Mennyire nehéz egy lelkésznek – önnek például harmincharmadjára – aktuális és érvényes üzenetet megfogalmaznia a karácsonyról szóló rövid evangéliumi szakasz alapján?

Pont erről a kettősségről van szó: az igeszakaszok nem változnak, de mindig valamilyen aktualitást kell belevinni. Ezeknek az egyensúlya mindig nagy kérdés. Az evangélikus rendben nagyjából hétévente kell ugyanarról a szakaszról prédikálni, 2007 vagy 2000 óta pedig nagyon sok minden változott – a rendszerváltás előtti időkről nem is beszélve. Furcsa dolog például elolvasni, hogy miket prédikáltam 1989-ben, amikor sorra dőltek le a kommunizmus bástyái. A konstans és a változó egymáshoz viszonyulása a fő kérdés.

Én azok közé tartozom, akik viszonylag sok aktualitást visznek a beszédükbe. Van, aki ezt nem szeretni, mondván, a karácsonyi történetet ugyanúgy el lehet mondani, mint húsz évvel ezelőtt, de szerintem nem csak a szöveg (textus), hanem a környezet (kontextus) is fontos. A mai Magyarországon például nagyon sokat kell beszélni a szegénységről, a kirekesztésről, az esélyegyenlőtlenségről, mert az emberek ezt élik át; becsapnám őket, ha nem arról beszélnék, amit megélnek.

Hogyan lehet megtalálni a középutat „az egyház ne politizáljon” felszólítás, illetve aközött, hogy szóljon is valamit arról a korról, amiben élünk?

Az egyház annyiban nyugodtan politizálhat, amennyiben a Biblia is azt teszi. A karácsonyi történtet – Lukács evangéliumában – például úgy kezdődik, hogy „azokban az időkben, amikor Augustus volt a császár, és Cirenius a helytartó Szíriában”, tehát máris megnevezi a kor politikusait. A Szentírásra amúgy is jellemző, hogy nem tér és idő fölött lebegve adja át az üzenetet: a próféták például az aktuálpolitizálástól sem riadtak vissza, beszéltek arról, hogy mit jelent, ha a babilóniaiak leigázzák Izraelt és deportálják a lakosságot, és mit jelent az aktuális hatalom kiszolgálása. Vagyis benne voltak a kor közéletében.

Jézus pedig, amikor arról beszél, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”, akkor azt mondja, hogy benne vagytok ebben a korban és foglalkozzatok a saját közéletiségetekkel.

CSAK ÉPPEN NEM EGY FIFTY-FIFTY VISZONYRÓL VAN SZÓ: JÉZUS A PÉNZRE MUTATVA ANNYIT MOND, HOGY NE KERÜLJÉTEK MEG A TÖRVÉNYEKET, DE MIVEL A ZSIDÓ TANÍTÁS SZERINT AZ EMBER AZ ISTEN KÉPMÁSA, EZÉRT A MONDAT MÁSODIK FELE AZT JELENTI, HOGY TELJES EMBERSÉGÜNKET ISTENNEK KELL ADNI.

De hogy az egyházunk számára fontos példát is említsek: Luther Márton persze elsősorban a lelkiekkel foglalkozott – prédikált meg Bibliát fordított –, de nagyon meghatározta őt a kor politikai rendszere: a német-római császár előtt kellett neki megállni a wormsi birodalmi gyűlésen, a megmentője pedig Bölcs Frigyes szász választófejedelem volt, de az előadásaiban a pápaság és a császárság közötti feszültséget is érintette. Nem szabad az ilyesmitől visszariadni.

A rendszerváltás előtti Magyarországon persze kevesen voltak, akik az itthoni társadalmi igazságosságot szóba hozták a szószéken. Egyszerűbb volt arról beszélni, hogy Amerikában verik a négereket, pedig már akkor is például a cigánykérdéssel kellett volna foglalkozni. Most élni kell a szabadság adta lehetőséggel: ami joga egy politikusnak vagy egy újságírónak (hogy foglalkozzon közéleti kérdésekkel), az szerintem az egyházat is megilleti.

Most nem kampányoltak

Mi az, ami már sok?

Az elvtelen kompromisszum, amikor egy párt szekértolója leszek. Vagy ha nem veszem figyelembe, hogy a gyülekezetemben eltérő nézetű emberek vannak, miközben nekem az egységet is védenem kell – bizonyos keretek között:

ARRA PÉLDÁUL NEM LEHETEK TEKINTETTEL, HOGY HA A CIGÁNYKÉRDÉST TEMATIZÁLOM, AKKOR EZZEL FELHÁBORÍTOK EGY NEMZETI RADIKÁLIS FIATALEMBERT.

Őket valahogy mindig megemlíti. Kap is érte: jobbikos kommentelők például azért vették elő, mert szót emelt a rovásírásos helységnévtáblák ellen.

Itt nem egy pártról van szó. A nemzeti radikalizmus nem csak önmagában veszélyes (erre politikusok és politológusok is felhívják a figyelmet): én arra vagyok különösen érzékeny, ha szóhasználatukban vagy képvilágukban visszaélnek bibliai jelképekkel, és így a blaszfémia bűnébe esnek.

Egy tavalyi interjújában különbséget tett közéleti és politikai kereszténység között. Utóbbi kapcsán mit tapasztalt idén? Volt három választási kampány.

De nem volt kampány. Ha lett volna, akkor ez előjött volna, de igazából csordogált minden. Feltűnő volt az egyházak passzivitása is. Az előző választásokon azért körlevelekkel meg ráutaló magatartással jobban jelezték, hogy melyik pártot látnák szívesebben a hatalomban. Egyéni túlkapások persze lehettek, de – ellentétben azzal, amit tavaly hittem – nem éreztem ilyen veszélyt.

A drogteszt rossz

Mit gondol a vasárnapi nyitva tartásról?

Hat-nyolc éve Németországban kezdtem el ezzel foglalkozni, és javasoltam is, hogy az egyházaknak ezt kéne tematizálni. Valamiért ez akkor nem ment át. Meglepődve láttam, hogy ezt most a politikai pártok vetették fel, az egyházak pedig érdekes módon nem annyira szólalnak meg. Ez önkorlátozásnak tűnhet, pedig szerintem ez egy vállalható ügy. Attól viszont óvakodnék, hogy ideológiai tartalmat kapjon, mondjuk olyan felhanggal, hogy „az a tisztességes, becsületes magyar ember, aki vasárnap nem dolgozik”. Egyszerűen a család védelme és a pihenés joga miatt tartom ezt jónak.

Ezek szerint látja az ideológiagyártás veszélyeit?

Ha egy párt a zászlajára tűz egy gondolatot, akkor ez óhatatlan. Ezen lehetne azzal segíteni, hogy például az egyházak megszólalnak, a saját nevükben. Csakhogy nem nagyon kérdeztek meg bennünket.

Ha viszont megszólalnak, akkor megint politizálnának.

AKKOR NEM, HA JELÉT ADJUK, HOGY NEM KRITIKÁTLANUL ÉS ELVTELENÜL TÁMOGATUNK EGY PÁRTOT, AMIKOR SZERINTÜNK JÓ ÜGY MELLÉ ÁLLUNK.

Hogy ellenpéldát is mondjak: a drogtesztet nem tudom támogatni, mert szakértők arról győztek meg, hogy nem célravezető. Szeretném kiemelni a politikai mezőből, hogy mit támogatok és mit nem. A tizenéves fiamban most ébredezik a közéleti érdeklődés, és nemrég, teljesen naivan azt mondta, hogy a baloldali értékek mintha közelebb állnának az egyházhoz. Mondtam neki, hogy lehet, hogy igazad van, csak éppen Magyarországon az elmúlt évtizedekben nem volt olyan baloldal, amelyik ezt hitelesen meg tudta volna valósítani.

Van egy kilencéves lánya is. Mit fog neki mondani, ha úgy alakul, hogy három év múlva drogtesztre kell majd járnia?

Nagyon remélem, hogy megmarad a családban az a bizalmi viszony, amelyben nem egy adminisztratív lépéstől függnek a dolgok. Ha, ne adj’ isten, drogfogyasztóvá válna, azt nem a drogtesztből tudnám meg. Ha abból kell megtudnom, akkor már rég rossz. Igenis a szülő felelőssége is, hogy a gyereke 17-18 évesen hogyan szórakozik, és mit fogyaszt.

Visszatérve a vasárnapi zárva tartásra, s egyben összekötve a kettőt: ha visszanyerünk valamit a vasárnap békéjéből, akkor lehet, hogy egy család is többet tud otthon lenni, jobban tudnak egymásra figyelni, és – preventív módon – talán drogtesztre sem lesz majd szükség. Önmagában persze az kevés, hogy valaki ne dolgozzon, a nagy kérdés az, hogy mit csinál helyette.

HA VALAKI EDDIG A PLÁZÁBAN LÓGOTT, EZENTÚL PEDIG OTTHON FOG HEVERÉSZNI, AZ NEM MEGOLDÁS.

Az lenne a jó, ha értelmes feladatot tudnánk adni a pihenésnek: legyenek olyan civilszervezetek, ahová érdemes elmenni önkénteskedni. A munkaszünetnek akkor van tehát értelme, ha megtaláljuk az értelmes időtöltést. Hogyha inkább gyilkolják egymást a családok, mert nem tudnak otthon békében leülni, akkor kontraproduktív lesz.

Erkölcstanköny és nemzeti giccs

Volt-e valami olyan ügy idén, amiről úgy érezte, hogy a szószéken is szóba kell hoznia?

Az azért sokkoló, ami Irakban vagy Nigériában történik…

Nyilván belpolitikára gondoltam.

Az évfordulókhoz kapcsolódó aktualitások és a hullámveréseik az egyházakat is érintették. Több cikket írtam a holokauszttal kapcsolatos adósságunk kapcsán. Szólhattam zsidómentő keresztényekről, de itt azért kell önkritikusnak lenni, mert ők kisebbségben voltak. A rendszerváltás évfordulója kapcsán pedig arról írtam – a már leváltott, Chilébe készülő Erich Honecker példája kapcsán, akit egy evangélikus lelkész fogadott be – hogy tudnánk-e befogadó egyház lenni.

A most aktuális ügyek közül a korrupciót említem. Advent idején többször prédikáltam Keresztelő Jánosról, aki nagyon egyértelműen beszélt. A katonáknak azt mondta, hogy senkit ne zsaroljanak vagy zaklassanak. Ezt úgy alkalmaztam, hogy a hatalom ne éljen vissza az erejével. Keresztelő Jánosnak azt az utalását pedig, hogy a vámszedők ne hajtsanak be többet, mint amennyi meg van szabva, a gazdasági élet szereplőire értettem, és nagyon határozottan szóltam a korrupció ellen.

Hadd mondjak még egy idei ügyet! A miniszterelnök az EP-választási kampány hajrájában kijelentette, hogy a halálbüntetés bevezetése „megér egy misét”. Erről mi a véleménye?

Ez egy szerencsétlen mondat. Valószínűleg azért hallottunk róla kevesebbet, mert utána mások is ugyanezt érezték. Ráadásul a halálbüntetést sem szerencsés relativizálni, azt sugallva, hogy azért kacérkodnak a gondolattal. Nyilván ez a szavazatszerzés eszköze volt annak idején.

És erkölcstan tankönyv volt a kezében?

Vannak olyan tankönyvek, amin az olvasó elámulna, hogy „jé, ezt az egyház írja”? Nem vaskalapos, csőlátású, hanem mai problémákat felvető, a diákokat érvelni és gondolkodni tanító tankönyvünk van, amely épp az említett befogadó egyház gondolatát erősíti.

Csakhogy a többség nem az evangélikus, hanem az állami változatból tanul, amely szerint például „Trianon még ma is élő sebeket tép fel”. Ha egy általános iskolás gyermek ebben szocializálódik, lehet, hogy nem is fog begyógyulni az a seb.

De azért Trianonról is beszélni kell, nem lehet zárójelbe tenni. Gondolkozni, érvelni tanító könyvekre van szükség, és ebben a mezőben kell erről is beszélni, nem pedig szlogenek szintjén. Én sem örülök annak, ha Trianon nemzeti giccsé válik: ez éppen a nemzeti érzelemnek árt a legjobban.

A Himnusz éneklését is elsilányítja az, ha minden istentiszteleten eléneklik. Korábban persze érthető volt, hiszen a templomon kívül nagyjából csak a focimeccsek előtt lehetett elénekelni.

AZ EGÉSZET EGY NEOFITA, TÚLBUZGÓ KOMPENZÁLÁSI SZÁNDÉKNAK ÉRZEM. NINCS OLYAN, HOGY „NEMZETI FAST FOOD”, MERT AZ INKÁBB MEGFEKSZI AZ EMBER GYOMRÁT.

Ha már focimeccs: Fradi-drukkerként hogy tetszik az új stadion?

Nem voltam még. Nem tudom, mi ennek az oka, de a focira is rátelepedett a politika. Megértem, hogy a B-közép a stadion előtt szurkol. Nem érzem jónak, hogy politikusok állnak a klubok élén, legyen az Farkas Mihály, Torgyán József vagy Kubatov Gábor – lehet, hogy nem fog örülni. Ezzel megosztják a saját közösségüket, és elvesztenek embereket.

Van mibe kapaszkodnunk 

December 7-én ön volt a közrádió Vasárnapi Újsága Lélektől lélekig című rovatának soros szerzője. Azt mondta: „kívánatos volna, hogy az egyház alternatívát nyújtson”. Kinek és mivel szemben?

Az a kérdés, hogy tudunk-e olyan közösséget építeni, ahol az emberek – szemben a mindennapi tapasztalattal – békében megvannak egymással, ahol értékeket és távlatokat tudunk mutatni.

AZ ÜNNEP EZT IS JELENTI: KIEMELEM AZ EMBERT A MINDENNAPOKBÓL, NEM ENGEDEM, HOGY A – SOKSZOR ÉRTHETŐ – PROBLÉMÁI AGYONNYOMJÁK.

A hívő ember, miközben nem vonom kétségbe a nem hívők tisztességét, lehet, hogy könnyebben tudja vállalni a konfliktusokat és a szenvedést, mert van mibe kapaszkodnia.

Az említett jegyzetében azt a kérdést is feltette, hogy „képesek vagyunk-e olyan közösségeket létrehozni, amiket nem a politikai indulatok hatnak át”. Ebből arra következtetek, hogy még nem sikerült.

Nagy bajnak érzem azt, ha egy társadalom túlpolitizált. Már maga a párt szó is azt jelenti, hogy rész, vagyis a teljességet nem tudják kínálni. A civil társadalom megerősödése volna kívánatos, és ebbe az egyház ugyanúgy beletartozik, mint a nyugdíjasklub. Ha ez sikerülne, a pártok is visszahúzódnának, nem éreznék, hogy mindent meg tudnak tenni és uralkodhatnak rajtunk.