Azon tűnődöm, mennyire hasonlít a lelkészek és a tanárok munkája. Ma már természetes, hogy lelkipásztorok a hitoktatás keretében újra iskolai feladatokat is kapnak. Ugyanakkor a tanárok sem csupán a diákok oktatásáért, hanem szellemi és lelki fejlődésükért is felelősek. A Keresztyén iskolák állítása s fenntartása ügyében című iratában így ír erről Luther Márton: „mi örömest akarunk gondoskodni a mi gyermekeinknek nem csupán hasáról, hanem lelkéről is”.

Pedagógusnapon minden tanárra tisztelettel gondolok, tekintet nélkül arra, hogy valaki egyházi vagy világi intézményben oktat. Tudom, milyen sokszor kell erőn felül teljesíteniük, ellenszélben, gyakran csekély fizetésért. Őszinte hálával emlékezem egykori tanáraimra, akik között egyaránt voltak hívők és nem hívők. Persze nem felejtem el, hogy sokan tudatosan próbálták szembehelyezni egymással a hitet és a tudást, és összeugrasztani a tanárt és a lelkészt.

Ama negyven évi pusztai vándorlás során – amikor az egyházaknak bizony át kellett kelniük a Vörös tengeren – az egypártrendszer mindent megtett annak érdekében, hogy e két hivatás képviselői eltávolodjanak egymástól. Persze akkor is voltak nagyon szép példák tudós és oktató lelkészekre és keresztyén elkötelezettségű tanárokra, de a templom és iskola Reményik Sándor által oly szenvedélyesen megrajzolt egységét bizony aláásta a politikai hatalom.
Legyen áldott azon tanárok emléke, akik a legnehezebb időkben gondoskodni akartak a rájuk bízottak lelkéről is.

Negyedszázada aztán elérkezett a rendszerváltozás, amely lehetővé tette, hogy sorra nyíljanak meg az egyházi iskolák. Magam is átéltem azt az eufóriát, ami a fasori gimnázium 1989. szeptemberi indulását kísérte. Azóta, bár akadtak döccenők, az egyházi iskolák megtalálták helyüket a hazai köznevelési rendszerben. Szembenállás helyett az együttműködés szándéka a természetes. Itt pedig a lelkész és a tanár egyaránt kulcsszerepet kap. Nincs evangélikus fizika, de van evangélikus fizikatanár. Nincs keresztény matematika, de van keresztény matematikatanár. A tanár személyiségén hihetetlenül sok múlik tehát.

Robert Fullghum amerikai szerző egy kedves írását hadd idézzem. Gyermekekkel játszva háromféle szerepet adott a kicsiknek: lehettek óriások, varázslók vagy törpék. Itt adjuk át a szót az írónak:

„Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak, valaki megcibálta a nadrágszáramat. Lenézek, egy kislány áll ott, és vékony, aggodalmas hangon kérdezi:
– És hová álljanak a sellők?
Hová álljanak a sellők?
Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend.
– Hogy hová álljanak a sellők? – kérdeztem.
– Igen. Tudod, én sellő vagyok.
– De olyan nincs, hogy sellő.
– Dehogy nincs. Én is az vagyok.
Nem akart sem óriás, sem varázsló, sem törpe lenni. Tudta pontosan, hová tartozik. Ő sellő. Esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból, és a fal mellé álljon szomorkodni. Részt akart venni benne, úgy, ahogyan a sellők, anélkül hogy feladná méltóságát és személyiségét. Biztos volt benne, hogy a sellők számára is van valahol hely, és hogy én tudni fogom, hol.
Nos, hát hová is álljanak a sellők? A »sellők«, mindazok, akik különböznek, akik nem felelnek meg az előírásoknak, akik nem hajlandók beleülni a rendelkezésükre bocsátott skatulyába.
Aki erre a kérdésre választ tud adni, iskolát, országot, egész világot építhet rá.
Hogy abban a pillanatban mit feleltem? Nos, néha sikerül meglelnem a helyes választ.
– A sellők ide állnak, a Tenger királya mellé. (Igen, ide, a Király bolondja mellé, gondoltam.)
Ott álltunk hát, kéz a kézben, és a varázslók, óriások és törpék csapatait szemléztük, ahogyan vad összevisszaságban rohangáltak fel s alá.
Egyébként nem igaz, hogy nincsenek sellők. Egyet ismerek személyesen. A kezét is fogtam.”

Adjunk hálát azokért a pedagógusokért, akik így tudják a rájuk bízottak kezét fogni.

A hit, a pedagógiai elkötelezettség és a tudás pedig nem kell hogy szemben álljon egymással. Ezt fejezi ki az újszövetségi biztatás Péter apostol második levelében: „...a hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt” (2Pt 1,5).