Komolyan kell vennünk, hogy a békásmegyeri evangélikus templomban, a Magyar Holokauszt 70. évfordulójára rendezett kiállításon, egy különös installációban Vojnich Erzsébet Európa című nagy méretű olajfestményét oltárképként helyezték el.

Mindehhez pedig nem árt felidéznünk, hogy a 12-13. században még heves viták folytak nyugati kereszténységben, szabad-e képeket állítani az oltárra. Addig ugyanis egyértelműen elsőbbség illette meg a vértanúk és szentek csontjait, az ereklyéket. A falakat és templom külsejét ugyan már szívesen díszítették képekkel, de az oltárra (vagy az oltár fölé) helyezett képnek csak lassan válnak – előbb az ereklyék kiegészítőivé (ha úgy tetszik: magyarázóivá), később pedig helyettesítőivé.

A mai napra felhelyezett „oltárkép” címe Európa. De nem a sokszor megfestett mitológiai jelenetet, Európé, föníciai királylányt látjuk rajta, nem a bika képében csábító Zeuszt, hanem az auschwitzi gázkamrákat. Végső soron mégiscsak valamiféle szépség és valamiféle test végérvényes elrablását. Vojnich Erzsébet képén a cselekmény hiánya, a hétköznapi tudás és technika démoni konstellációja válik történéssé. Az oltárkép evidenciája pedig megfellebbezhetetlen, hiszen nincs más választásunk, mert a mártírok csontja elégett.

A Holokauszt nem zsidó ügy, hanem emberi és vallási felelősség. Nem is a bűntudat nyers átörökítése, hanem a gyengeség beismerése. Mindenekelőtt újragondolás mindannak, amit a hívő hite erejéről és az Isten mindenhatóságáról hisz. A Holokausztra vonatkozó keresztény reflexió pedig hangsúlyosan a nagypéntek teológiájának továbbgondolása, nagyszombat tébolyító és megmagyarázhatatlan csendjével való kiegészítése. Mert Isten távolmaradását – be kell vallanunk – nem nehéz úgy átélni, mint Isten hűtlenségét.

Persze, jól tudjuk azt is, hogy Isten hűsége az emberek hűsége, Isten távolmaradása az emberek távolmaradása. És amikor Isten hűtlenségéről beszélünk, akkor nemcsak arról, hanem őseink hűtlenségéről, és a magunk szüntelen hűtlenségéről is beszélünk.

Ha erre merünk reflektálni, valószínűleg eléggé más lesz a kereszténység. Auschwitzban az áldozatokkal együtt az önmagunkról alkotott képből, hitünk természetéről is elégett valami. Annak sincs hamuja, csak hiánya.

Megvallom, a saját egyházam zsidósággal, a Holokausztra reagáló kevés lényegre-törő gesztusa közül – a II. vatikáni zsinat Dei Verbum konstitúciójának bátor és nagyszerű szövegén túl – teológiailag is forradalminak tartom a Husserl-tanítvány, Edith Stein (szerzetesi nevén: Keresztes Teréz Benedikta) 1987-es boldoggá, 1998-as szentté avatását. Talán ebben a kontextusban az is érdekes, hogy a pápa nem csak az árvák és mártírok védőszentjévé teszi, hanem Európa társvédőszentjévé is. Ha alaposabban megnézzük, mi is történt, azt látjuk, hogy Edith Stein története egyrészt jól illeszthető a kereszténység kezdeteitől meglévő vértanútörténeteibe (a keresztény hitért vállalt vértanúhalál mindig is különleges rangot vívott ki a hívők körében, és egy darabig a szentség és vértanúság között szinte egyenlőségjel volt), másrészt azonban Edith Stein esetében van valami gyökeresen más: ő ugyanis nem kereszténységéért, hanem zsidóságáért lett vértanú – és katolikus szent. Ennél szebb keresztény választ nem nagyon van sem a Holokausztra, sem Európa elrablására. Mindez pedig indokolja Vojnich Erzsébet oltárképének – egy keresztény templom kontextusában – jól kiválasztott helyét is.

Igen elevenen kapcsolódik mindehhez a kiállítás másik eleme: Szüts Miklós 13 kisméretű vízfestménye. Menjünk vissza itt is kezdetekig: történetileg az első keresztút Jeruzsálemben volt, azon az útvonalon, amelyen a hagyomány szerint Jézus eljutott kivégzésének helyszínére. A hagyomány 14 állomásról beszél, és ezekhez 14 eseményt kapcsol. Ezek közül némelyek szerepelnek a Bibliában, mások nem. Azok a keresztények pedig, akik elzarándokolnak Szentföldre, mind a mai napig végigjárják a Via Dolorosát, Jézus keresztútját. Így volt ez már a középkorban is. Ha pedig valaki nem tudott Jeruzsálembe utazni, számára a ferencesek teremtették meg a keresztútjárás szokását. Érdekes azonban, hogy a templomokban és azok környékén elhelyezett keresztutakhoz minden esetben elegendő volt 14 fakereszt, amelyeket egymástól bizonyos távolságra álltak.

Szüts Miklós 13 vízfestménye lényegében 13 horizont, amihez tizennegyedikként – a sírba-tétel stáció helyett, a sír hiányaként – kapcsolódik Vojnich Erzsébet olajképe. 13 horizont, 13 kilátás, 13 sors, 13 – Istenre hagyott – kudarc. A mi kudarcunk és a mi Istenünk is. A mi szenvedésünk, a mi várakozásunk – és a mi közös „zsidóságunk” is. Nem elvéve, hanem megtanulva. Ahogy Edmond Jabès Kérdések könyvében írja Serge Segalról, aki rabtársaihoz fordul a gyűjtőtáborban, azokhoz, akiket majd rövidesen szétszórnak a nekik szánt különböző koncentrációs táborokba, és mintha az Úr nevében szólt volna, így kiáltott: „Ti valamennyien zsidók vagytok, még az antiszemiták is, mert mártíromságra vagytok kiszemelve. A ti jövőtök az enyém is, ó, fájdalom, amely kezes ahhoz, aki felkészült rá. Sajnállak és ölellek benneteket, fivéreim, kiknek szeme kórusban mondja a balsors reggeleinek imáját.”

Elhangzott a kiállításmegnyitón, szerkesztett változata megjelent az Élet és Irodalom 2014. február 28-i számában.