Az előadás bevezetőjében a katolikus főpásztor rövid teológiai alapvetést adott arról: mit jelent az egyház számára Jézus missziós parancsa, az igehirdetés „idők végezetéig” való továbbadása a kommunikáció szempontjából. A Szentírás ide vonatkozó fontos mondatait, majd II. János Pál pápát idézve rámutatott: „új Areopágoszok várnak ránk”, és olyan feladatról van szó, amely a Szentlélek segítségével igen sok fantáziát és kreativitást igényel. Az egyház üzenete, jó híre Jézus feltámadása óta ugyanaz maradt, de a mai ember hite csak úgy eredhet majd „hallásból”, ha élünk a digitális kor lehetőségeivel. Fontos tapasztalatunk – mutatott rá –, hogy már a születés előtt, szinte az anyaméhben átéljük a kommunikáció alapformáit, s jószerével erre épül rá valamennyi későbbi tapasztalatunk: a későbbi ima- és liturgikus párbeszéd Istennel ennek a folyamatnak a beteljesedése.

A püspök az Evangelii nuntiandi enciklikát idézte, miszerint „az egyház bűnösnek érezné magát Urával szemben, ha nem alkalmazná az új eszközöket” abban a világban, amely immár „globális falu” formáját ölti, és nem építené bele eszköztárába a legmodernebb technikát, amely  azonban tele van csapdahelyzetekkel, nehéz jól használni, mivel korunk embere nem a dialógus, hanem a fogyasztói beállítódás helyzetében él, és abból reagál. Számára a digitális kultúra a legnagyobb személyiségformáló erő olyannyira, hogy a média a családokban még a gyermeknek adandó név választását is befolyásolja. A hírverseny, az eszközök és technológiák robbanásszerűen gyors változása, az időhiány, az állandó mobilitás: ebben a társadalmi térben csak jól képzett szakemberek képesek elérni azt az inger- és figyelemküszöböt, ahol az egyház kétezer éves üzenete is teret kaphat.

Veres András felidézte saját korábbi tapasztalatait arról, milyen fáradságos munka a tematizációs sorrend megfordítása: a médiatémák felkínálása a pusztán követő reagálásmód helyett. A könnyű fajsúlyú információkra szocializált hírfogyasztók elérése, a frappáns, életszerű, de mégis lényegi mondanivaló eljuttatása sokszor emberfeletti feladatnak tűnik. Ráadásul a mi világunk a kívülállók számára sokszor csak „szakzsargonban” tükröződik, az új technológiák soha nem látott mértékben amortizálják a régieket, a váltás pedig gyakori és rendkívül költségigényes.

A püspök elmondta: személyesen nagyon támogatja minden lelkipásztorát, akik a technika segítségével új utakat keresnek az evangelizáció terén, de az egyház ősi útja mindig az ember volt, a személy, aki megkerülhetetlen a maga egyéni kérdéseivel és keresésével. Tévút lenne, ha e helyett a technológiák bűvöletébe esnénk: a személyes megszólítást, lelki kísérést, reflexiót semmivel nem lehet pótolni. Az egyházban ezért mindig tere marad a hagyományos formáknak is: a lelkigyakorlatoknak, templomi előadásoknak, az élő szó erejének, a közösségi támogatásnak.

A pünkösdi tapasztalat az egyházi kommunikáció ősképe és mintája – fogalmazott Veres András –, amikor mindenki a saját nyelvén hallja ugyanazt az örömhírt. Ehhez azonban nekünk mint kommunikátoroknak nagyon gyakran kellene önvizsgálatot tartanunk: vajon megtettünk-e mindent a saját előítéleteink, ellenállásunk legyőzése érdekében, nem mi magunk vagyunk-e akadályai a pünkösdi tapasztalat mai átélésének azzal, hogy – mint némely lelkipásztor is – a régi módszereket már nem alkalmazzuk, az újak megtanulásához pedig már fásultak vagyunk? Az újmédia kora a maga eszközeivel kétarcú: mindenkit – a legkisebbektől a pápákig – hamar képes magasba emelni, majd ugyanúgy össze is törni. Ez bölcsességre is int. De minden kockázatával együtt: a kommunikáció, a párbeszéd az egyház nélkülözhetetlen lételeme marad, hűséggel eredeti küldetéséhez.