Szabó Lajos: „Kiből lesz jó hittanár?”

Ezek a napok izgalmasak az érettségiző és így a pályaválasztással leginkább foglalkozó fiatalok számára. Rengeteg az eldöntendő kérdés, és persze sok bizonytalanság is társul hozzájuk. Nem könnyű a jövőbeni esélyeket körvonalazni. Merre menjek? Milyen egyetemet, milyen főiskolát válasszak? Hol éri meg majd eltölteni a következő öt-hat évet úgy, hogy értékes diplomához juthassak? Egyáltalán mit szeretnék, mire van igazán tehetségem, netán elhívatásom?

Nem könnyű helyzet. Igazi döntési szituáció. Nemcsak a közvetlenül érintetteknek, hanem a környezetüknek is. Barátoknak, szülőknek és aggódó családtagoknak egyaránt. De még egy élő gyülekezetnek is jut szerep ilyenkor. Főként, ha valaki a közösség tagjai közül egyházi hivatás választásán töpreng.

Persze ugyanígy fontosak a középiskolai tanárok számára is ezek a napok, hiszen sok év munkája vesz itt új irányt, és nem mindegy, mi lesz a hosszú távú eredmény. Sokszor hangoztatjuk: befolyásolni senkit sem szabad. Valahol azonban mégis érezzük, hogy az egyes hivatásokról és pályákról szerzett benyomások, tapasztalatok döntő jelentőségűek.

Nem véletlen, hogy a legtöbben olyan gyülekezetből érkeznek a lelkészi pályára, ahol vonzó és élő lelkészi munka folyik. De hittanárnak is azokból az egyházi középiskolákból jöttek legtöbben az elmúlt években, ahol tehetséges, karizmatikus és meggyőző tudással rendelkező hittanár szolgált. A jó példa ereje „mindent visz” ebben az összefüggésben. Valószínű: ez a leghatásosabb életpályamodell…

Ma rengeteg bizonytalansági tényező és a jövő szempontjából kétséget ébresztő elem jelenik meg a pályaválasztó fiatalok előtt, ezért nehéz rámondani a végleges igent csupán egyetlen szakra. Nagyon sok érv szól a mellett, hogy a több lábon állás jelenthet csak biztos érvényesülést az életben.

Az is napi tapasztalat, hogy a végzett diplomások elmennek Európa más országaiba, ahol egészen más munka- és életkörülmények között kezdhetik el a pályájukat. Sok diplomás csak külföldön boldogul, ott látja meg azt a célt, amelyet szeretne elérni majd az életében. Nem könnyű idehaza azon a területen elhelyezkedni, amelyre leginkább kedve és indíttatása van valakinek. Állandóan változnak a lehetőségek már a felsőoktatás területén is, de a gyakorlatban, a valós életben mindenképpen. A friss és naprakész tudást értékelik a munkaadók.

Evangélikus egyházunkban is nagy szükség van minőségi utánpótlásra. A most pályát választók közül jó lenne minél több fiatalt az Evangélikus Hittudományi Egyetem szeptemberben induló első évfolyamában köszönteni. A gyülekezeteknek és a megszaporodott számú egyházi intézménynek is elemi szükséglete, hogy jól képzett és energikus fiatal lelkészek, hitoktatók lépjenek szolgálatba a következő években. A diakóniára és az egyházzenére nézve is igaz ez. Arról nem is beszélve, hogy a mai életkérdésekkel kapcsolatban meg kell szólalnia egy felkészült fiatal generáció hangjának.

A szószékeken is megszólító erejű és missziói lendületű prédikációknak kell elhangozniuk. Időszerű üzenetnek biztos teológiai alapokon. Fiatal igehirdetőkre van szükség. Az ő személyes meggyőződésüket és Isten ügye melletti elkötelezettségüket hallva nagy erőre és hitre tehet szert a gyülekezet. Nem a megszokott, múlt felőli tájékozódással, hanem az izgalmas jövőbe tekintéssel. Nem az a döntő, hogy az idősebb nemzedék mire vitte, és hová jutott el az életútja során, hanem az, hogy mit tud átadni, és milyen értékeket fogad be a felnövekvő fiatal nemzedék az egyházban. Lesz-e megnyugtató és sokak számára segítő, gyógyító szó a jövő gyülekezeteiben, vagy csak erőtlen nosztalgiázás és visszatekingetés hangzik majd.

A valódi megújuláshoz tehetséges és hitben megerősödött fiatalokra lesz szükség a következő években. Engedjük és segítsük őket az indulásban! Ha azt látjuk gyülekezeti közösségünkben vagy a családunkban, hogy valaki erre a pályára termett, merjük biztatni és bátorítani őt. Mondjunk ki bátran a szívből jövő mondatot: „Belőled biztosan jó lelkész vagy hittanár lenne…” Egy ilyen jelzés akár életre szóló bátorítássá nőhet.

Elhívatás, megalapozott tudás, teológiai felkészültség, színvonalas munkavégzés – egyre fokozottabb igény és feltétel ez a lelkészi és hittanári pályán. Komoly és mély tájékozottság, igényes biblikus látásmód, őszinte, empatikus, együttérző lelkület. Ennek megszerzése és begyakorlása már az egyetemi évek alatt is fontos cél. E nélkül a belső igényesség nélkül nagyon nehézzé válnak ezek a kívülről szépnek és nyugodtnak látszó egyházi hivatások.

Az egyházi hivatás és továbbtanulás melletti döntésnek van azonban egy különleges titka, egy speciális sajátossága, amelyről nem szabad megfeledkeznünk: „...mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” (Fil 2,13) Ha ezt az igét valaki nagyon közelinek érzi, bátran vállalhatja az indulást.

Az egyházi hivatás záloga ez az ígéret. Dönthetünk, tanulhatunk és felkészülhetünk alaposan, de ezzel a különleges támogatással egész pályafutásunk idején szinkronban kell lennünk. Újra és újra meg kell hallanunk. Istennek van elegendő frissítő és megtartó ereje a „választott” hivatásban.

A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora.

Kodácsy-Simon Eszter: Pályamódosítás középkereséssel

Harmadéves egyetemistaként, leendő matematika–fizika szakos tanárként ültem a félévi differenciálgeometria-vizsgámon. Már tizenkét oldalnyi tórusz- és körívszámolásánál tartottam, s minden sor után egyre biztosabb lettem abban, amin akkor már hónapok óta gondolkodtam: ennek így önmagában semmi értelme, valami máshoz kellene kezdenem az életemmel. Hiába vagyok az egyik legjobb az évfolyamon, hiába hívnak kutatócsoportba – mindennek valahogy nem találtam meg az értelmét.

Valami mást kellene csinálnom. Vagy legalább valami mást is. Olyasmit, ami össze van kötve Jézussal, akit ismerek, olyasmit, aminek van közepe, hogy tudjam, merre megyek, és olyasmit, ami lelkesít.

Fél éven belül átalakult az életem: új városban, új egyetemeken párhuzamos képzésben tanultam tovább matematika–fizika tanári szakon és evangélikus hittanár szakon, amit soha nem bántam meg.

Nem állítom, hogy könnyebb egy hittanórát megtartani, mint egy matekórát. Nem állítom, hogy kevesebbet kell előre készülni, mint egy látványos fizikai kísérlet bemutatásához. Nem állítom, hogy könnyebb lenne az órán fegyelmezni vagy épp oldani a légkört, mint más órán. Nem állítom, hogy kiszámíthatóbb és megbízhatóbb foglalkozás, mint bármely más pedagóguspálya. Sőt itt a ráhagyatkozás, bizonytalanság és az Örökkévalóba vetett reménység minden szintjét megélhetjük.

De abban biztos vagyok, hogy van közepe és értelme. Mert minden – akár kevésbé sikerült – alkalom után úgy jövök ki a hittanóráról, hogy az motivál és lelkesít, hogy új teológiai kérdéseim vannak, s hogy minden órát lehetőségnek látok a diákok életében és a saját magaméban is a hitbeli és a személyes fejlődés terén.

Aki rendszeresen nyers, igazi teológiai párbeszédre vágyik, az tanítson hittant gyerekeknek, kamaszoknak.

A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének munkatársa.

Pángyánszky Ágnes: Továbbtanulás és hivatás

Lelkész szeretnék lenni… Hitoktató szeretnék lenni… Kántori szolgálatot szeretnék végezni… Aki ezek közül a mondatok közül bármelyiket is érzi, vagy ki is mondja, tudhatja: éppen hivatást választ. Hivatást választ, mint az, aki tanár, orvos, ügyvéd, egészségügyi dolgozó, szociális munkás vagy bármilyen más hivatást végző ember szeretne lenni.

Amikor februárban a tovább tanulni szándékozók kitöltik a felvételi papírokat, és beírják a felsőoktatási intézmények nevét és a választott szakokat, akkor egyben hivatást is választanak. Olyan hivatást, amely egy egész életre meghatározhatja az ember életét.

A megtalált hivatás rendkívül nagy örömet jelent az embernek. Jó érzés, ha egy foglalkozásra azt tudom mondani: én ez szeretnék lenni! Azért, mert emberek között szeretek lenni, szeretek segíteni; mert jó látni egy gyermek fejlődését, jó látni egy rászoruló ember problémájának megoldását, vagy éppen felemelő dolog érezni, hogy maga Isten az, aki az elhívást adja az életembe.

A megtalált és felismert hivatás olyan, hogy értelmet ad az ember életének. Sajnos a mai világban az életünk értelmét sokszor nagyon felszínes dolgokban keressük, ha egyáltalán keressük. Pedig az életünk értelme ott van az Istennel való kapcsolatunkban, az embertársainkhoz való viszonyulásunkban, abban a családi vagy foglalkozásbéli feladatban, amelyet küldetéstudatból, hivatástudatból végzünk.

Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy olyan jelentkezők érkeznek hozzánk, akik az elhívást Istentől kapják. Elhívást arra, hogy akármennyire is Istentől távolinak gondolja magát ez a világ, mégis hirdessék Jézus Krisztus evangéliumát és az Isten országának eljövetelét akár a lelkészi, akár a hitoktatói, akár a kántori szolgálatban. Egész egyházunknak feladata, hogy segítsen az elhívást meghallóknak abban, hogy elmondják nekik, merre indulhatnak tovább.

Itt van az egyetem, itt megadatik a felkészülési idő, a tanulmányok és a lelki megerősödés lehetősége, az egyházzal és a gyülekezetekkel való közeli megismerkedés és tapasztalatszerzés feladata.

Jézus tanítványaihoz intézett szavai bátorítsanak mindannyiunkat arra, hogy cselekvő reménységgel és imádsággal hordozzuk szívünkben a lelkész-, hitoktató- és kántorképzés szolgálatát: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Mt 9,37–38)

A szerző egyetemi lelkész.

Korányi András: Meggyökerezni vagy kinőni?

Kezdő gimnazista voltam, amikor egy délután elindultam a pestszentlőrinci evangélikus templomba. A korábbi hónapok során lett egyre erősebb az az elhatározásom, hogy keresztelkedni akarok, és ez ügyben – a családban adott négy keresztény felekezet közül választva – az evangélikusoknál zörgetek be először.

A háttérben kamaszkorom nagy keresései között barátok, tanárok, régi családi történetek is hatottak rám ebben a döntésben, s valahogy a rendszerváltozás egyre mozgalmasabb folyamatai is. Szolzsenyicin, Wallenberg, Mindszenty – mind-mind ott hevertek az utcán, a papírdobozokra kirakott, de a közeledő rendőr elől még bizonytalanul összekapkodott könyvek között…

Az első, meghatározó beszélgetés a meglepett lelkésszel, az első imádság a harmadik templomi padsorban, az első, kicsit túlkoros konfirmációi órák. Így kezdődött. És egy éppen formálódó, gyarapodó gyülekezeti körben, ahol örültek nekem, kísértek, bátorítottak. Előbb feladatokat, szolgálatot, majd hitüket, érzéseiket, életük lelki titkait bízták rám. Belegyökereztettek a gyülekezetbe, Isten veteményesébe, és ezzel elkezdtek lelkésszé formálni.

Befogadtuk egymást az elmúlt huszonhat év alatt a szívünkbe, a hitünkbe, a mindennapjainkba. Ebben a körben tanultam meg szeretni a hivatásomat, az egyházat – ők tanítottak megszeretni más gyülekezeteket, a lelkész kollégákat, a tanítványaimat is. Elfogadtak a lelkészüknek, lehetővé tették, hogy a többi lelkész testvérrel békességben szolgálhassunk itt együtt.

A gyökereim ma is ide kötnek, és azóta tudom, hogy evangélikusnak lenni azt jelenti: a gyülekezetbe csak belenőni lehet, de kinőni belőle soha.

Orosz Gábor Viktor: A lelkész Jézus kortársa

Jézus földi jelenléte mindaddig nem válik múlttá, amíg egyetlen hívő is található a földön – állapítja meg Søren Kierkegaard. Isten végtelenül hosszú útra kelt, bármelyik pásztornál hosszabbra, aki elveszett juhai után ment, hiszen testtélételében az Isten és az ember között végtelenbe futó utat kellett leküzdenie. Ezért is mondhatja a koppenhágai Szókratész: „Ha sóhajtasz utána, már el is indultál felé.”

A teológus számára a hívásnál mégis fontosabb a hívó személye! Mert ma is ugyanaz a történelemben jelen lévő személy, és az is akar maradni – számunkra is, ám jelenlétének bátorító öröme csak akkor teljesedhet ki, ha a vele való közösségből fakadóan emberi közösség, azaz gyülekezet jön létre.

Hogyan válhat két vagy több ember kapcsolata, akik előtte nem ismerték egymást, vagy éppen rosszul, egymást segítővé és lelkesítővé? A modern hálózatosság korában különösen is fontos ez a kérdés. Hol hallható meg a kortársait magához hívó jó pásztor hangja? Hogyan képzelhető el kierkegaardi közvetlensége a közvetítő médiumok által meghatározott korban? Mi lett a személyességgel, a közvetlenséggel, a személyközi kapcsolatainkkal?

Martin Buber szerint a vallás: találkozás. Rudolf Bultmann pedig azt hangsúlyozta, hogy Jézus Krisztussal a mai ember az igehirdetésben találkozhat, az Úr a hirdetett igében válik kortársunkká, aki hív, meghallgat és igaz barátnak bizonyul. A lelkész Jézus kortársa, aki a Lélek kreatív munkájának segítségével saját tehetségét és szorgalmát annak a kockázatos vállalkozásnak szenteli, hogy a Jézus Krisztusban megjelent igazságot hirdesse, és kritikus érzékenységgel képviselje környezetében.

A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének munkatársa.