A hit és a vallásosság – amely alapvetően hozzátartozik az emberi természethez, akkor is, ha valaki nem gyakorolja a hitét „szervezetten” – nagyon sok mindenre lehet jó, sajnos nemcsak pozitív, de negatív értelemben is. A lehető legrosszabb formája, amikor a követői nem élik, hanem felhasználják a vallást. Ezért egy vallási szempontból annyira sokszínű helyen, mint Jeruzsálem, kikerülhetetlen a konfliktus. A kérdés tehát nem is az, hogy meg lehet-e úszni a bajt – mert nem lehet –, hanem az, hogy miként kezelik azok, akik ott élnek, és hogy mi hogyan állunk hozzá.

Napok óta tartanak az összecsapások Izraelben, közelebbről Jeruzsálemben. Próbáltam kihámozni az utóbbi napok, illetve a mai nap (2021. május 12.) híreiből, hogy most éppen ki kezdte. Nem sikerült. De e sorok írása közben rájöttem, hogy Isten különleges kegyelme volt, hogy nem találtam meg a választ. Mert lám, ilyen az ember. „Ki kezdte?” – tette fel a kérdést a tanító néni sok-sok évvel ezelőtt. „Ki kezdte?” – tettem fel ma már én a kérdést harminchat évesen. Micsoda tragikus minta, milyen szörnyű örökség, amely nem csupán az órák közötti szünetben az iskolaudvaron játszódó „drámák”, hanem a napjaink Jeruzsálemében emberi életeket követelő gyilkos indulatok dimenziójában is kísért.

„Az enyém” – egy másik kijelentés, amely oly sok fájdalmat okozott és okoz ma is szerte a világon, Jeruzsálemben is. „Az enyém” – mondta az Oszmán Birodalom sok-sok évszázadon át. „Az enyém” – mondták az angolok is évtizedeken keresztül. „Az enyém” – mondja Izrael 1948 óta. „Az enyém” – mondják a palesztinok is…

A cikk folytatása ITT olvasható.