintha nem lett volna tájékozott a budai közlekedésben, egy óvatlan pillanatban valahol a hegyoldalban megszökött, Bata hiába szólongatta, csak nem került elő, Sanyikáék pedig, akik még napokig járták a környező utcákat a macska után, hasonlóképpen kudarcot vallottak. Bata Imre erősen szégyenkezett, ezért némi megértéssel fogadta azt a rögtönzésemet, miszerint hogyan fognak megemlékezni róla egy későbbi irodalmi lexikonban: Tehát: „Bata Imre irodalomtörténész, 1981-ben elveszítette Weöres Sándor macskáját.”

Voltunk aztán egyszer Bata Imre szülőfalujában, a Heves megyei Egerlövőn, hogy Imre rokonainál otthont keressünk azoknak a kismacskáknak, akikkel egy következő, most már cirmos cica ajándékozta meg Sanyikáékat. Magam voltam a sofőr, mellettem ült Imre, a hátsó ülésen Sanyika, Amy és a feleségem, Amy ölében egy kosárban a három kiscica. Megérkeztünk a faluba, ahol Imre már felkészítette rokonait és a falusiakat arra, hogy Magyarország legnevesebb költője látogatja meg őket. Amy átadta a kosarat Imre egyik rokonának, mire az idős asszony, meglehetős zavarral, megkérdezte Amytól: „Nagyságos Asszony, mennyivel tartozunk a macskákért?” Üzletre nem került sor, ám kaptunk egy kiváló ebédet, és a kismacskák sorsa is révbe ért.

Weöres Sándorról természetesen nem könnyű dolog egy néhány rövid percben képet adni: a prófétai magasságokba emelkedő költő-vátesz és a köznapokban otthonra találó jó barát (és macskabarát) azonosítása elgondolkodtató lehet. Elgondolkodtató és csodálatraméltó: hiszen élt közöttünk valaki, aki az emberi lét és a világmindenség leginkább titokzatos rejtelmeivel küzdött meg, ugyanakkor hosszú estéket töltött el azzal, hogy egy kismacskát megkeressen a budai hegyek bokraiban. A mi korunkban a fenség és az egyszerűség ritkán találkozik, ismerünk úgynevezett „nagy embereket”, kivált politikusokat, akik talán a fékre sem lépnek rá, ha az úton egy macska elébük kerül, és találkozunk úgynevezett „egyszerű emberekkel”, akiket még sohasem érintettek meg azok a lelki tapasztalatok, bölcseleti és morális kihívások, amelyek Weöres Sándor költészetében hangot kaptak. (Igaz, ők is közömbösen gázolnak át egy kismacskán, meg sem rezdülnek az általuk vezetett roncsautó kormánya mögött – a „fent” és a „lent” világa legalább a bunkóság szintjén találkozik.) Weöres Sándor nem élt „fent” és nem élt „lent”, ő egy másik Magyarországon élt, olyan országban, amelynek Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós voltak a polgárai. Utólag magam is meglepődöm azon, hogy ennek a „másik” és általam szeretett Magyarországnak milyen sok hiteles polgára volt.

CREDO – EVANGÉLIKUS FOLYÓIRAT 2013/4

TARTALOM

LECTORI SALUTEM
Zászkaliczky Zsuzsanna: Arról, hogy nem mindig az a fontos, ami először fontos 1

IRÁNYTŰ
Szabó B. András: Lila és zöld 3
Fabiny Tamás: Az Úr szépsége. Igehirdetés Weöres Sándor születésének 100. évfordulóján 5

SZÓBIRODALOM
Papp Máté: A vers szélütése 11
Kinyik Anita: Esendő esernyő ég és föld között. Gondolatok Weöres Sándor költészetéről
Az elveszített napernyő című hosszúénekbe merülve 17
Molnár Illés: A bolond bölcsessége. Tradicionalista depresszió és evangéliumi reménység Weöres Sándor Bolond Istókjában 27

ISTEN MŰHELYE
Laborczi Dóra: Szöveg és értelmezés. A bibliai hermeneutika kihívásai a 21. században 35

TÁRGY – KULTÚRA
Szőnyi István: A milicista halála mindent visz?
Szempontok és képelemzések Robert Capa fotóinak újraértékeléséhez 41

TALÁLKOZÁSOK
Pomogáts Béla: Weöres Sándor macskái 53
Rónay László: Emlékmorzsák Weöres Sándorról 57
Petrőczi Éva: Egy Weöres Sándor-levél 1969-ből 58
K. Sebestyén Nóra: Az álom íze. Weöres Sándor: Rongyszőnyeg/158. 60
Fábri Péter: Weöres Sándor ismeretlen verse 61
Karátson Gábor: Irkafirka a házak falán 62
Zászkaliczky Zsuzsanna: Lesz-e érettségi tétel Weöres Sándorból? Beszélgetés Kenyeres Zoltánnal 64
Heltai Nándor: „és mind itt van egy helyen”. Weöres Sándor kecskeméti kötődései és látogatásai 67

IDÉZŐJEL – TISZTELET WEÖRES SÁNDORNAK
Petőcz András: Az éjszaka csodái 76
Kertész Eszter: Erdő mellett • Magas és mély • A többiek 78
Petrőczi Éva: Zarándoklat 79
Draskóczi Ágnes: Üzenet 79
Miklya Zsolt: „Mit üzen a tél?” • Semmise-ének • Fénnyel, sárral • Csipkealátét talpak • Lelila álma • égből földből gyűrt 80–84
Jász Julcsi: micsodahétfő 84
Péczy Vera: Csöngei templom 85
Molnár Krisztina Rita: Az vagyok annak 85
Fenyvesi Félix Lajos: A múzeumi platán • Nyári zsoltár • A csöngei evangélikus templomban • A mester köszöntése • Az utolsó látogatás • Utószó 86–88
Molnár Illés: Bolond Istók 89
Író Cimborák és Illusztrátor Pajtások 90

SZEMLE
Érfalvy Lívia: A teljesség felé törekvő költészet 95
Szakolczay Lajos: A teremtés megszállottjai 97
Zászkaliczky Zsuzsanna: Használni a költészetet 100
Petrőczi Éva: „Isten kedves írnoka” 102
Hafenscher Károly (id.): Három könyv Ferenc pápáról 104
Kinyik Anita: „A tökéletlenség ihletett izzása” 106
Székely Gábor: A rejtőzködő bibliafordító nyomában 109
K. Sebestyén Nóra: A valóság dörzspapírja 110
Románné Bolba Márta: Anya örök 112
Masznyik Csaba: Egy kiállítás margójára 113
Szőnyi István: Egy elvesztegetett lehetőség 115
Schneller János: Reformáció és tolerancia 118

Szerk.: Zászkaliczky Zsuzsanna
Luther Kiadó
Egységár: 580Ft (5% áfával)
120 oldal, 205x235 mm, kartonált, ISSN 1219-6800, 2013