Bach hallgatása közben
(D-moll tokkáta és fúga)

Először azt hittem, hogy maga az Úr,
az Isten szólít, először azt hittem.

•

Ültem egy templomban, a padban,
és megszólalt valami égből jött dallam,

szinte rám szólt. Az első hangok -
mint mikor félreverik a harangot,

olyan erősen és magasztosan zengett,
legfeljebb az Úr az, aki ezáltal üzenhet,

gondoltam magamban. Gyerek voltam még,
legfeljebb kamasz. Éreztem, elfogad az Ég,

ezzel az orgona-hanggal, és megremegtem:
valami sosem-volt sejtelemben,

hogy része vagyok, igen, a Mindenségnek,
és az Isten, ezt a tudást, velem, így érteté meg,

velem, a gyerekkel,
aki csak alig-ember,

hogy valami több vagyok az által,
hogy szól az orgona. A Nagyvilággal,

vagy az Istennel is egy,
egy képlékeny mindenség-elegy,

hogy ez vagyok én:
Örökkévaló, isteni lény.

•

Ma már tudom, a nagyzolás bűnébe estem,
amikor azt hittem, megszólít az Úr az orgona-hangban.

Éppen fordítva: az ember szólítja a zenével az Urat,
és ahogy szólítja - az Úr majd utat mutat.