– A GEKE zsinati ülésének témája a protestantizmus hatása Európában. A jelen és a jövő kérdéseiről beszélgettünk a fórumokon. Ukrajnában és ezen belül is Kárpátalján mit tudnak tenni a protestánsok?

– Ha visszatekintek az elmúlt esztendőkre, akkor a protestánsok, konkrétabban a magyar reformátusok sok olyan dolgot tettek, amelyben bár nem gondolták, mégis ők voltak az elsők. Mi nyitottunk először iskolát, 21 évvel ezelőtt. Azóta már többet is nyitottunk. Tehát a protestáns lelkiség a nevelési és oktatási rendszerben mindig ott tudta a helyét, teszi a dolgát, attól függetlenül, hogy milyen közegben élünk, milyen országformációban, milyen színű zászló alatt.
Ugyanígy 21 éve nyílt meg az első alapítványi gyermekotthonunk Nagydobonyban, ahol árva, illetve fogyatékkal élő kislányok kaptak otthont, több mint hetven gyermeket látunk el az intézetben. De emellett más szociális intézményeink száma is növekedett.
A szláv és ortodox közegben furcsa, hogy miért nem csak magunknak hoztuk létre ezeket az intézményeket és miért jöhetnek oda mások is. Ukrajnában megpróbálunk fény lenni, rá akarunk világítani dolgokra, hogy hol van helyünk és hol kell tennünk.
Hiszem azt, hogy az utóbbi esztendőkben nagyon sok családnak az életét tettük mássá, szebbé és ízesebbé azáltal, hogy lehetőséget adtunk a gyerekeik számára, hogy olyan oktatási intézményben tanulhatnak, ahol nem csak tanítanak, de nevelnek is és ahol biztonságban van a gyerekük.
Azáltal, hogy akár az idősek felé vagy a szociális konyhákkal az éhezők felé nyitott az egyház már több mint 20 éve, embereknek az életét mentette meg és lehetőséget adott arra, hogy egészen más minőségű életre.
Amikor az eredményeinkről kérdeznek, amiket árva vagy fogyatékkal élő gyerekekkel érünk el, azt szoktam mondani, hogy a legderűsebb példa számomra az, hogy amikor valakiről lemondtak, amikor azt mondták, hogy esélye nincs és nem is lesz belőle senki és semmi, egy napon mégis menyasszony, feleség és édesanya lesz. Nem azt említem, hogy leérettségizik, szakmát szerez, hanem azt mondom, hogy életet ad – ő, akiben nem látták az életet. Ezeket a dolgokat mi eddig is tettük és reméljük, hogy a jövőben is tenni tudjuk. Van, amikor kedvtelenül tesszük ezt, mert elveszik a kedvünket, de ezeken a hullámvölgyeken gyorsan túltesszük magunkat.

– A jelenlegi háborús helyzet mennyiben befolyásolja tevékenységeteket, akár a társadalmi szolgálatban, akár a gyülekezetek terén, az egyházként való létben?

– Minden megváltozott. Ami ezelőtt két évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt számunkra, mára valósággá vált. Kevés dologra mondhatom azt, hogy pozitívvá vált, jó lett. Megváltoztak a körülményeink, az álmaink, a lehetőségeink. Egyetlen egy dolog nem változott meg, az az, Akihez tartozunk és Aki számon tart minket. Olyan sok minden történt, hogy alig vesszük észre, csak a legfájóbbakat, legsúlyosabbakat érzékeljük.
Valamikor arról álmodtunk, hogy az intézményeink, a gyülekezeteink lélekszámban és lélekben is növekedni fognak, most újra a túlélés gondolataival kell foglalkozunk: az elvándorlás, a nehéz körülmények miatt bajba jutott emberekkel vajon hogyan tudjuk túlélni ezeket a nehéz időket?
Ma már másról szólnak az álmok és talán még tavaly ilyenkor sem mondtuk azt, hogy ilyesmi történhet.
A közösségünk lehetőségei szűkültek, de az adott lehetőségekkel még komolyabban és még aktívabban kell élnünk. Azt érezzük és látjuk, hogy amíg időnk van, addig kell jót cselekednünk, addig kell az embereket megtérésre hívni, addig kell az embereket a hit és a szeretet gyakorlására szólítani, mert ezek a lehetőségek bezárulnak.

– Konkrétan miben érzékelitek a lehetőségek beszűkülését?

– Ukrajnában névleges vallásszabadság volt. Ott ahol államvallás van, mindegy, hogy mit mondanak, akkor sincsen teljes vallásszabadság. Az ortodox egyház mindig domináns volt, politikai és társadalmi szinten egyaránt, még az ateizmus idején is.
Kárpátalja kivétel volt Ukrajnára nézve, mert a kis felekezeteken és szektákon túl az orosz ortodox egyház itt a legfiatalabb. A moszkvaiaknak és a kijevieknek nem voltak itt korábban gyülekezeteik, görög-és római-katolikusok, reformátusok, evangélikusok laktak ezen a vidéken. Mára elmondható, hogy terjeszkednek itt is.
Viszont az is tény, hogy Ukrajna keleti részén a protestánsok ellehetetlenültek, a közösségeiket erőszakkal szétverték. Ott nincsenek már nagyon gyülekezetek, hívek. Minden megyében más és más a helyzet e téren.
Mi Kárpátalján még a megszokott vallásszabadságban élhetünk, szabadnak érezzük magunkat, de látjuk azt, hogy egy olyan társadalmi rend van kibontakozóban, amelyben sosem lesz rend, mert rossz alapokra épül. Nem akarják a felekezeteknek megadni azt, hogy hitüket elnyomás nélkül gyakorolhassák.
Kárpátalján a történelmi egyházak karitatív tevékenysége igen magas. Ennek egyik oka a szegénység, a másik, hogy vannak testvérközösségek, amelyek segítik ezeket az egyháztesteket. Azok a közösségek, amelyek az elmúlt években sokat segítettek az Ukrán államnak a társadalmi felelősség átvállalásában, azokat most különböző adókkal sújtják. A mi közösségünk is annak a veszélynek van kitéve, hogy szemet vetettek a rendelkezésünkre álló javakra azok a tömörülések (politikai, etnikai), akik most háborúznak.
Az elmúlt időszakban igen sok, félelmet ébresztő dolog történt Kárpátalján. Egyre erőszakosabb a katonai besorolás, annak ellenére, hogy nem csak Kárpátalja, de Nyugat-Ukrajna sem mondható patriótának és szolidárisnak az ukrán rendszerrel.
Gazdaságilag nem egészen egy év alatt tönkre ment az ország. A munkalehetőségek csökkentek, a pénz leromlott, a szegénység nőtt.

– Kormányzati szinten meghallgatják-e az egyházak észrevételeit, a kéréseit?

– Járási szinten még jó a kapcsolatunk, de megyei szinten már nem igazán van szavunk. Országos szinten azonban teljesen figyelmen kívül hagyják észrevételeinket. A lakosság 0,3 százaléka a kárpátaljai magyar lakosság. Rajtunk kívül nem sok protestáns közösség van.

– A Magyarországi Református Egyház vagy a Magyar Református Egyház-test miben tud segíteni?

– A jelenlegi kilátástalanságban a reménysugárt, az isteni gondviselésen túl a biztonságérzetet adja a református testvérközösség. Ha nem lenne ez a tudatunk, nem tudom, hogyan tudnánk a mindennapokat megélni. Nagyon sokat számít az, hogy a kárpátaljai magyarok tudják azt, hogy van egy anyaország. Régebben ezt használták, aztán kevésbé lett ennek jelentősége, de manapság ez a szó újra feléledt.
Annak ellenére, hogy otthon vagyunk és még sincs hazánk, van egy hazánk, amely keblére ölelhet, ha nagy bajban vagyunk. Jó, hogy van egy Kárpát-medencei református közösség, akikről nem csak sejtjük, de tudjuk is, mert többször is megtapasztaltuk, hogy készek segíteni. Ez sok erőt ad. Nem csak reményt, hanem biztonságot is ad.
Amikor volt osztálytársaimmal, ruszinokkal, ukránokkal beszélgetek, kiderült, hogy nekik semmi reménységük nincsen. Nekik nincsen testvérországuk, mert azzal éppen háborúznak. Nincsen testvérnépük, el vannak szakítva.
Beszél a világ sok mindenről, de ők érzik a saját bőrükön, hogy a fizetésük megfeleződik, a polcok egyre ürülnek ki, áramszünetek vannak, az energiaárak megemelkednek. Amikor eltűnnek az utak és már csak térképen vannak, amikor egyre szegényebbek és nem tudják mi lesz velük, a teljes kétségbeesés vesz rajtuk erőt. A korrupció nagy, az egészségügy nulla, háború van, halnak meg az emberek. Mi az ő reménységük?
Mi tudjuk, hogy a mi fővárosunkban, Budapesten béke van. Az övékében nincsen. Mi büszkék lehetünk a magyarságunkra. Ők meg nem tudnak büszkék lenni, mert nincsen rend náluk.
Azt érzem, hogy nekünk, Kárpátalján élő magyaroknak a nyomorúságban a kilátásaink százszor jobbak, mint a mellettünk élő más népeknek, nemzeteknek. Akinek pedig még a hit sem adatott meg, azok teljesen el vannak keseredve.
Ukrajnából aki csak tud kiutazási engedélyt, vízumot kapni, az menekül. A behívók, a szegénység elől mindenki menekülne. Az emberek búcsúznak egymástól, mert ha lehetőség adódik, mennek.
A mi közösségünkben sem normális már az élet, elszegényedés és félelem van, de még élünk.

– Ha egyre kevesebben lesznek az emberek, az ront az egyház helyzetén is, egyre kevesebb hívő marad...

– Már most nagyon sokan elmentek, ez persze kihat a gyülekezeti tagok számára. Ha egy kisebb gyülekezetben a tizenkét tagú presbitériumból négy marad, akkor minden összedől. Ha a hitoktatók fele elmegy, akkor hogyan tartjuk meg az órákat? Ezek napi problémák. Szerencsére viszont elmondható, hogy bár az elmúlt egy év sok mínuszt jelentett egyházunkban, a lelkészi karunkból nem álltak fel a lelkészek.
Sajnos 1,5 százalék hadiadót kell fizetni minden gyülekezetnek, mint munkáltatónak és a munkavállalónak is egyaránt. Fizetünk ingatlanadót, összterületek után – a templomra ugyan némi kedvezményt is adnak, de ez akkor is súlyos terhet ró az emberekre.
Olyan adókat rónak ki, amelyek eddig nem léteztek, de ameddig a külföldi kölcsönök a káosz fenntartására vannak szánva és felhasználva, addig nem lesz rend az országban. Nem fehér és fekete a helyzetünk. Nem tudjuk, hogy mi lesz: vannak, aki azt mondják, hogy összeroppan az ország, vannak, akik szerint a Nyugat továbbra is éltetni fogja ezt a mesterséges képződményt.
Változtatni kellene az emberek mentalitásán és gondolkodásmódján. Hogy lesz-e annyi öntudatosság az emberekben, hogy megpróbálják másképp tervezni a jövőt, és meg is változtatják ezt a helyzetet, nem tudni...