Harminchárom ausztriai, magyarországi és délvidéki résztvevő vállalkozott arra, hogy együtt tanulmányozzák a kereszténység és a zsidó vallás közös bibliai alapjait, az ősszülőkről szóló elbeszéléseket és az Isten és ember, Isten és nép közötti szövetségkötés napjainkig húzódó hatástörténetét.

Az előadások és a kiscsoportos foglalkozások során a mai biblikus megközelítések (Prof. Jutta Hausmann, Budapest) mellett betekintést nyerhettünk a zsidó írásmagyarázati irányzatokba (Prof. Susanne Plietzsch, Salzburg; Dr. Riszovannij Mihály, Budapest, Dr. Róna Tamás, Kecskemét) és az egyházatyák allegorikus értelmezési rendszerébe is (Prof. Agnethe Siquans, Bécs).

Markus Himmelbauer bécsi katolikus teológus köszöntőjében emlékeztetett arra, hogy az osztrák-magyar együttműködésben megvalósuló keresztény-zsidó tanulmányi napok mottóját és kiindulópontját a rajnai Bendorfban évről évre megrendezésre kerülő keresztény-zsidó bibliai hét adta, ahol immáron negyven éve gyűlnek össze Németországból, Angliából, Hollandiából, az Egyesült Államokból és Izraelből zsidók és keresztények, teológusok és laikusok, hogy saját tradíciójuk hátterén együtt olvassanak bibliai szövegeket. Az idei év számvetésre késztethet bennünket annak kapcsán is, hogy a II. vatikáni zsinat ötven évvel ezelőtt (1965. október 28-án) kiadott, az egyház és a nemkeresztény vallások viszonyáról szóló Nostra Aetate nyilatkozata óta milyen előrelépést tettek a párbeszédben és közeledésben a két vallás hívei. Ennek mérlegelésére gyűlt össze 2015 júniusában a Nemzetközi Keresztény-Zsidó Tanács (International Council of Christians and Jews) 255 tagja is Rómában, akiket találkozójuk alkalmából Ferenc pápa is fogadott a Vatikánban. A párbeszéd egyik mérföldkövének tekinthető, hogy a pápai köszöntő a Bibliából idézve törvény helyett annak eredeti héber fogalmát, a Tóra (’tanítás, oktatás, útmutatás’) megjelölést használta, amikor arról beszélt, hogy „míg az egyes keresztény felekezetek Krisztusban egyesülnek, a zsidóság a Tórában találja meg egységét. A keresztények hiszik, hogy Jézus Krisztus Isten Igéje, aki megtestesült a világban; míg a zsidók számára Isten igéje elsősorban a Tórában van jelen. Mindkét hit az egyetlen Istenen, a Szövetség Istenén alapul, aki igéjén keresztül nyilvánul meg az embereknek. A keresztények új élet forrását merítik Krisztusból, a zsidók pedig a Tóra tanításából.

A Tóra Isten jó adománya és útmutatása az élethez. Mindazon szavak gyűjteménye, amelyek Izrael számára kinyilatkoztattak és amelyek „írásbeli Tóraként” a Biblia első öt könyvében és „szóbeli Tóraként” a Misnában, Talmudban és Midrásban hagyományozódnak. Ennélfogva nem lehet a Tóra sokrétű jelentését pusztán a „törvény” fogalommal visszaadni. Mózes második könyvében elbeszélésre kerül, hogyan fogadja Izrael népe a Tórát, miután szabadulást nyert Istenétől az egyiptomi szolgaságból. Az Ígéret Földjére vezető úton adományozza Isten a Sínai-hegyen Mózesnek az életre vonatozó útmutatásait. Bennük Isten Izrael iránti szeretete mutatkozik meg. A hagyományos zsidó számítás alapján a Tóra 613 parancsolatot tartalmaz (héberül: micvót).
Jézus a legnagyobb parancsolatra vonatkozó kérdést a Tórából vett szavakkal válaszolja meg: (5Móz 6,4k. és 3 Móz 19,3) „A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.”

Az idei kőszegi találkozó az ősszülőkről szóló elbeszélések és a szövetségkötés motívuma köré szerveződött, ennek megfelelően héberül, németül és magyarul olvastuk és vitattuk meg az egyes bibliai elbeszéléseket. Ábrám/Ábrahám és Sárai/Sára történetével új fejezet kezdődik a Tórában (1Móz 12,1-25,18), az ősatyák történetei: Ábrahám, Jákób, Izsák és József, illetve az ősanyák történetei: Sára, Rebeka, Ráhel és Lea. Ábrahám és Sára elsőként követték Isten hívását, hogy az idegen, nekik ígért földre költözzenek. Ábrahám vagy Abrám az óizraelita ősszülői elbeszélések kiemelkedő alakja. Gen 17,4.5-ben váltja fel az Ábrahám név az addig használatos Abrámot, a magyarázat szerint az Ab és a hamon összevonásával válik Ábrahám a hamon gojim, azaz a „népek sokaságának” atyjává. Ezekben a történetekben már megjelenik az összes olyan toposz, amelyek a rákövetkező ősszülői elbeszéléseket is meghatározzák: a föld és az utódok ígérete, valamint az Isten és atyák közti szövetség.

Ábrahám a Biblia számtalan helyén együtt kerül megnevezésre Izsákkal és Jákóbbal megemlékezve az atyákkal kötött szövetségről vagy amikor Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéhez folyamodnak. Így a 105.zsoltárban:

1 Adjatok hálát az úrnak, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek tetteit a népek közt!
2 Énekeljetek, zengjetek zsoltárt neki, emlegessétek minden csodáját!
3 Dicsőítsétek szent nevét, szívből örüljenek, akik keresik az urat!
4 Folyamodjatok az úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!
5 Emlékezzetek csodatetteire, amelyeket véghezvitt, csodáira és döntéseire,
6 ti, Ábrahám utódai, kik szolgái vagytok, Jákóbnak fiai, kiket kiválasztott!
7 Ő, az úr, a mi Istenünk, az egész földnek szólnak döntései.
8 Örökké emlékezik szövetségére, az ezer nemzedéknek parancsolt igére,
9 amit Ábrahámmal kötött, ahogy Izsáknak megesküdött.
10 Jákób elé tárta, elrendelte, Izráelnek örök szövetségül:
11 Neked adom - mondta - Kánaán földjét kiosztott örökségül!

Ézs 51,2 pedig Ábrahámmal együtt Sárát is megemlíti: „Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki szült benneteket! Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam és megszaporítottam.”

A zsidó hagyományban Ábrahámot kegyesként és igazként ábrázolják. A születéséről, gyermekségéről és fiatalságáról szóló legendákban Ábrahám az apja, Terach bálványai ellen küzdőként és az igaz (egyisten-) hit védelmezőjeként jelenik meg. A képet tovább árnyalja, hogy összességében tíz, Istentől rendelt próbát kell kiállnia. Izsák megkötözése, az ún. Akeda a legutolsó és legnehezebb próba.

Sára az első ősanya. Bár az ígéretek kizárólag Ábrahámnak hangzanak el és a szövetséget is csak vele kötik meg, mégis Sárára hárul jelentős szerep. Mert az utód, mely Ábrahámnak meg lett ígérve, szorosan véve csak azt illeti, aki Ábrahámtól és Sárától származik. Így lesz jelentőssé Sára terméketlensége/meddősége, melyet már a történet elején is hallunk. Tehát a biológiai adottságok az ígéret ellen szólnak. Ez a tény természetesen Isten különleges tettét emeli ki, illetve Ábrahám hitét is, aki mindennek ellenére az ígéreteket komolyan veszi és követi Isten hívását Kánaán földjére.

A bibliai foglalkozások során azt is körüljártuk, hogy mennyiben tekinthető Ábrahám egyedi hősnek, illetve sorsa mennyiben feleltethető meg Izrael népe történetének, ennél is tovább tekintve a kollektívum szintjén a mindenkori ember kihívásának, megszólítottságának, kételyeinek és a próbák mezejére állítottságának. Ahogyan az úr kihívta Ábrahámot a saját házából, a rokonsága közül, tehát abból az egész életformából, amelyben addig élt, régi, megszokott életkeretei közül, abból a biztos helyzetből, amelyben berendezkedett. Azt mondta neki, hagyjon el mindent, ami 75 év alatt hozzánőtt az életéhez, a gondolkozásához; kezdjen új életet, merjen elindulni Isten útmutatása nyomán, lépésről lépésre vezetését követve. Így van ez a történelmi fordulópontok idején is, most is. Az embert a történelem alakulása által is Isten hívja ki olykor megszokott életkeretei közül, olyan életformából, amelyben már egy hosszú életen át berendezkedett egy újba, más életformába, ismeretlenbe, szokatlanba, amelyen övéit vezetni akarja.

Az egyházatyák értelmezései és a középkori midrások perspektívájából meggyőződhettünk arról is, hogy az ősszülők élete jellemzően nem azt példázza, hogy egy nép vagy törzs hogyan hoz létre valamilyen sajátos istenképet, hanem éppen fordítva: hogyan történik a hit népet létrehozó inkulturációja. Izrael története - legalábbis a szociológia szintjén - az ábrahámi hit inkulturációjának történeteként is leírható. Hiszen Isten szava kezdettől egy konkrét kultúrában hangzott el. Az ősszülőkről szóló elbeszélések sokrétű értelmezési és hagyományrétegében tehát annak a folyamatnak lehetünk tanúi, hogy Isten szava az éppen adott kultúrkörben találja meg az inkulturáció egyes lépéseit, hogy abban a kultúrkörben is hallható, érthető és elfogadható legyen. A párbeszéd lehetőséget teremt arra is, hogy különféle kultúrák szemüvegén keresztül is felfedezhessük Isten szavának sokszínűségét, összetettségének újabb és újabb aspektusait. Szokatlan, olykor meghökkentő teológiai perspektívák, dimenziók tárulhatnak fel előttünk. Ezek az inkulturációs folyamatok hitünk megélésének kulturális sokféleségére, kollektív emlékezetünk halmozódó, egymásra rakódó vallástörténeti rétegeire világítanak rá. Megtalálhatjuk bennük tőlünk távoli közösségek hitvallását, istenképét, világ- és emberképét, párbeszédre kelhetünk velük.

A kinyilatkoztatás Bibliában feltáruló története közös felelősséget ró zsidókra és keresztényekre: felelősséget a világért, vagyis az emberi méltóságért, az egyenlőségért, a szabadságért, a szociális igazságosságért, a teremtés óvásáért. A beszélgetőkörökben éppen a vitás helyzetek kezelését illetően tanulhattunk a legtöbbet: nem az egyedüli igaz választ keresni, amelynek azután mindannyian alárendelődünk. Ily módon az eltérő álláspontok nem kioltják egymást, hanem kiszélesíthetik a horizontot. A dialógus abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy a feleknek kölcsönösen nem szabad a másik felet hűtlenségre sarkallni az őket megszólító isteni elhívással szemben. Ellenkezőleg: a párbeszéd abban a reménységben zajlik, hogy a kölcsönös tanúságtétel révén az elhívás iránti hűség megszilárdulhat, a másik megértése elmélyülhet, és mindez saját hitvallásunk felhígulása nélkül segítheti elő a plurális gondolkodást. Hazatérve ezt a reménységet szeretnénk továbbadni és megosztani, ki-ki a saját környezetében, közösségében és hatókörében.

A találkozó harmadik napján a közeli Rechnitzbe (Rohonc) is ellátogattunk és kaddis elmondásával róttuk le tiszteletünket a II. világháború alatt Burgenlandban meggyilkolt kényszermunkásoknak, köztük több tízezer magyar zsidónak 2012-ben emelt emlékhelynél.

A kaddis (héber-arámi szó jelentése: szent) imádságot, imádsághimnuszt sokan gyászimádságnak tekintik, holott az egyértelműen Isten dicsőítéséről szól. A tévedés onnan ered, hogy a gyászolók is ezt szokták elmondani a zsinagógában. Valójában azonban a gyásszal sújtott hozzátartozók ezzel azt szeretnék kifejezésre juttatni, hogy súlyos fájdalmuk ellenére sem veszítették el hitüket. A kaddis a következő részeket tartalmazza: a) Isten nevének megszentelése és könyörgés királyi országának felállításáért, b) áldás, dicsőítés és Isten nevének magasztalása, c) könyörgés az imádság elfogadásáért, d) könyörgés a békéért (arámi) e) mindezen kérések átalakított formája (héberül). Az imádságot állva mondják a minján (közösség) jelenlétében.