– Nagyon fura tea mellett beszélgetni veled, merthogy eddig sör mellett beszélgettünk veled Isten dolgairól. Az első élményeim veled kapcsolatban az, hogy ülünk egy sörözőben, és arról beszélgetünk, hogy milyennek kellene lennie egy istentiszteletnek.

– Ez könnyen lehet. De most a sörfogyasztást nagyon erőteljesen visszaszorítottam, étkezés szempontjából már most „böjtöt” tartok, teljesen függetlenül a böjttől különben. De ez nem vallásos téma.

– Te nem Luther-kabátban fogsz a szószéken állni. Lelkész vagy, nem vagy lelkész, mi a helyzet veled?

– Ha minden igaz, akkor egyházjogilag nem vagyok lelkész. Van valami időkorlát, amíg ha nincs az ember lelkészi állományban, akkor elveszíti ezt a státuszt. Gondolkozom, hogy albában leszek, hiszen az stóla nélkül nem liturgikus öltözet.

– Úgy van, az bármilyen istentiszteleti szolgálattevő öltözete, sőt a konfirmandusok is abban szoktak lenni.

– Majd legfeljebb azt mondjuk, konfirmandus vagyok.

– Van annak egy szép üzenete. A konfirmandus szó azt jelenti, megerősítő; aki konfirmál, az megerősíti azt a hitvallást, amit valaha a szülei, keresztszülei tettek őhelyette.

– A szószéki szolgálat pedig erőteljes hitvallás. Bár idősebb Hafenscher Károly azt tanította nekünk, hogy az igehirdetés nem egyszerűen hitvallás, hanem prófécia. Jézus mondta, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat, és ha ennél kevesebb igénnyel lépünk fel, például hogy hitvallást mondok, az még nem prédikáció.

– És ez tud szólni az albából is.

– Ez zakóból is tud szólni. Életem legjobb prédikációját egy, azt hiszem, villamosmérnöktől hallottam. A fickó úgy beszélt negyven percig, hogy magával ragadott, mint egy hullámvasút, úgy vitt végig. Pedig őszintén szólva a templomi prédikációktól húsz perc után, de legtöbbször már öt perc után lábrázást kapok. De ő úgy beszélt negyven percen keresztül, hogy egy pillanatig nem tudott elkalandozni a gondolatom, magával ragadott. A Szentlélek nincs ruhatárhoz kötve.

– És milyen út vezetett neked a Luther-kabátig, aztán ki a Luther-kabátból?

– Tizenhét éves korom környékén volt egy nagy találkozásélményem, Gyenesdiáson (egy nagy nyári középiskolás táborban). Magának való gimnazista voltam, és ezt lovagolta meg Isten, és hajtotta ki belőlem azt, hosszú-hosszú idő alatt, aki most vagyok. Nagyon magányos állapotomban szólított meg tizenhét évesen. Volt egy nagy közösségélmény, egy nagy megbocsátásélmény, az egész az örömről szólt. Én akkor néhány éve már jártam gyülekezetbe, de ez az öröm sose volt hangsúlyos. Vagy én nem hallottam meg, az is lehet. Akkor az lett az elhívásom, hogy ezt el kell mondanom az embereknek. Aztán később úgy gondoltam, hogy ezt nem evangélikus lelkészként is meg tudom csinálni.

– Tehát harmadik gimnazistaként eldöntötted, hogy lelkész leszel.

– Igen. Ez egész sokáig ki is tartott, ötödévben inogtam meg először. Aztán mikor lelkész lettem, két hét után beiratkoztam töri előkészítőre, mert úgy éreztem, a gyülekezeti szolgálat nem nekem való.

– Elmondható, mi volt, ami miatt te úgy érezted, meginogtál?

– 23 éves koromban kikerültem egy gyülekezet élére, gyakorlatilag önállóan, bár névleg volt egy igazgató lelkészem. Sok szempontból egyedül maradtam. Ami a mai napig nagyon zavar, hogy a lelkész a villanyszerelőtől kezdve pénztáros, könyvelő, templomtakarító, hittanár, lelkigondozó, időseket, betegeket vigasztal, tárgyal vállalkozókkal, iskolaigazgatókkal, önkormányzattal, közösséget épít és prédikál, és biztos kihagytam rengeteg feladatot, és azt gondoltam, ez nem én vagyok. Nekem vannak időnként jó prédikációim, vannak jó mondataim személyes beszélgetésekben. Volt néhány év később, mikor azt mondtam, hobbipap vagyok, ami azt jelentette, hogy csak azt csináltam a lelkészségből, amire úgy éreztem, elhívásom van: prédikáltam és bibliaórákat tartottam. Hihetetlen gazdag kegyelmi idő volt ez nekem. Azt gondolom és úgy látom, az Újszövetség is azt mondja, hogy a Szentlélek ajándéka határozott célra szól. Vannak, akik gyógyítanak, vannak, akik bátorítanak, vannak, akik igét hirdetnek, vannak, akik templomépítő lelkészek, de senkinek vagy nagyon kevés embernek szól mindenre az elhívatása, amit ma egy evangélikus lelkésztől elvárnak. A végső döntés a gyülekezeti lelkészség elhagyására az volt, hogy elváltam. Ez vérgáz történet, én voltam a ludas, nem is akarok beszélni róla. Nem lenne egy jó hívogató sztori, de ha finomítanánk, akkor hazugság lenne.

– Hogy látod te ma ezt?

– Az Isten megáldotta ezt a házasságomat is, annak ellenére, hogy rengeteg szenvedést okoztam a feleségemnek. Van egy nagyszerű tizenhét éves fiunk. Ezután voltam még öt-hat évig az egyetemi gyülekezetben Lénárt Viktor mellett. Később még néhány évig prédikáltam alkalomszerűen Kőbányán és ahova hívtak, de idővel ez mind elkopott. Végeredményben én a Magyarországi Evangélikus Egyházban nem számítok lelkésznek. Remélem, a Názáreti Jézus kicsit másképp nézi ezt.

– A Názáreti Jézus hogy néz?

– Amikor volt a válásom, elfogytak belőlem a szavak. Fél évig voltam még gyülekezeti lelkész Hidegkúton, de úgy éreztem, hiteltelen, amit mondok, nincs mögötte az élő Isten, nincs a szavaimban Isten hangja. Kínszenvedés volt. Aztán amikor az egyetemiben majd' egy évvel később meg kellett szólalnom, nagyon féltem, hogy majd kinyitom a szám, és csak a saját hangomat hallom. Nem így történt. Az első megszólalásom egy bibliaóra volt, a bűnesetről, mi másról, és a végén elmondtam, hogy nekem is megvan a magam privát bűnesete, és elmeséltem a történetemet. Nagyon sok bátorítást kaptam. Amikor először prédikáltam újra, ismét ott éreztem magam mögött az Istent teljes jelenlétével, és ez nem múlt el. Időnként nagyon érzem, hogy kikívánkozik belőlem a Szó. Nagy ajándék az életemben, hogy nem kötelező minden hétvégén felmennem a szószékre, hanem akkor szólalhatok meg, amikor úgy érzem, vannak szavaim. A többi időben pedig a Tamás-mise szervezésében veszek részt, ahol épp szükség van rám – bevásárolok, kenyeret kenek, templomot rendezek. Ez kapcsolódik a böjti témához. A lelkész élete tele van történetekkel és feladatokkal heti 168 órában, amiből időnként ki kellene lépni, de nincs rá lehetősége. Abnormálisan széthajtják magukat. Ez a böjtös dolog pont arról szól, hogy hallatlan nagy szüksége van az embernek, hogy megálljon időnként. Ha egy lelkész, ha egy ember nem tudja ezt megcsinálni, hetente egy napot, évente kétszer tíz napot, akkor a szervezete vagy a körülvevő valóság kikényszeríti belőle, ha másképp nem megy, betegséggel. Az emberi szervezetnek, a léleknek is szüksége van a megállásra. Az istentisztelet eleje mindig arról szól (éneklés; Atya, Fiú, Szentlélek nevében; zsoltár), hogy egy bűnvallás és feloldozás keretében megérkezzen az ember az istentiszteletre, hogy megálljon. Ha tudja, ha képes, átélje azt a pillanatnyi varázslatot, hogy az Isten színe előtt áll. És aztán mehet tovább. Legyen egy megérkezés, amikor kint hagyjuk mindazt, amit hoztunk, hogy ne az legyen, hogy beülünk a padba, fecseg-fecseg-fecseg, aztán egyszer csak kezdődik, hanem a megérkezés, megtisztulás, feloldozás jelenjen meg. Ezt próbáljuk hangsúlyozni a következő Tamás-misén is. A kezek a képen épp ezt mutatják: hogy alapvetően piszkos kézzel érkezünk. A zsidó hagyomány mondja, hogy a szent tisztátalanná teszi a kezet. És igen, akármennyi jót gondolunk magunkról, igenis, az Isten előtt a mi kezünk piszkos. És ezt a piszkosságot semmi más nem veheti el, csak az Istennek a feloldozása. A bűn fogalma nehezen érthető a mai embernek. Nagyon sok mindent nem nevezünk vagy tartunk bűnnek, pedig bűn például, hogy nem adom meg a testemnek, ami jár neki. A pihenést, a mozgást, a normális élelmiszereket. Nem adom meg az életemnek, ami jár neki, a szabadidőt, az ésszerű munkát, a társaságot, az egyedüllétet. Nem adom meg a családomnak, a barátaimnak, a társaimnak, az Istennek, ami járna nekik. Ezer dolgot lehet felsorolni, amit ha túlzásba viszünk (és ma mindent túlzásba viszünk), akkor visszaüt. Az istentiszteletnek arról is kell szólnia, hogy ha csak egy héten egy órára is, de megálljunk ebben az egészben. A böjt pedig azzal az igénnyel lép fel, hogy egy kicsit még ennél is többet próbáljunk tenni, például megfogadhatunk valamit erre a 40 napra (pl. nem eszem húst, vagy nem iszom alkoholt, nem facebookozom, mindennap felhívom a nagymamámat, bármi). Az évenként kétszeri böjt (karácsony és húsvét előtt) nagyszerű lehetőségek erre a tudatos odafigyelésre. A Tamás-misén az imádságjárásban szeretnénk egy olyan lehetőséget is kínálni, hogy fogadalmakat lehessen írni. Mindenki magának, de aztán majd odatesszük az oltárra (senki nem fogja elolvasni), hogy megerősítést kérjünk ezekre az elhatározásokra – hogy egy kicsit jobban odafigyelek magamra, a körülöttem élőkre, a körülöttem lévő világra, az Istenre. És megtapasztalhatja, remélem, majd mindenki, hogy ez gazdagítja az életünket, és így boldogabbá tesz.

– Ámen.