– Családunkban a hagyományoknak nagy a jelentőségük – kezdi az emlékezést. – Ez abból fakad, hogy egy szokatlanul régi történeti múlttal bíró közösségről van szó, a tapolylucskai és kükemezei Bánó családról, amely az egykori Sáros vármegyéből származik. Második ismert őse IV. Béla király halicsi követe volt. A hozzá kötődő legkorábbi okirat 1251-ből származik. Ebben a király elismeri Germanusnak a követjárásnál szerzett érdemeit, és megerősíti tíz birtok tulajdonában. Ezek a települések jórészt mindvégig megmaradtak a család kezén, a maradványok 1945-ben úsztak el, az ismert okok miatt. Jól nyomon követhető a történetünk, tízezer okirat van róla a Magyar Országos Levéltárban.

– Voltak-e nagyobb változások a család történetében?

– Mikor a reformáció tért hódított a Felvidéken, sok más sárosi nemes családdal együtt a mienk is áttért a lutheri evangélikus hitre. Ezt a tradíciót elődeink hűségesen ápolták évszázadokon keresztül. Dédapám, Bánó József például huszonöt éven át volt az eperjesi evangélikus kollégiumnak és egy nagyobb egyházkerületnek a világi felügyelője. Nagyapám, Bánó Árpád a magyar nyelvű kollégium megszűnéséig, vagyis a csehek bevonulásáig volt felügyelő. Családunk egy része, például édesapám meg tudta őrizni a vallását, ma pedig az egyik öcsém, én, a fiam, a menyem és az unokáim is evangélikusok vagyunk.

– Hol töltötte a gyermekkorát?

– A Rákosi-korszakban a Budafoki útról Angyalföldre költöztettek bennünket, munkáskerületbe. Elég messze volt az evangélikus templom. Apám tisztelte a hagyományokat, az egyházat, nekem mégis óvodás koromban volt a legnagyobb kötődésem. Ha a Bocskai úton manapság elmegyek az épület előtt, feleségemnek szoktam mondani: ez az a kapu, ahol kisgyerekfejjel, három-négy évesen naponta bementem, és rögtön papucsba bújtam. Hangosan köszöntem: „Erős vár a mi Istenünk.” 1949-ben bezárták, nem értettük, hogy mi történt. Engem nagyon zavart a dolog, abból a szempontból is, hogy volt ott egy aranyos kislány, ha úgy tetszik, az első szerelmem, akit azután soha többet nem láttam.

– Merre vitt aztán az életútja?

– A Lehel utcai általános iskolába jártam. Már kicsi korom óta érdekelt a rajzolás – annyira, hogy a régi lakásunkban a frissen meszelt falat krétával kidíszítettem. Később is rendszeresen rajzoltam, és arra ké- szültem, hogy valamilyen művészi pályára megyek. Sokáig megválaszolatlan kérdésként maradt bennem, hogy engem, aki mindent megtettem a sikerért, jól felkészültem, háromszori jelentkezés ellenére miért nem vettek föl a főiskolára. A katonaság után nyomdai szakmát szereztem. Feleségem barátnőjének ajánlására a régészet közelébe kerültem. Kalicz Nándor régésznek Aszódon ásatási rajzolóra volt szüksége. Jelentkeztem, és hajnaltól délig ott dolgoztam. Nemsokára tárgyrajzokat készítettem a Nemzeti Múzeumnak. Hozzávetőleg negyven könyvet illusztráltam nagy kiadóknak. Jó tizenöt évig csináltam ezt, kidolgozva egy sajátos pontozásos technikát… Közben jöttek a könyv- és hanglemezborítók, egyes lapoknak karikatúrákat szállítottam, illetve reklámgrafikákat, plakátokat, bélyegeket készítettem. 1980-ban lettem a Művészeti Alap tagja.

– Hogyan került az irodalom közelébe?

– Apránként. Eljutottam például arra a rakamazi ásatásra, ahol Dienes István, a kiváló régész gazdag honfoglalás kori leleteket tárt föl. Lefotóztam a látottakat, a képeket pedig a kísérő szövegemmel le is hozták egy hetilapban. Máskor a Felvidékről hoztam tudósítást. Az első kolumnás interjút a politikus Kónya Imrével készítettem 1991 nyarán az Új Magyarország számára. Ekkortól kezdtek megjelenni a cikkeim. Ennél a napilapnál hamarosan segédszerkesztő lettem, és lassan az újságírásba is beletanultam. Annyira, hogy a következő két évtizedben teljesen eltávolodtam a grafikai munkáktól. 1996-ban jelent meg első könyvem a Püski Kiadónál, egy publicisztikai válogatás. Ezzel egy időben látott napvilágot a Gemini Kiadónál a Régi magyar családok című kötetem, aztán 2004-ben az előző könyvem új, bővített kiadása az Athenaeumnál. Ettől kezdve évenként megjelent valami tőlem. Szép siker volt a Magyar titkok nyomában, a Rejtélyek a magyar múltból, majd A magyar nemes vitézsége. Ezt követte a Felejthetetlen mondák és legendák… Új területeket dolgozott föl az 55 meghökkentő eset a magyar történelemből, folytatása az Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből. Legfrissebb munkám a Kinizsi özvegyétől Horthy testőréig.

– Műfajilag hová sorolhatjuk a munkáit?

– Történelmünk ezeregyszáz évét pásztázgatom. Az érdekesebb témákat szedem össze. Ezt a műfajt művelődéstörténetnek nevezik, de talán több is ennél: időutazás, tanulás és tanítás, veszendő értékek mentése. Sokat kell olvasni hozzá. Valamikor óriási munkák jelentek meg a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából, így a legkiválóbb történészek életművéből válogathatunk. Hihetetlen tárháza van a forrásoknak, egy-egy időszelet gyűjteményének.

– Évtizedes kutatásai után milyen tapasztalatot vonna le a magyar történelemből?

– Minél többet megismerek belő- le, annál kevesebbet tudok. Történelmünk csodálatos üzeneteket hordoz. A mienk azért tanulságos, mert a mai időben is visszaköszönnek azok a jelenségek, amelyekkel a régebbi korok embere szembesült. Gondolok legendás széthúzásra, amely a magyarokat jellemzi – gyakorlatilag minden évszázadban kitapintható az örökös kuruc-labanc ellentét. Vannak, akik előnyökért föladják elveiket, és vannak, akiket ez nem érdekel, mert a nemzet sorsát előrébb valónak tartják! Azok a példák maradtak fenn, amelyek századokon át sugároznak. Most írtam II. Rákóczi Ferencről, aki állhatatos volt, a nemes ügyet mindhalálig szolgálta, és nem érdekelték a császári ajánlatok, miközben a legnagyobb birtokosa volt az országnak.

– Készített-e számvetést hetvenedik születésnapján?

– Nem gondolok az évek múlására, teszem a dolgomat. Úgy érzem, arra vagyok programozva, hogy dolgozzak. Igyekszem értéket teremteni és mindig valami értelmes célt megvalósítani. Ha van egy hasznosnak vélt gondolatom egy új könyvhöz, akkor nekiesek, és azt csinálom éjjel-nappal. Magányos farkas vagyok, nem gondolkodom az évekről, a munka éltet, és az érdekel. Abban hiszek, hogy amit létrehozunk, az valahol hat. S ha minőséget teszünk le az asztalra, az a lelket táplálja, vezet, és élni segít.