A Bibliában található két teremtéstörténetnek (papi és jahwista irodalmi rétegek) vannak közös és eltérő vonásai. Eltérő vonások elsősorban a világszemlélet és irodalmi alkalmazás céljában találhatók. Mindkét szöveg közös abban a felfogásban, hogy a világot, annak lényegét, minden részletét és részletgazdagságát tekintve, Isten teremtette. Mindkét szöveg hangsúlyozza a teremtés előtti és utáni állapot minőségi különbségét, bár ezt egyik sem a semmi és valami szembenállásával írja le, hanem az első esetben a káosz és koszmosz, a másodikban a terméketlen és termő föld különbözősége fejezi ki. A világ teremtésére vonatkozó szó (bara) azonban kizárólag Isten teremtői tevékenységére utal. Létrehozni, csinálni, készíteni, előállítani az ember is tud valamit valamiből, és ezek a szavak más bibliai szövegekben Isten tevékenységét is jellemezhetik más összefüggésben. A teremtés (a világ mint az élet számára kialakított, berendezett és fenntartott hely) küszöbének átlépése kifejezésére azonban más szó nem alkalmas.

Az Isten és a világ közötti kapcsolat nem minőségi vagy mennyiségi jellegű, hanem kategoriális. A bibliai leírás hangsúlyos eleme a Teremtő és a teremtés közötti különbség. Az Isten és világ közötti lényegi egység gondolata ettől idegen. Amennyiben a világ Istenből származna vagy tőle született volna részben vagy egészében, a folyamat elméletileg megfordítható lenne, és elképzelhető lenne az is, hogy Isten születik meg a vele azonos minőségű világból (teogónia). Bármilyen, ehhez hasonló lehetőség azonban éles elutasításra talál a Biblia egészében. A Biblia szövege ezen a ponton polemikus és varázstalanító (Max Weber): az úgynevezett hatnapos teremtéstörténet levezetése közben világossá teszi, hogy az égitestek – amelyeket Babilonban istenekként tiszteltek – az Egyetlen Teremtő teremtényei.

A kategorikus eltérés ellenére Isten és a világ között szoros kapcsolat, összetartozás és közösség van. A világot Isten jónak teremtette és ez mind a mai napig tükröződik is benne. A világ értékes, megtartandó és szerethető azzal a tudattal, hogy Isten adta élettérül az ember és a teremtmények számára. A teremtésben Isten szeretete ölt testet, amely teljessé válik Jézus Krisztusban. A világ léte teremtés-ként áll fenn és nem Istentől való születésként. Jézus Krisztus, akit a korabeli filozófiai kifejezéssel már a Biblia is Logosz-nak mond, azonban Istentől született és nem teremtés. Lényegileg ez a szeretet köti össze Istent a teremtett világgal. A „teremtés” szó jelentése egyszerre fejezi ki Isten teremtői tettének egyszeriségét, folyamatosságát és kapcsolati jellegét (teremtett és teremtésként létező). A lényegi különbözőség és összetartozás egységére elterjedten két metaforát használunk: „A világ Isten műve” és „Isten a világ alapja”. Az elsőben a lényegi különbözőség, a másodikban az összetartozás fejeződik ki hangsúlyosabban. A kettő egységével kifejezhető, hogy a világ és annak részei, így az ember is, részesül Isten lényegében. Isten lényege a teremtettség számára a létét meghatározó jellegű. Ennek következménye, hogy ha fel is akarná számolni valaki Istennel való kapcsolatát (letagadná vagy meg nem történtté tenné), nem tudná megtenni.

A világ kialakulására vonatkozó keresztény teológiai nyelv a teremtésben nem az ok-okozati kezdetet keresi vagy látja, hanem az előbbiek értelmében azt a vonást, hogy a világ és annak minden eleme részesül Isten lényegében (szeretete, lényegi különbözőség és összetartozás egysége). A teremtés keresztény felfogása ezért nem a világ keletkezésére vonatkozó természettudományos magyarázat konkurenciája vagy alternatívája. Az ilyen magyarázatok megegyeznek abban, hogy a világ létrejöttét a kauzalitás szabályának vetik alá. A világnak nincs szükségszerű oka, erre utal a semmiből való teremtés felfogása (creatio ex nihilo). A görög filozófiai gondolkodás legtöbb képviselője számára semmiből nem jöhet létre valami, bár ennek a gondolatnak életszerűtlen módon történt alkalmazásával is találkozunk, pl. az eleatáknál. A világ semmiből létrejöttének lehetősége nem tűnik megfeleltethetőnek a formális következtetés szabályaival. A kérdés azonban – tekintettel a világ valóságos és nem pusztán elméleti természetére – nem kizárólag logikai. Az atomi és szubatomi részekre vonatkozó ún. határozatlansági elv vagy az univerzumban feltételezhetően jelenlévő „fekete anyag” léte arra mutat rá, hogy a „valami” mind a hétköznapi tapasztalati formáktól, mind a hétköznapi logika szabályaitól eltérő módon is megjelenhet.

Isten a semmiből hoz létre anyagot, az anyagi természetű világot, amely nem áll ellentétben sem annak „szellemi” természetével, sem Isten akaratával, sem szándékával. A világ, a földi lét a teremtmények lakhelye. Az ember, döntéseinek szabadságával és felelősségével vesz részt abban, hogy egymás javára élhessenek itt a Teremtő szeretetéből.